Afázia

Patám megcsúszik, szarvamnál fogva ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött kamionból elővegyenek, és a fejemre olvassák, hogy a múltban élni marhaság.

Igazad lehet a billentyűzet elől menekülő évekről.
Az élő műfajok mindig kiegészítésre szorulnak.
Ez eddig nem tűnt fel. Csak az, hogy meztelen vagy,
mert a ruha rajtad hallgatott el.

Mellettem a HÉV-en egy kedvesnek tűnő lány aludt,
átmeneti kabátban, rémült Adidas-cipőben.
Arra gondolok, hogy Micimackónak miért nem volt
csaja, s hogy a tizenévesek mindenre borzalommal

néznek. Az ég novemberi, az arcom most csaknem
Berzsenyi, de feledem a gőzfickót, aki voltam,
és őket, akik szóltak, hogy szedd össze magad.
Ezek olyan lóhús-ízű szavak.

A medúza nem vizel, a Feri késni fog,
nagyi csal a kártyán, az elhunyt Lili néni
találós kérdései kihoznak a sodromból,
a tilalmak számát fejből nem tudom.

Mellettem suhan a Duna, álomszép,
de főleg a neve. Egyszerre lennék itt,
és otthon is maradnék, szeretem a napfelkeltét,
a reggeli süniket a kertben, micsoda öröm,
hogy az alkohol még jóval azelőtt
fordul el tőlem, mire nyűg lenne az öregedés.

„Hiába vagy ilyen nagy, ugyanúgy meghalsz,
mint a kicsik, csak meghalva nagyobb helyet
foglalsz el”, mondja a menyasszony.
Az édes anyaföld bolygónyi lett, maradhat?

Crazy Horse és Pablo Escobar kézenfogva
pihennek alattad, az önelemzés több szólamban
szakad rád, nyelvedet a beszéd rég lekenyerezte,
szénpor és hullahó alól kotrod a szavakat,

tiszavirágok, de a vízbe hullt testektől a folyó
egész évben rezeg, egy röpke pillanatnak is
burjánzó múltja van. Az arcunk két fékpofa,
csikorogva emlékezünk.

Patám megcsúszik, szarvamnál fogva
ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött
kamionból elővegyenek, és a fejemre olvassák,
hogy a múltban élni marhaság.

Ülök a szobámban — hazudom — és nincs
senki odakint, pedig előbb-utóbb mindenki
azt mondja: „elnézést, ki kell mennem”.