Versek

Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között.

Frontátvonulás

A szél elég nagy zajt csapott,
hogy hallani lehetett volna kis
rönóját, aminek zaját elnyomta
a rákötözött plüssoroszlán is.
Valójában nem zavart senkit,
hacsak a kifeszített kis plüssoroszlán nem.
A sofőr pedig, mintha magával
veszekedett volna. Ordibált,
a fejét rángatta. Szerencsére a kis csoport
közelebbről már látta a füléből
kilátszódó szettet, és nyugodtan
ismerte fel, hogy csak telefonál.
De hát így hogy lehet telefonálni?!
Vajon ki bőszítette föl ennyire?
Kicsit később nagy hiányérzet, honvágy
lett mindenkin úrrá.
A madarak viszont továbbra is fanatikusan
társalogtak, mintha mi sem történt volna.

 

Szerelem-szövetek

„Rózsa, rózsa, rózsa.
Rózsa a pusztába.”
Egy lány, az egyik társunk szerelme,
napközben itt hallgat mosolyogva,
most, este pedig indul a Pilisbe aludni.
Estefelé ‘a helyzet reménytelen‘
villan át az arcán, mielőtt elindulna.
S mégis ez olyan, mikor világosan
meg tudja különböztetni magát a helyzettől.
Irigylés, csodálat, féltés. Ezek a kimondatlan
érzéseink, amik szemeinkből látszanak,
ahogy követik mackós lépteit.
Valójában a fiatalságunkat látjuk
újból elmúlni, csak a szabadság röpke
pillanatát éljük meg, s ez fájóbb napról-napra.
Valami vegetatívan mellékes
és könnyű, talán a boldogság,
ami állandóan elvon, és nem enged
bennünket szóhoz jutni. Legjobb a
madaraknál maradni, őket hallgatni,
ábrándozva, egyenként, személy szerint.

 

Enyhítő lustaság

Szundikálni a jelenben, álomba szőni
magunk körül az egész sivár világot.
Rövid az, nyikorog, epeda kell bele,
sokan vagyunk, és ilyenek.
Bolyongások az álom szegélyezte
mindennapok foghíjas lámpasorai között.
Orvosok gyors, néma cseréje.
Tehetetlenek. Mit kezdjenek a lustasággal
mint céllal? Honnan ez az ördögi
erő, ebben a csaknem harminc betegben?
Képtelenség, az Ő életükben pedig ez
az ÖRÖKÖS ROHANÁS.
Mindennel megpróbálkoztak, játék,
csoportok, sport, versmondólányka-
verseny, semmi…
Csak egy maradt; szundikálni
a jelenben, álomba szőni magunk
körül az egész sivár világot.
Ekkor, mikor már mindenki aludt,
megtörtént a hőn várt csoda, betegeink
fölébredtek, kikászálódtak ágyaikból,
elkezdtek kóvályogni a halotti csendben,
ismerkedni az épülettel és egymással.

 

Az árnyék nélküli beteg

Már azt sem érzékeled, ha itt van,
de akkor is a tudatodban lesz,
ha nincs sehol. Hiánya van.
Totális viszonya van az élethez.
Meglett módjára sem tesz
különbséget az emberek között.
Az alapkérdés az, hogy nekünk
marad-e jogunk a komoly gondolkodásra.
Az Ő társaságában nem maga a
józan, értelmes tűnik-e el? Nem
hazudunk-e hirtelen? Hol tölthetjük
föl tartalékainkat? Hiszen bírtuk
ezt az árnyéknélküliséget, s úgy
tűnik a betegség nem ragályos.
Marad a madarak éneke, pillanatárnyéka,
s az élet mint a két kézzel magasba
emelt batyu képe a folyón átkelve.