idő
Jucimama szótlan nyúlt a zsebébe. Nagyapa forró teaként gőzölgött az ablaknál. Hallgattunk. Oda kellett adni neki. Hazát és igazságot, várost és otthont. Jucimama beleremegett a mozdulatba. Mint a Duna jege, szinte repedt benne a víz. Nem sírt. Nagyapa belemarkolt a szék karfájába. Az Apja szorította így a hátát a háború idején. De most nem volt harc. Csak lehetetlen béke. Jucimama nézte a férfi szemét. Savanykás szín, keserű lebegés. Nem félt. Nagyapa mondatokat rágott a fogai közt. Aztán elment az idegen. Magával vitte a langyos őszt és a tavaszt is. Nem maradt már zseb, se hit. Csak a szőnyeg. Jucimama órákat porolta. Göcsörtös bottal ütötte a hímzéseket. Addig, amíg heges nem lett a szál. Nagyapa meg csak a fröccs buborékait számolgatta a vasárnapi ködben. Alig jutott kettőig, az álom magával rántotta, és lehúzta a régi ház pincéjébe. Nem tudtam mit kellett valójában akkor odaadni. Már nem volt Apám. Már nem volt Anyám. Csak a két öreg. És a hiány, ami a fogason lógott. Jucimama lába lebénult, Nagyapa pedig nem hallott többé. Napról-napra múlt el benne a hang, csak a tekintete maradt. Az a kvarc-kék. Az a csendes, háborgó akril. Aznap leszakadt az ég, még a háztetők is üvöltöttek az eső súlyától. Fáztunk. Jucimama kiállt az erkélyre és nem fordult vissza többé. Csak a hátát láttam, ahogy szétfolyik az idegen tehertől, amit még az ég se mos ki. Nagyapa ült. Éveken át, ugyanabban az új, szétázott székben. Azt hitte, visszajön még a férfi. Belép és bocsánatot kér. Hogy visszaadható még az igazság, a város és az otthon. Visszaadják, amit elvittek az évek. A mázsás eső, ami mindent mocskosra kent rég.
hely
Tegnap elvitte a házat. Felpakolta, a tejúthoz szögelte és már vitte is. Nem nézett ránk. Onnantól csak őt láttuk. Tőle kértünk, és az ő nyomaihoz nyomtuk az arcunk. Hátha meglátjuk a kezeit. Elképzeltem, hogy rácsapok, majd megcsókolom a kézfején. Nehéz elfelejteni hinni. Nehéz hittel gyűlölni. Pedig egy zsák maradt csak. Abban is koszos rongyok, szétesett könyvek. A mondatok lassan hagytak el. Ahogy a vágy és a türelem is. Nézegettem este a szétfoltozott emlékkel teli eget. Üres volt. Értelmetlenül magas. Nem lakhat ott senki. Gyűlölhetem. Úgysem varr össze, nincs is keze. Csak háta van és lába. Azzal hordja messze a kacataink. A csillagokba rejti, aztán már nem emlékszik, melyik Apa vagy Anya, és melyik az otthon. Szétfolyó pontok úsznak a szemhéján. Nem nyitja ki. Nem mer ránk nézni. Nem nézhet le ránk.
tér
Anya kénes álarca leégett az éjjel. Apa nem próbálta menteni. Nézte, ahogy kövér lángok gurulnak a szemein. Még akkora sem voltam, mint egy gombostű. Mégis szúrt a távolságuk. A kietlen idegenség a ráncok között. Anya bámulta a foncsort. Hátha összeragasztja, ami már rég széttört. Apa nem nézett többet rá. Mások arcát kereste. Szelíd vásznak puha feszülését. Anya egyre gyűröttebben várta, ahogy a hajnali árnyéka eléri az ajtó szélét. Aztán Apa nem jött haza. Kabát lett és táska. Fogasra akasztható főnév. Anya szája felett eltűnt a vonal. Apró domb nőtt a csont tetején. Kicsi hely. Odaférek. Néha tűz, néha víz. Mégis. Van tér.