A múlandóság talán ostoba
tréfája csak a másként komoly létnek;
de nézd, havával mégis minden tél egy
könyvet növel, ó-fóliánst, hova
föliratik a mag, az ősz bora,
erényünk, bűnünk, s ahogy évre évet
fordít a tél, két jéglap közé préselt
levélként marad az ember nyoma.
Topognak, látom, vén kacsák a hídláb
rossz fája körül értetlen dödögve,
hogy nem bukhatnak most a vízbe le;
de fölfénylik majd újra, mit mezítláb
nyomnak laponként be az öreg könyvbe:
rőt talpuk juharlevél vízjele…
(Simon István: Téli rapszódia [részlet])
Fotó: Molnár Edit, MTI