Már kilenc körül odamegyünk a nagyszínpadhoz, remélve, hogy lesz hely az első sorban. Sajnos páran már letáboroztak, így marad a második. Arról beszélgetünk az íróval, hogy Nick Cave mennyire nem fesztiválarc, valami intimebb hely illene hozzá, hiszen a dalaira nem bulizni lehet jól, hanem inkább tömeges öngyilkosságot elkövetni. Főleg nem a legutóbbi, Push the Sky Away albumra, ami szinte végig lassúkból áll, és első hallgatásra összefolyik az egész. Nincs meg benne az a rocksztárokra jellemző mocskosság, amiért például a nők Mike Pattonnak ledobták a melltartóikat pár éve szintén a nagyszínpad előtt. Nick Cave inkább egy elegáns úriember benyomását kelti (szerencsére már a pornós bajusztól is megszabadult). Aztán tévedünk, méghozzá nagyot.
Percre pontosan fél 10-kor kilép a színpadra, szokásához híven ingben és öltönyben (persze az utóbbi szatén, az előbbi valami extraronda maradvány a 80-as évekből), mögötte a Bad Seeds, amit mintha egy bolondokháza vagy aluljáró lakóiból válogatott volna össze. Az egész bandában van valami durva őrület, ami akkor kerül igazán felszínre, amikor elkezdenek játszani. Cave egy madárijesztő, túl hosszú kezekkel és lábakkal, marionett-mozgással, és a ripacsság határán mozgó modorossággal. Minden megnyilvánulása és mozdulata precízen megtervezett, színpadias, és 55 éves létére olyan erotikus, hogy a kiskorútól az ötvenesig az összes nőt egy pillanat alatt a hatása alá vonja. Meg persze a férfiakat is, a mellettem álló két méter magas óriás elérzékenyülve énekli Cave-vel együtt a Love Letterst.
Ahogy Nick Cave a közönséget kezeli, azt akár a legbefolyásosabb szektavezetők is megirigyelhetnék. Odaszól egy hellót, aztán már kezdik is a We No Who U R-t, a Push the Sky Away nyitódalát. Elég hamar átzökkenünk Cave privát univerzumába, és onnantól kezdve csak ő létezik. A második szám (Jubilee Street) végére már olyan extázisba kerül a közönség, hogy bármit megtennének, amit választott istenük mond. Ő pedig folyamatos kapcsolatban van a közönséggel, néha kiválaszt 1-2 embert, nekik énekel, vagy beveti magát a közönségbe (a biztonságiaknak ráng az arcuk, remélik, hogy minél hamarabb vége lesz az őrültekházának). Persze ő teljesen tisztában van vele, hogy közelről képes igazán hatni, amikor belenéz a szemedbe, és úgy visítja, hogy „Can you feel my heartbeat?”. Úgy prédikálja el a The Mercy Seatet, mint egy próféta, közben folyamatosan szemkontaktusban van az emberekkel, a meleg ellenére ráz a hideg. Mindenki meg akarja érinteni ezt a szaténruhás, átizzadt ingű, öregedő istenembert, hazavinne belőle egy darabot, vagy úgy marcangolná szét, mint Grenouille-t a párizsiak. Egyik pillanatról a másikra képes a legnyugodtabb számban is átváltani üvöltésre, sikításra, a közönség meg vele sikít. A mellettem álló 40 közeli hölgy például olyan, mint egy malac, akit épp kibeleznek. Illik a From Her To Eternity hangulatához. A setlist tökéletes, arányosan vannak az újdonságok és a bejáratott kedvencek, bár a közönség legalább úgy imádja a Jubilee Streetet, mint a közel nyolc percesre duzzasztott Stagger Lee-t.
Amikor el tudjuk szakítani a tekintetünket Cave egyszemélyes performanszától, érdemes Warren Ellis csendes őrjöngését figyelni, művészien öli meg a hangszereit. A hegedű vonóját például, amikor épp nem a zakójába dugdossa, akkor áthajítja a színpadon, magát a hegedűjét pedig gitárként használja. Tiszta freakshow az egész, Cave meg közben úgy táncol, mint egy pók.
Amikor vége, csak állunk hülyén, ébredezve a hipnózisból, és remélve, hogy visszajön az istenünk, mert nélküle nagyon üres lett hirtelen minden. Még félig áhítatban indulok haza, teljesen elfelejtve, hogy valaha problémáim voltak a Push The Sky Awayjel (azok a lassú számok igazán szerethetőek, meg egyébként is, milliószor jobb, mint a Dig, Lazarus, Dig!!!). Véletlenül még megállok a tetováló szalon előtt, komolyan eltöprengve, hogy melyik testrészemre varrassam fel Nick Cave fejét azonnal.
(Nick Cave és a Bad Seeds koncertje a Szigeten, 2013. augusztus 7.)