Gyászmunka (Feleségem emlékére)

„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.” (Vas István: Húsvéti ének a testről)

„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.”
(Vas István: Húsvéti ének a testről)

A hazugság igazsága
 
mit gondolsz meggyógyulok én még valaha
ebben az életben kérdezted egyszer
ritka tiszta pillanataid egyikében
darázscsípésként ért a kérdés csaknem
felszisszentem gyorsan megpróbáltam
kihúzni a fullánkját helyreigazítani a mosolyt
borostás elvadult arcomon persze hogy
meggyógyulsz mondtam az ellenkezőjét annak
amit az orvosok által hitelesítve tudtam de
nem akartam lemészárolni a reményt ha még
élt benned ilyesmi kételkedve néztél rám
mint vámosok csempész-gyanús alakra
hazudtam szemérmetlenül igazam tudatában
tudtam te is így cselekedtél volna a helyemben
mert hazudunk másoknak és magunknak
kényszerűségből amikor a hazugság
az egyetlen üdvözítő igazságnak mutatja magát
 

Megbocsátás
 
én már megbocsátottam neked
mint te édesanyádnak a halálos ágyán
akihez a lét ajtórésébe szorulva
talán már nem ért el az üzenet elsírtad magad
könnyeiddel mostad volna tisztára a múltat amely
mint Ágnes asszony lepedője —
jól tetted gondoltam akkor és most is amikor elkésve
mormolgatom magamban a szavakat nem is téged
önmagamat kiengesztelve megvigasztalva
a remélhető feledés kezdetén te pedig bocsásd meg
a Teremtőnek szenvedéseidet mert neki
én már nem tudok
 

Mosoly
 
kivételes ritka pillanat
fehér holló mely törött
szárnyakkal sántikál a kórterem
poros levegőjében de örülök
hogy eljöttél mondtad akkora
mosoly kíséretében hogy alig
fért el arcodon örülök hogy
örülsz de hiszen én minden nap
jövök ha esik ha fúj mindennapi örömöd
reményében és kapom helyette
mindennapi halálodat nagy lelkesen
pacalt, palacsintát és  fagyit kérsz
holnapra hozom hozom ígérem és
hozom is biztosan noha tudom jó
ha egy kávéskanálnyi bébiételt
nyalogatsz majd el félóra alatt
a mosolyod pedig úgy eltűnik mintha
sose lett volna ott egyre soványabb
meggyötört arcodon
 

Esküvői kép
 
rólunk nem készült ilyesmi
úgy terveztük majd az esküvő után öltözünk be
nyugodt körülmények között kipróbált mosollyal
állunk a fényképész lencséje elé de ez elmaradt valamiért
ha elkészült volna a kép vajszínű menyasszonyi ruhában
lehetne látni téged amit te magad készítettél nagyanyád
használt függönyéből úgy hogy eltakarja szépen
gömbölyödő hasadat kislányunk már verte belülről a nagydobot
én az érettségi öltönyömben feszítek jobban mondva
az öltöny feszül rajtam akaratosan szaporodó évek és kilók
a csokornyakkendőben úgy festhettem mint giccses festményen
a szemérmes cica a nászmenet kopott taxi volt
szoba-konyhás kis kulipintyóban éltünk
évekig salétromos falak közt próbálgatta szárnyait
a boldogság de szerencsétlen folyton a falnak csapódott
született két szép gyermekünk megtelt velünk a sovány kis szoba
hát gyilkosok lettünk és ráncszaporító szomorú felnőttek
Isten bocsássa meg nekünk
 

Az utolsó látogatás
 
ne ijedjen meg mondta az ügyeletes nővér
ahogy kiléptem a liftből és elindultam a
kórterem felé megijedtem a figyelmeztetés
ellenére vagy épp azért így léptem ágyadhoz
a lecsúszott takaró alól elősárgállott pelenkába csomagolt
csontsovány tested és én álltam ott a sűrű és
idegen időben — ó drága Pilinszky — és éreztem
végül csak ez maradt a reszketés nadrágom ráncai
szemhéjad zsalugátere mögé bújtál mint gyerekkoromban
én az elsötétített ablak mögé nyári viharok idején
ha dörgött és villámlott de te néma voltál már
mint a hirtelen kikapcsolt porszívó a folyosón