Van Hamletben valami, amit nem értem el. Idegenebb, fagyosabb ő, mint én, és talán ez éppen az igazi titka. Hogy is mondjam… mintha megindítóbb lennék, mint kellene. Megérzik-e a tragikus, de nem szánalmas távolságot Hamlet és a világ között? Az elhárító gesztusok: „A ti világotok nem az én világom.” És mennyi búcsúszó: „Isten veled, anyám” — milyen messziről szól ez, olyan távolságból, ahová már emberi érzés nem követheti őt. Velem sírnak ember voltunk szomorúságán — de megborzadnak-e Hamlet idegenségétől?
(Gábor Miklós: Tollal. Naplójegyzetek. 1962. február 14. Szépirodalmi, 1968. 217.o.)