A tanácstalan kritikus sok helyről kaphat segítséget. Véletlenül a Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótára (1862–1874) akadt a kezembe, és hirtelen minden összeállt. Ez alapján a cím egyrészt: „Dicsőséges, Dicsőséggel teljes, a tiszteletnek, hódolatnak, fenségnek, nagyságnak bőségével elárasztott. Dicsőséges Isten. Dicsőséges nagy fejedelem.” Másrészt: „Európa, Terjedelemre legkisebb, de legmiveltebb világrész.”
Horváth Benji A dicsőséges Európa című verseskötetének tétjei ugyanis könnyen felfejthetők a százötven évvel ezelőtti tudós-elődök szótárbeli meghatározásaiból. A kötet címébe emelt két szó nagyon is jelentőségteljes. A (ma már nem, de saját korában, azt hiszem, teljesen elfogadott) eurocentrizmus — azaz felsőbbrendűség-hit — egyéni dimenziója Horváthnál ugyanis a dicsőségre (tisztelet, hódolat, fenség, nagyság bőségére) való zsigeri vágyakozással egészül ki.
Adott egy jó nagyra nőtt versbéli egó, aki egy érdekes poétikai kísérlet részeként saját magát egyszerre jeleníti meg istenfélő, bűnbánó, elesett vezeklőként, aki saját vétségeiért és a nyugati világ minden bűnéért (gyarmatosítás, népirtások, a globalizáció káros hatásai stb.) hajlandó bocsánatért esedezni, és ezekről a bűnökről mit sem tudó, tudatmódosítókat fogyasztó, élvhajhász hippiként. A dicsőséges Európa verseiben az „Isten, haza, család” és a „sex, drugs, rock&roll” mottókkal leírható — hatékonyságát és politikai cselekvésekre vonatkozó sikerességét tekintve egyaránt kétséges — életstratégiák furcsa elegyével állunk szemben. Emiatt volt a kezdeti tanácstalanság. Ezt megértve azonban már világos, hogy miért sikerületlen Horváth Benji kísérlete.
Ez a kétféle önértelmezés és önreprezentáció ugyanis egyszerre ilyen módon, ezzel a poétikával keretezve egész egyszerűen nem működik. Ha Jézusként (vagy mártírként vagy öngyilkos merénylőként) kér bűnbocsánatot az Istentől mindenért, és ezért vár mennybéli jutalmat (dicsőséget), akkor nem lehet közben ignoráns, intoleráns, egocentrikus, hipermaszkulin férfi is. Vagy legalábbis az összes létező szempontból nagyon nehezen védhető, ha az.
Lehetne például szerepversek gyűjteményeként olvasni A dicsőséges Európát, de a szöveg ennek erősen ellenáll, ugyanis a versek nagyon nagy többsége a vallomás, az ima vagy az önmegszólító, analitikus vers műfaját idézi. Több versben is találkozunk kamaszkori(?) történetekkel: a kolozsvári éjszakában rendőrök elől futó beszívott fiatalok képei a kötet legjobban sikerült darabjai közé tartoznak. (Egyedül az értelmező vagy a román szavakat magyarra fordító lábjegyzetek rontják az összképet, mert tudálékosságról árulkodnak.) Emiatt az önelemző, vallomásos jelleg miatt lehet az is, hogy a beszélő patetikus igényű, személyközi kapcsolatokra, a társadalomra vagy a politikára vonatkozó kijelentései is mindig csak saját magára utalnak vissza, mindig a beszélő saját testi tapasztalatain keresztül tudnak csak értelmeződni. A nők például egyféle szerepben, kurvaként létezhetnek ebben a furcsa világban: „én a szerelem iránti kétségbeesett közönyömben / te a megdicsőült minőségi ribancságodban”. (Stermeczky Zsolt Gábor egyébként ezt a verszárlatot a kötetről írott kritikájában úgy értelmezte, hogy itt „egy jól sikerült szexuális együttlét ad végtelen nyugalomérzetet a megbújó szorongással szemben”, amit nemigen értek, ha egyszer így fejeződik be a szöveg: „folyton akad a dal / esik szét / de szépen védjük magunk / ebben az olcsó játszmák paktumában” — szerintem itt a szorongást semmi nem oldja fel, de arról sem győz meg a vers, hogy jól sikerült az az együttlét. Mindössze arról a több ezer éves belátásról győz meg, hogy a versben megszólaló férfi, mint minden állat, koitusz után szomorú.) De máshol is előkerülnek nők: „egy pezsgővel telt medencében / fogdoshatok playboynyuszikat / remegő kézzel”, olvashatjuk a(z önleleplezően szimptomatikus című) Kurvák pénz drogok avantgárdban; de olyan is akad, hogy egy jól sikerült képzavarban hasonlítja nőhöz a lakókörnyezetét: „Minden város egy nő aki keresztbe teszi lábát / és visszapillant rád” (ha keresztbe teszi a lábát, szemből vagy felülről látjuk, de akkor honnan pillant vissza ránk?). A politikáról, szociokulturális környezetében elfoglalt helyéről a következőképp nyilatkozik: „dicsőség seggek pezsgő világvége / kivetett és megcsókolt a rendszer / maradtam mégis szadista outsider / háború van pöcs a kézbe / ne várd el / hogy ne locsoljam félre”. A fegyver fallikus értelmezhetősége bántóan közhelyes, de itt a gyerekes szókincs miatt még ez a közhelyesség sem vehető komolyan. Amikor pedig ezzel a tendenciával szemben valamiképpen direkt módon kíván a primer testi és pszichés tapasztalatairól beszámolni, az irodalmi művektől általában elvárt szofisztikáltságnak egy igen alacsony fokáig jut el: „Be vagyok tépve / Csörög a telefonom / Kell egy sör / Egy új nap Egy új halál”; vagy épp: „nagyon fáj / i’m so high / a világ satöbbi / pass me by” — és ezekkel a megfogalmazásokkal nagyon nehéz bármit is kezdeni.
Mindeme sikerületlenségeknek és fogyatkozásoknak gyűjtőlencséje a villoni modorban írott Testamentum beat-mollban című vers, amelyben a beszélő egyszerre mutatja magát Villon, Jézus, a beatköltészet, Pilinszky János és Budapest szerepében, miközben az Istenhez fohászkodik, de az nem derül ki, hogy pontosan miért is. Természetesen nem a jelentés rögzítetlensége a probléma, hiszen az még invenciózus megoldásokhoz is vezethetné a szerzőt (bármilyen avantgárd hagyományra gondolhatunk példaként), hanem azzal, hogy ehhez a széttartó sokféleséghez, többjelentésűséghez — és most már a teljes kötetről beszélek — nincsen semmilyen reflexív viszony kialakítva vagy kijelölve; sem „hiteles” vallomásként, sem szerepversként, sem ironikusan nem lehet olvasni ezeket a verseket. Egyetlen sikerült ironikus gesztust véltem felfedezni: a „dicsőséges Európát” megéneklő kötet legelső és legutolsó versében is előkerül a Játszd újra, Sam! című Woody Allen-film, amely a lehető legkevésbé európai.
A kötet a bevezető és a záró vers között öt ciklusra van osztva. A ciklusok címei motivikusan utalnak egy-egy odasorolt versre, de a ciklusokra osztásban általában semmiféle koncepció nem fedezhető fel. Egyetlen kivétel ez alól az első ciklus (Tarot-ból), amelyben meghatározott személyekről vagy hozzájuk írott versek szerepelnek, például Nyilas Attilához/ról, Esterházy Péterhez/ről (Soha egy város) szóló hommage-ok, és egy Arany János-parafrázis a kétszázas évforduló alkalmából (Homály 2.00). Ezek közül az Arany-vers a legérdekesebb, amelyben Arany-sorok íródnak át és permutálódnak, esetenként jó megoldásokat („s a nép / az isten / a nép / az isten?”; „a megíratlan / a tökéletes / az éposz / a kísértő / nagy volt az a / mélytengeri hántás”), máskor zavarba ejtő sorokat, versszakokat eredményezve (mint a Szondi két apródjára rezonáló rész: „a támadó nap / a hulló csillag / a hűlő hüllő / az agyvizekben”); és hiába állítja magáról a vers az ellenkezőjét, végtére sem az nem derül ki, hogy a megszólalót milyen viszony fűzi Aranyhoz, sem az, hogy annak költészetét miképp tartja követendőnek vagy épp elvetendőnek.
Az hommage-ok poétikai élét csorbítja, hogy a bennük megidézett szerzőkhöz a továbbiakban nem kapcsolódnak a kötet versei. Néha váratlanul felbukkannak József Attila-sorok és -allúziók („[m]ert az anyag egész népével rokon / alsó-, felső- s középfokon” stb.), de a kötet egésze saját magát nem titkolt módon a beatnemzedék irodalmának hagyományába kívánja illeszteni. (Előfordulnak még más kulturális referenciák és szöveges utalások is a William Blake–Kanye West-tengelyen, de ezek a teljes kötet koncepciója felől nézve elhanyagolhatók.) Ez azonban kiábrándító eredményre vezet: a nosztalgián kívül ugyanis, úgy tűnik, semmire sem jut vele. Ez a nosztalgia pedig nemcsak üres, hanem sokszor már-már visszatetszően modoros és — megkockáztatom — tökéletesen korszerűtlen is. Nem a hatvanas években élünk, hanem a kétezer-tízes évek végén. A mámor, az alkohol, a dohányzás és a hallucinogén drogok ilyen fokú reflektálatlansággal megírt mitologizálása, valami hamis baudelaire-i és ál-Jim Morrison-i misztifikálása és az „elátkozott költő” szerepének felvétele nem korszerűtlen, hanem ebben a formában sohasem is volt korszerű. A szexről és a drogokról így írni ma végtelenül unalmas. (Megjegyzem, a versekben leírt módokon szexelni és drogozni is végtelenül unalmas lehet.) De természetesen nem magával a hagyományként kijelölt halmazzal van baj: ha a beatnemzedék pszichedelikus irodalmára vágyom, olvasok Allen Ginsberget, Kerouacot, Ferlinghettit meg Zalán Tibort vagy Szőcs Gézát; hallgatok kései Beatlest vagy Doorst, Jefferson Airplane-t, Kexet, és ezekkel eléggé jól is lakom. A baj a történetileg zárt hagyományt konzerválni igyekvő radikális, de a legkevésbé sem innovatív, reakciós poétikával van. A pszichedélia irodalmi megnyilvánulási formáinak ma vannak sokkal kimunkáltabb, művészetelméletileg megalapozottabb, végső soron korszerűbb változatai (hogy csak kortárs magyar példákat említsek, gondoljunk a „poszt-neoavantgárd” Vajna Ádámra, Mohácsi Balázsra vagy Körösztös Gergőre, de akár Lovasi András egyes korai dalaira, a Middlemist Redre, a Volkova Sistersre stb. stb.). Horváth Benji azonban más irányt képvisel — egy olyan irányt, amelyben a sofőr a túlméretezett motor hangos bőgésétől nem veszi észre, hogy végig zsákutcában állt, behúzott kézifékkel.
Horváth Benji verseskötetével tehát mindössze egyetlen problémám van, de az nagyon nagy: hogy az úgynevezett klasszikus beatköltészeti poétikákhoz nem tesz hozzá semmit, nem tesz kísérletet ezek megújítására vagy ezeknek a kortárs magyar költészeti paradigmák felőli újraolvasására. Imitálja őket, de nem alakít ki hozzájuk semmilyen viszonyt. Ebből következően pedig szinte minden vers utánzásként (esetenként paródiaként) hat, és emiatt igen erőltetettnek tűnik. És mivel a verssorok nem mások, mint valódi tartalom nélküli fecsegések, és a jelölők voltaképpen nem referálnak semmiféle valós jelöltre, így a versbeszéd egésze végül nem egy lírai maszk beszédcselekvése, hanem stabil (retorikai, poétikai, ideológiai) pozíció nélküli, üres pózként lepleződik le, ami megkérdőjelezi minden kijelentésének lehetséges hitelességét, komolyan vehetőségét.
Ez nem dicsőség.
„Dicséretlen, 1) Ami nincs megdicsérve. 2) Dicséretre nem érdemes.” (Czuczor–Fogarasi: A magyar nyelv szótára, 1862–1874.)