A párhuzamos világok narrációja nemcsak az irodalomnak kedvelt fogása. Színházban legutóbb a Second life, avagy Kétéletem című Orlai-produkcióban láttam megvalósulni. Ott civil lényükkel, személyiségükkel: nevükkel és ismert életrajzi körülményeikkel álltak ki a színészek, s vallották be, mi volt életüknek az a fordulópontja, ahol más irányt vehetett volna történetük, más mederben folyt volna tovább életük. Ha, tegyük fel, Ötvös Andrásból mégiscsak pap lesz, amire esély volt, s a szószékről emeli fel szavát az őt előtte és azóta ért személyes tapasztalatok birtokában. Például hangot ad a halálos betegségből való kilábalás során megélteknek, hitet téve az emberek alakjában érkezett isteni támogatás természetéről, s buzdít annak felismerésére. Vagy ha Kovács Patrícia miniszterelnöki ambíciókat követ. Nem tudom, kapott-e efféle ajánlatot, de nem elképzelhetetlen. Akkori férje, az egykori politikus, a néven nevezett Gusztos Péter környezetében egy kampánystáb akár lelkesedhetett is a feleségért. A folyamatban nyújtott talpraesett segítsége (Patrícia bizonyára nemcsak reprezentálni tudott jól) nyomán megfordulhatott a stratégák fejében, legalábbis egészen valószerűen hangzik a felkérés: vele indulnának a kétharmad ellen. Az ő programbeszéde is libabőrt váltott ki, lenyűgözte a hallgatóságot; a fikciós és színházi beszéd átváltott valós beszédaktusba. A két valóság e darabban a színházi jelenlét performatív hatásmechanizmusai által vált eggyé. Az előadás szereplői színészként, színészként eljátszva, színészt alakítva tudták megnyilvánítani azt a másik, lehetséges, virtuális énjüket.
Annak megmutatása, hogy a közös fikcióban részt vevő alakoknak miként képződik meg a saját valóságuk egyéni nézőpontjukból, A viszony című művészi HBO-filmsorozat radikális megoldása. Ott az egyes epizódok többnyire két egymást követő részre tagolódnak. A soros cselekményszeletet az azt megélő főbb szereplők szemszögéből, tehát külön-külön, egymás után követhetjük. Megdöbbentő és hihetetlen, mennyire párhuzamos — itt elsősorban az alig érintkezés értelmében — a két és több valóság megélése, láttatása. Az, hogy a személyes élmények egymás mellett futnak, az egymással interakcióban létező karakterek egészen különböző irányból közelítenek, másra emlékeznek. Más szavakat és hangsúlyokat hallanak ki partnerük beszédéből az ő látószögükből ábrázolt részekben, mint amit és ahogy amaz előzőleg mondott. Alig lehet ráismerni: „ugyanazt” az eseményt látjuk, mint az előbb. Műalkotás még nem döbbentett rá effajta meggyőző erővel arra, mennyire nem közhely az eltérő megélések eltérő univerzumképzése. Percepciónk mentális és akarati, önvédő aktus, melynek során saját kognitív disszonanciánk eliminálása elképesztő torzításokat végez. Hasításokat ejt az anyagon, a realitás szövetén, amely ilyeténképpen mint a közös tapasztalat mezeje kiiktatódik. Nem dönthető el, hogy ki kezdte, ki lovalta bele a másikat, ki dobta be a gyutacsot, amitől minden lángra lobbant. Hogy ki volt a gyilkos. Hogy békülni jött az ex, vagy számon kérni és zaklatni. Látszólag nincs párhuzamos univerzumképzés ebben az alkotásban, hiszen maradnak a közös keretek, de részlegesen mégis ez történik, mert az eseménysor filmes elmondása eltávolodó világként futtatja az alakok lineárisan ismételt életcselekményét. Ez a distancia az alapkérdést (hogyan halt meg a központi karakter) is tényszerűen megválaszolatlanul hagyja.
A viszonyban ugyanaz látszik — másként, a Second life-ban más — ugyanonnan.
Auster új regénye 4 az egyben, címe: 4 3 2 1. Más — hasonlóképpen. A mű egy szereplő négy lehetséges életét alkotja meg egyazon karakterrel az ismert külső, kronotopikus (történetileg és térben lokalizált) körülmények között, 770 oldalon. A 20. századot a hetvenes évekig követjük, amiből kiemelkedik és megnégyszereződik a ’60-as évtized. A főhős 1947-től 1974-ig tartó élete többfelé ágazik. Apja meghal az üzemi gyújtogatáskor, s anyjának idővel új férje lesz; apja nem hal meg a tűzben, de vállalkozása csődbe jut; apja nem hal meg, s jól megy az üzlet; és így tovább. A végpont is kijelölésre kerül: a fiú korán meghal. Amerika mindeközben ugyanúgy működik: vietnámi háború, diáklázadások, gyújtogatások, etnikai mozgalmak, szexuális forradalom, Kennedy-gyilkosság, Martin Luther King meggyilkolása. E monumentális regény tétje olvasatomban a következő: hogyan alakul ugyanannak az emberi lénynek, személyiségnek az élettörténete változó családi koordináták esetén. Boldogabb lesz-e, ha apja életben marad, sőt, ha gazdag, s így tehetős családban nő fel. Az derül ki, hogy nincs ilyen összefüggés. (A gazdag apa elviselhetetlen hólyag lesz, anyja el is válik tőle. A fiú sem akarja tartani vele a kapcsolatot, nem is fogad el tőle apanázst, mert megbántva érzi magát: apja nem hívta meg új esküvőjére sem. Az apa meghal, mielőtt rendezhetnék viszonyukat, a tőle örökölt pénzt Archie végül nem utasítja el.) A nevelőapák szerethető emberek, s a mostohatestvérek–unokatestvérek, akik így családjába érkeznek, meghatározó szereplőivé válnak életének. A másik induló helyzet: apja halála az üzemi gyújtogatásban átmenetileg tragikus helyzetet teremt, ám ő anyjához így még közelebb kerül. Közös mozizásaik megalapozzák a fiú későbbi szenvedélyét, hivatását, írói kibontakozását, amelynek során éppen erről az időszakról vall szeretettel és hálával (még ha utal is anyja akkori gyengeségére). Az anyagi nehézségek a főhőst nem húzzák le, talál(nak) megoldást rá; ösztöndíjat kap például egy olyan egyetemre, ahova írásainak köszönhetően veszik fel. Nem maradhat itt végig, mert egy rendőrségi eset miatt, amibe belekeveredik, megvonják az ösztöndíját — az összeomlás elkerülésére összefog a család és talál megoldást. Egy másik életében is a törvénnyel való ütközés (könyvlopás) utáni összeroskadás és a behívótól való félelem miatt akar máshova elvonulni. Egy kedves ismerős nő Párizsból, aki szellemi mentora és második anyja lesz, magához hívja és műveli, pallérozza irodalmi–művészeti tájékozottságát. S nem mellesleg környezetében bevonódik a melegek életébe.
A szerencsés egyensúlyi állapotok sem tartanak örökké, amikor látszólag minden megadatik Archie-nak, a főhősnek. Egyik életében jó egyetemre jár, New York-i lakásban lakik, már egy éve boldogan él a szerelmével — ekkor eltérő közéleti aktivitásuk távolítja el őket egymástól. Két esetben is történik hasonló, a lányok egyike beleveti magát az egyetemfoglalásokba, egyre kevesebbet és egyre később jár haza, a másik inkább tudós–eminens, de zöldszalagos szendvicskészítőként forradalmár társai mellett talál valakit a hasonszőrű mozgalmárok közül magának. Valamelyik életben, amikor szintén boldogok Amyvel, egy hegyvidéki autóbalesetből fakadó maradandó sérülés lesz az, ami kilendíti az egyensúlyból. A lány kitart mellette, az imádott sportot viszont abba kell hagynia.
Az egyes életekben ő ugyanaz az írás iránt érdeklődő, jóérzésű, szeretetre vágyó, kötődő s kissé visszahúzódó személy, aki néha megmakacsolja magát, s nehéz döntéseket hoz maga számára, amelyekhez azután ragaszkodik. Életének szereplői közül a belső körben vannak azonosságok. Ilyen állandó pont természetesen az anya, annak nővére és szűk környezete — s a mostohahúg–családi barát Amy, akivel mindahány valóságban meghatározó lesz a kapcsolata. Az egyikben hosszú távú és sokáig kölcsönösen boldogító. Archie tanulmányai, foglalkozásai közel állnak egymáshoz, illetve fedésben vannak: szépíró, újságíró, oknyomozó újságíró, műfordító, lektor, irodalomtörténész. Zsidósága közepesen, illetve változó mértékben meghatározó jegy.
Egy történetíven belül is megjelenik a mi-lett-volna-ha kérdésfelvetés a hős belső monológjaiban, morfondírozásában. Ha felveszik a másik egyetemre, ha nem várnak apjával a békülésre addig, amíg az késő lesz. Az alternatív életek részben választ adnak ezekre a potenciális utakra. Betegség, baleset, belekeveredés egy verekedésbe, a fiú véletlenül kiderülő nemzőképtelensége mind-mind kitérítik a szerencsésebb, harmonikusabb, könnyebbnek tűnő életváltozatokat az elkerülhetetlenül bekövetkező válságok felé.
A hosszú mű végén megszemélyesítetté válik a struktúra a változatokat megíró negyedikkel, aki eljátszik a névmágia következményeivel. Azzal a gondolattal, hogy ha a Fergusonok a másik két családnéven élik életüket, milyen sors vár rájuk, mit alakítanak ki maguknak. Hogyan hat vissza a név a viselőire, miként képezi meg önazonosságukat. (Itt is érzékelhető a visszakanyarodás a korábbi, nálunk is jól ismert Austerhez, aki saját nevének s önéletrajzi alakjának változataival hozott létre számos művet, melyekből metaleptikusan ki-bejártak a narráció bordázatain a különféle Austerek.) A 4 3 2 1-ben a főszereplő mégiscsak Fergusonként él több életet párhuzamosan minden fejezetben — az 1.0, az előtörténet, a nagyszülőké és a szülőké, ahogy megvetik a lábukat Amerikában. A regényszöveg végén a negyedik számú alakhoz egyszer csak eljut a jellegzetes családi adoma a véletlenszerűen, félreértés következtében megkapott vezetéknevükről. Fergusont, az akkor már író és témát kereső fiatalembert elkezdi izgatni, hogyan élnének, kik is ők a másik két virtuális síkon. Ha az eredetin honosodnak meg, amellyel az orosz zsidó nagyapa 1900-ban áthajózott az Újvilágba Reznyikovként, vagy azon, amelynek a lehetősége a családi legenda szerint felmerült. Valaki a partot éréskor javasolta ugyanis neki, hogy vegye fel a Rockefeller nevet, ami a rákérdezéskor nem jut eszébe, s míg próbál visszaemlékezni, időkitöltésképpen és kínjában azt mormolja jiddisül: nem emlékszem, ám a hivatalnok ezt névnek hallja, s így is jegyzi be. Mégsem ezt az ötletet dolgozza ki a négyes számú alak, hanem az ugyanazon, vagyis az ő nevükkel futó személynek a lehetséges életeit. A felvázolt szándék megvalósulása olvasható az első oldaltól.
Meglehetősen hagyományos: jól követhető, jól formált realista regény(eke)t olvasunk külön-külön a főként hatvanas évek amerikai, New York-i értelmiségéről, fókuszában az alsó középosztálybeli fiatalember iskolás és egyetemi éveinek, pályakeresésének történéseivel. Kirajzolódnak külön-külön az ívek, amelyeket összekötnek, összehúznak az életek közös szereplői, akikhez elkerülhetetlenül köze lesz így-úgy. Nagyjából azonosak magukkal az egyes életekben, de körülményeik s a véletlenek miatt az Archie-val való kapcsolatuk cselekménye, megvalósulásának milyensége eltérő, mégis annak alapvető irányultsága (rokonszenv, vonzalom, segítőkészség, bizalom) többnyire állandó. Bár az austeri beszédmódban nem misztifikálódik, hanem természetesnek tételeződik az átfedések rendszere, felrémlenek a reinkarnációs narratívák: akikkel dolgunk van, azokkal találkozunk legközelebb is. Itt a négy életvalóság párhuzamosan fut és nem tud egymásról, a regényíró elméjének termékeiként egzisztál. Néhány karakter tehát azonos, más-más befolyásoló tényezőkkel — és ugyanaz a néhány megkerülhetetlen szerepkör és funkció is mindig megjelenik a főhős világában (mint például Proppnál A mese morfológiájában vagy a fejlődésregényekben). A mozaikcsaládok és baráti–ismerősi viszonyok szerteágazó kapcsolathálója a maga egyediségében fontos is, meg nem is. A regényszerkezet fejezetenkénti négyes tagoltságával, ha lineárisan olvasunk, nem könnyíti meg a szétszálazást, mert alig tartható fejben, melyikben mi volt a konstelláció. A könyv közepétől homályossá válik, a nagynéni mindegyik változatban elvált-e, hol leszbikus, melyikben is halt meg sportolás közben a nagyszerű barát, s emlékeztetjük magunkat, hogy a másik szívbéli cimbora egyikben a nevelőapa édesfia, a következőben az anyja nővérének a mostohafia. Az elemek motivált illeszkedése a karakteresebb ívekben valósul meg. Az például tudható, hogy a párizsi, olvasással és írással, társasági és kulturális élettel töltött tanulóévben lesznek homoszexuális kalandjai, traumái, szakmai kapcsolata és szerelme. Onnan idézhető fel, hogy mentora, szállásadója és önkéntes szellemi vezetője, a ráérő középkorú művészettörténész hölgy is leszbikus, vagyis inkább „kétkezes”, mint ő. Náluk, akkori otthonában ismerkedik meg a vendégségbe érkező, majd a fiú koporsónyi tetőtéri szobájában pénzért szexet kérő idősebb férfi irodalmárral.
Izgalmas mikrocselekményeket kirajzoló, széles merítésű, sajátosan összetűzdelt történetfüzér a 4 3 2 1, nekibuzdulás, sodródás és kiábrándulás hatvanas évekbeli Amerikájáról. Távolból nézve összemosódó helyek és epizódok, melyek nem adnak ki négy jól érzékelhetően egyedi narratívát. Közelről, a beavatottnak, bennfentesnek, a helyismerettel rendelkezőnek, az amerikai álom regényvilágaiban járatosnak számtalan érzést, tudást mozgósító retró — és akár szintézisregény a nagy és zaklatott évtizedről. Sportok és divatok, fotózás és fim, helyi és globális politika meglehetős részletességgel. A tét és a konklúzió nem világos. A hosszú mű vállalása vajon annak bemutatása, hogy egyes körülmények módosulásakor (pl. apa halála) miféle mechanizmusok irányítanak egy sorsot? Végeredményben nincs nagy különbség, a jó és a rossz kiegyenlítődik, vannak mindig segítők, bajok és véletlenek. A lehetőségek hullámzásának ezt az aprólékos kidolgozását valósítja meg a koncepció, ami hagy bennem némi hiányérzetet. (S csak zárójelben az is elgondolkoztat, miért nem érdeklődik sehol a monumentális családregény-változatokat író, gyökereket és társadalmi konstellációkat, etnikai vonatkozásokat monitorozó négyes regényíró-szubjektum a maga orosz, kelet-európai gyökerei iránt.)