Amikor elolvastam a konferencia címét — A kortárs próza újabb fejleményei —, több kérdés is felmerült bennem. Vajon hogyan definiálja majd magát a kortárs irodalom fogalma a konferencia során? Lesz direkt kísérlet a kérdés körüljárására? Vagy egy-egy műnek, műcsoportnak a kiemelésére számítsak, amelyeken keresztül majd bennem, a konferencia hallgatójában születhet meg, mik lennének általában a kortárs próza újabb fejleményei? És vajon ezek a tendenciák műfaji, tematikus, modális vagy valamilyen más csomópont körül rendezhetők el?
A kérdéseim gyorsan válaszra találtak; átfogó és egy-egy művet kiemelő előadásokat egyaránt hallgathattunk, de az utóbbi típusúak is gyakran valamilyen kisebb kiterjedésű, de tendenciózus változásra hívták fel a figyelmet.
Melyek is lennének ezek a kisebb és nagyobb hatáskörű, a kortárs prózakorpuszból kiemelhető irányvonalak? Már a szekciók elnevezéseiből is látható volt, hogy az irodalom határain mozgó műfajok; a szociográfiák, etnográfiák, dokumentarista és áldokumentarista szövegek mellett a szépirodalom határainak rögzíthetőségét megkérdőjelező populárisabb műfajoknak (és azok paródiáinak) terjedése fontos irányt jelez. Ez a téma pedig el is vezet a konferencia első napjának számomra legizgalmasabb vitáihoz.
A különböző intézményi háttérből érkező, sokszor egymástól távol álló témákat kutató és eltérő korú (így a „kortárs” fogalmát feltűnően különbözőképp értő) előadók termékenyen, mert sokszor egymás alapvető hozzáállását megkérdőjelezve beszélgettek egy-egy előadás vagy szekció kapcsán.
De vissza az első nap kialakuló diszkussziókhoz: a vita bemelegítése Nemes Z. Márió Spekulatív averzió című előadása után kezdődött. Az előadásban többek között a spekulatív fikció magyarországi térnyeréséről volt szó, és annak a tendenciának a fokozatos avulásáról, hogy a populáris műfajú szövegek csupán ironikus–parodisztikus megvalósulásuknak köszönhetően válhattak a „magas irodalom” szférájában elfogadottá. A hallgatóságból néhányan felvetették az irodalom demokratizálódását eleve erényként tekintő hozzáállás problematikus voltát, mire természetesen érkezett a tömegirodalmat eleve leértékelő szemlélet ugyanúgy megkérdőjelezhető érvényességét firtató válasz; konklúziónak aztán a kulturális térkép rögzíthetetlensége tűnt. És mintha csak ezen vita folytatása volna, merült fel az utolsó, család, regény című szekció végén Görföl Balázs Jelen idő, privát tér címmel tartott előadásával összefüggésben a magánéleti problémák irodalmi tematizálásának érvényessége az — akár mikrotörténeti cselekményen átszűrt, de — nagyobb ívű, sokakra ható történelmi eseményeket szerepeltető szövegekkel szemben. Görföl olyan, zömében kötet előtti és elsőkötetes szerzők műveit tárgyalta, mint például Harag Anita, Kálmán Gábor, Mucha Dorka, és szembetűnő elemeként az én-elbeszélőknek az életrajzi szerzőkhöz való szoros kapcsolatát, valamint a főszereplők privát tereinek felértékelődését emelte ki, és a történelemre emlékezni nem akaró hozzáállásukat. Így merült fel a vitában az ő szépírói működésük kapcsán a „történelemmentes generáció” kifejezés és annak a kérdése, vajon van-e értelme olyan mértékben személyes szövegeket írni, mint amilyenre az előadás példákat mutatott; képesek-e ezek a szövegek önmagukon túl is mutatni.
A pezsgő és sok szempontot felvonultató vita során egyetlen problémás pontot érzékeltem: bár a hallgatóság egyharmadát ennek a „történelemmentes” generációnak a tagjai alkották, sőt, az előadásban említett szerzők közül is ültek a teremben (és serényen jegyzetelték a saját szövegeikről szóló elemzést), mégis sikerült a vitát gyakorlatilag az érintettek feje fölött, véleményük figyelembe vétele nélkül végigvezetni, pedig talán itt lett volna alkalom arra is, hogy a történelemhez való viszony problémáján keresztül közelebb kerüljünk ahhoz, kinek mit jelent a „kortárs”, és hogy ezek a jelentések mennyiben metszik egymást.
A legfiatalabb írók kapcsán felvetődő referencializálhatóság más szövegek történelmi–dokumentarista jellegével és realizmusával együtt gyakran visszatérő témája volt a konferencián elhangzó elemzéseknek. Bárány Tibor átfogó igényű előadásában 75 novellát tematikus és műfaji szempontok alapján számszerűsített azzal a céllal, hogy a konferencia kiírásának állításait a tárgyalt korpuszt tekintve bizonyítsa vagy cáfolja. Ebből a távoli rátekintésből ugyanaz tűnt ki, amit más előadások mélyebb interpretációi és szorosabb olvasatai is megerősítettek: a szövegirodalom ellenében a dokumentumjelleg dominál, sőt, mintha a nyelv használhatatlanságának elismerése egyenesen vezetne a referencialitás általánosabbá váló igényéhez a tárgyalt szövegekben. A valóságigény és a referenciális írás csúcspontjának a Nádas Pétert tárgyaló és az utolsó, szociográfia, mikrotörténetiség című szekcióban feldolgozott szövegek voltak tekinthetők, így nem csoda, hogy a konferencia utolsó vitájához érve többekben felmerül a kérdés, mi is egészen pontosan az a realizmus, amiről két napja beszélgetünk, és vajon ez mennyiben különbözik a hitelességtől, referencialitástól, dokumentumjellegtől. Darabos Enikő felvetette a kritikának a realizmus fogalmától való elővigyázatos elzárkózásának gyakorlatát, Benedek Anna pedig felhívta rá a figyelmet, hogy nemcsak a kritika, de mintha már maguk a szerzők is távolságot tartanának az ilyen jellegű meghatározhatóságtól. Horváth Csaba ugyanakkor úgy vélte, a két kiemelkedő tendencia szorosan összefügg a kortárs próza vizsgált szövegeiben: folyamatos oszcillációt láthatunk a hitelesítés, referencialitás és az elhallgatás vagy távolítás között. Dánél Mónika pedig arra mutatott rá, ahogy egyes irodalmi szövegek éppen az irodalmi sűrítés eszközeivel, a realista írásmódon túlmutató technikákkal teszik átélhetőbbé és — korábbi felszólalók fogalmait követve — ezáltal hitelesebbé az ábrázoltakat.
Természetesen lehetetlen vállalkozás volna két előadásoktól és diszkusszióktól sűrű nap eredményeit néhány bekezdésben összegezni. A fent tárgyalt tendenciák mellett sok szó esett testiségről, traumatapasztalatról, a családot vagy épp a rendszerváltás előtti időket központba helyező szövegekről; láthattunk példákat nagyepikai művekre éppúgy, mint a poszthumán irányzatát erősítő irodalomra; a konkrét szerzőket tekintve pedig az látszott kirajzolódni, hogy az előadók szerint leginkább Nádas Péter, Krusovszky Dénes és Vida Gábor mutatják a kortárs próza újabb irányait (de legalábbis őket tartották a legtöbben elemzésre érdemesnek). Kérdés maradt, hogy megragadható-e valamiféle valós változás a kortárs prózában, vagy a sok előadásban megfigyelhető fordulatközpontú szemléletet csak a konferencia tematikája okozta-e. Ugyanakkor irányvonalak bizonyosan kirajzolódtak, mind a szövegek tematikus, műfaji, modális szintjén, mind pedig azt tekintve, ki hogyan közelít ahhoz, (a)mi kortárs.