A maszkfelvétel kényszere

A Fúgák ciklus, ahogy arra az önarcképként is interpretálható bevezető grafika is utal, elsősorban az identitás körvonalazhatóságának problematikáját bontja ki, de úgy, hogy kapcsolatot tart az előző fejezetekkel, sőt a bevezető Rába-mottóvers is az értelmezési mezőbe lép, mégpedig a költői karakter maszkviselő attribútumának folytonos felemlegetésével, összjátékba hozásával.

Nagypál István A fiúkról (Prae–JAK, 2012) és a Rózsaszín daloskönyv (Tipp Cult, 2014) megjelenéseit követően Prelúdiumok és fúgák között címmel 2016-ban ismét lírakötettel jelentkezett, ez alkalommal egy elsősorban grafikai munkákkal foglalkozó kiadónál (Köménymag), és ez a körülmény valószínűleg nagy szerepet játszik abban, hogy az egyébként koncepciózusan szerkesztett, ökonomikus könyvecske — három ciklus huszonöt verset foglal egybe — csak szórványos kritikai visszhangra talált. Az előző két kötet ismeretének tükrében közhelyszerű megfigyelés, hogy a szerző verseiben rendre a lengyel táj és kultúra idéződik meg nagy intenzitással és részletességgel — önéletrajzi vonatkozásként azt is hozzátehetjük: a szerző évek óta ebben az országban él, inspirációit javarészt tehát ebből a közép-európai közegből meríti. Továbbvezetve a gondolatmenetet: a versek intertextuális hálózatának komplexitását növeli, hogy olyan referenciapontokat (település- és művésznevek),  emel be a szövegtérbe, amelyek nem feltétlenül azonosíthatóak, lokalizálhatóak rögtön a magyar olvasó számára. Ugyanakkor ez az aspektus a textusok enigmatikus jellegére felhajtóerővel bír: jól kivehető feszültség teremtődik meg az interpretáció folyamatában, mivel a közvetlen, intimitásra törekvő beszélői hang egy távoli, ismeretlen vidék alkotóelemeit, szereplőit szcenírozza.

Mielőtt a triptichonos szerkezet egyes ciklusainak az elemzésébe bocsátkoznék, érdemes a kötetborító paratextuális szerepének lehetőségeit is felvázolni. A zöldes-fekete színárnyalatú, filterezett fotó zárt tetőszerkezetű pályaudvart ábrázol, egy, a peronon, a fényképezőnek háttal álló, csípőre tett kezű, pólót és rövidnadrágot viselő — feltehetőleg férfi — alakkal, aki bizonyára a környezetét szemléli, testtartásából ítélve lezser módon. Valószínűleg a szemközti peronon tartózkodó, végeláthatatlan vagonból álló személyvonatra függeszti tekintetét, de ezt már csak sejteti a kép. A nézőpont tehát viszonylag gazdagon nyitja meg az asszociációs lehetőségeket: a szemlélődő Másik pozíciója egyrészt a figyelem(fenntartás), a szemlélt tömegközlekedési vehikulum és a tér, másrészt a várakozás, az érkezés és távozás motívumaként konstituálódik. A mise-en-abyme-szerű megkettőzésre pedig maga a felvételt készítő objektum (amely mögött egy másik szubjektum munkálkodik) utal.

A vizualitás az egyes ciklusok értelmezésében is jelentős szerepet játszik. Színes grafikák nyitják meg a fejezeteket: a Prelúdiumok címhez frontális nézetből egy templom, a Közötthöz két fa között egy emberalak, míg a Fúgákhoz egy arc — felskiccelt jellege ellenére is sokat sejtető — vázlata tartozik. Mintha a megmutatkozás variációit játszaná ki ezzel a gesztussal a kötet: legelőször a templomszerkezet a szövegkorpuszba hatolás magasztosságát idézi fel, a verscímek ezáltal — egy hommage-lajstromként — az alkotás folyamatának ünnepélyességét is kifejezik. A szerző grandiózus zene- és irodalomtörténeti hagyományokba is építi kötetét, illetve azok továbbgondolásához járul hozzá. A címekben megidéződik — a teljesség igénye nélkül — Rába György (akinek Prelúdium című verse mottóként és ciklusnévadó ötletként egyaránt funkcionál), Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Kálnoky László, Gergely Ágnes vagy épp Wisława Szymborska alakja, más klasszikus és kortárs képzőművészeti, könnyű- és komolyzenei hírességek mellett, amely listát tovább bővítik az egyes versek szövegterében belül megidézett nevek. De Nagypál attól sem riad vissza, hogy előző köteteinek kedves alakját, Stefciót — akinek a Rózsaszín daloskönyvben Stefcio hagyatéka címmel egy egész ciklust szentelt — is megjelenítse, aki különös alteregóként/esztétikai szubjektumként tovább bővíti a transztextuális hálózatosság rétegeit. „Bochnia, Bochnia, ott nyugodtan és hidegen esik / az eső, a hó, a mínusz huszonötöt is eléri a lélek- / határ, a parkok kiürült nyugalma megadja, amit / elfelejteni nem lehet: Stefcio extázisát. hidegbe / markol a kezed, de márványt fogsz, és elengeded”. (Budapest Prelude, 15) Németh Zoltán a fülszövegben „a vágy grammatikája felől” érthető versekről beszél, és már az első szakaszban jól kiolvasható ez az aspektus az ismétlések különböző formáinak (iteráció, gemináció) színreviteléből: „siess, siess, mozogj, mozogj, gyere, siess, hidd el, hogy még / időben vagy”. (Holocene Prelude, 11) A versek lüktetése, dinamikája a folytonos el- és kimozgás érzetét kelti fel, egyre beljebb haladva a kötetben pedig egyfajta zenei struktúra/partitúra nyelvi leképződését, kiépülését szolgálja, melyen keresztül konkrétabb tematikus–motivikus szálak is kirajzolódnak — jelen esetben az (apa)hiány: „azonosulsz a bábeli ruháddal; / egyet-kettőt fordulsz apád felé. / Mahler-korpusz vagy: a semmi. / azonosulsz a bábeli ruháddal / egy firenzei konyhában, ahol / árnyékod a kéz, mi megfog majd. / Mahler-korpusz vagy: a semmi / egyet-kettőt fordulsz apád felé.” (Carmen Lugubre Prelude, 23)

Máshol a lírai szubjektum úgy enged teret az önreflexivitásnak, hogy azt az írás/festés imaginációs közegének láthatóvá tételeként olvashatjuk, metanarratívába ágyazva — a referenciális egyúttal a szubjektivitás részeként konstituálódik: „nem tudom, mi mozgatja itt a fákat, talán / az ecsetem, megfolyik a sáros talaj is / alattam, elkenném, mint vásznon a szenet. / ha kinézek az ablakon, nem fákat / hanem sűrű erdőket látok. az utakat vonat- / sínek keresztezik, míg egy patak csorog / el alattuk. annyi szín van erre, nem is tudom, / esetleg Bochnia a fantáziám része, / amiből valóban a színeket észlelem csupán, / a hangokat és a mozgásokat nem.” (Bochnia Prelude, 18) Ugyanakkor a lírai szubjektum nem pusztán démiurgoszi pozíciót vehet fel, hanem bele is olvadhat a maga alkotta „képbe”: „a felhő olyan, a szűk tér olyan, mint / mi. olyan voltál, olyan voltam, akár / a hó. mégis meleg. a foltozott lyuk. / száraz a bőröd. a repedéseidbe / csókolok. lihegés, zihálás, kilégzés, / ennyit látnak messziről. köhögsz / egyet, majd tüsszögök.” (Self Prelude, 26)

Ez a kettősség — (külső) szemlélődés és (belső) feloldódás — tovább terjed, és átfogó perspektívaként a középső ciklus verseit egyre dominánsabban meghatározza. A szubjektum különös átmenetiség megtapasztalója, elszenvedője: eltérő, olykor valós és fiktív terek határán, szárazföld és víz materialitása között megrekedve, besüppedve egzisztál. Nagypál a nyelv metaforikus természetéből fakadó potencialitást is jó érzékkel aknázza ki, hogy általa távoli viszonyítási pontokat az imaginárius képzeleten át kössön össze. „[N]em tudtam, miért hajókból / állnak a templomok. imádkoztam, hogy / apu jól legyen. ahogy a bárkán, a vízen. / mert hajóban voltunk. térdelés közben / éreztem is, hogy megremeg, meginog / a lábam, a testem. azt hittem, tényleg / a tengeren vagyunk, és állatok vesznek / körül minket, de akkor a nagyi megsimogatott.” (A hajókról, 31) Megint máshol a fantázia illuzórikus aspektusa egész az (ön)megtévesztésig hat. A Másikhoz fordulás a megtévesztés alaptapasztalatát hívja elő, azzal a kockázattal, hogy ha lelepleződik a szituáció, az erotikát sem nélkülöző érintettségben a versbeszélő menthetetlenül egyedül marad, noha maga a jelenet akár egy szexuális aktusként is értelmezhető. Ugyanis a képzelet közvetlen helyzetleírástól való eloldódása állandó kérdéseket generál: „az ágyban bizalmasan közel ülünk egymáshoz. / a füledhez tartom a kezem: képzeld el, hogy / egy halászcsónakban horgászunk, szorosan / hozzám dörgölőzöl és azt mondod, ezt így kell, / vigyázni kell, nehogy kiessünk a csónakból. / egyszer csak mérges leszel, talán a tenger / teszi ezt veled, nem tudom. erősen / rám csapsz, a csónak oldalát megragadod, / rángatni kezded, hogy kiforduljak mellőled.” (A víz argumentuma, 32)Bizonytalan, ebből fakadóan érdekfeszítő ontológiai státusszal jelenik meg Nagypál egyik primordiális alakja, a tulajdonképpen megnevezhetetlen [gonosz], aki folyton folyvást befurakodik a kétszereplős viszonyokba.[1] Látható, hogy Nagypál a bizonytalan létmódú harmadik figura színre léptetésével nemcsak a fogalmak denotatív jelentését kezdi ki, hanem egyúttal különös transzcendenciát érint a szövegtérben, mely egyszerre táplálkozik a félelemből és a szorongásból — amely a nagypáli szövegek alapvető lélektani aspektusait adja —, ám itt a lelepleződés a név eredeti jelentésének újrakonstruálását generálja, és a külső alteritás feloldódik a két szubjektum viszonyában. „[A] testedet figyeltem a víz alatt, amikor rám talált / valami másik test. gonosznak hívatta magát, nem / tudom jelzőként aggatta-e magára, vagy tényleg így hívták. […] aztán ez a gonosz / nagy erővel, valahogy mégis hozzám nyúlt, megfogta / a nyakamat, és azt hittem, megfojt. megfogott és ki- / húzott a vízből, ki a partra, ki a feketéből. aljas, / mondtam a vízben rá, de akkor ő ezt meg se hallotta, / nem figyelt, nem akart talán figyelni, de addigra / már tudtam, miért: mégsem gonosz, csak ez a neve. ketten neveztük el őt így. te bíztál benne, / pedig a víz már majdnem megfojtott téged is. / én a színekben, a nevekben hiszek, de most / inkább benned és a gonoszban.” (A gonosz és az olajos víz, 33) Önreflexív, az írás aktusára rezonáló, különös teremtéstörténet olvasható ki a kötet egyik kiemelkedő, A szörnyek barlangja című verséből. S bár mottóként Umberto Ecót és Petri Györgyöt jelöli meg a szerző, az episztemológiai kétely akár Samuel Beckett abszurd, a tényleges megismeréstől hermetikusan elzáródó prózai világából is ismerős lehet, ahol a teremtőt saját kreatúrája oldja magába. A vaksötétben tapogatózás alaptapasztalatát eleveníti meg Nagypál azzal, hogy a taktilis és az audiális ingerekre és azok szemantikai értékére koncentrál, egyúttal kizárja fókuszából a látást: „puha testekre tapintok, de van / köztük éles is, akár a penge, / mormolásokat hallok, / egyre ismételgetik nevüket, de / nem mondanak egyebet: szörnyek.” (A szörnyek barlangja, 42) A Között ciklus átmenetiség-versei így válnak használt fogalmaink át- és újraértelmezésének textuális terepévé.

A Fúgák ciklus, ahogy arra az önarcképként is interpretálható bevezető grafika is utal, elsősorban az identitás körvonalazhatóságának problematikáját bontja ki, de úgy, hogy kapcsolatot tart az előző fejezetekkel, sőt a bevezető Rába-mottóvers is az értelmezési mezőbe lép, mégpedig a költői karakter maszkviselő attribútumának folytonos felemlegetésével, összjátékba hozásával. Csak néhány példa erre: „itt őgyelegtem / vonásaim maszkja alatt” (Rába György: Prelúdium, 8), „ne várd, hogy küklopsz legyek, / dalokat mormogjak a maszkom alatt” (Budapest Prelude, 14), „[m]aszkot visel, undorba mártott izzadság- / Cseppek homlokán, kalodába zárja melleit, / Rongyai alatt keresi a magyar nyelvet.” (Duplafúga, 48) Tehát a maszk hordása, viselése, és ezáltal a lírai én mint örökös kísérletező megmutatkozása a köteten végighúzódva kitüntetett szerephez jut, alkotói funkciót és identitásmotívumot egyaránt jelöl, de ugyanúgy ennek terhét, a pozíciókijelölés bizonytalanságát, konfliktusait is láthatóvá teszi. Mi az, ami a jelen és a múlt tükörtermében tapasztalatként átadható, közölhető egy külső tekintet számára, és ez hogyan formálja át az Ént? Annak ellenére, hogy a nagypáli versnyelv olykor a heteronormativitás ellenében hat, és azonos neműek kapcsolatát tematizálja, valójában a szubverzió az Énből ered és oda torkollik: folytonos szerepfelvételek és -elhagyások nyugtalanító ritmusában: „és zavarodottan keresem kedvesem kezét, / azt mondanád, költőként, / én szeretném kisfiúként megérinteni őt, / bizalommal vagy bizalmatlanul” — és az említett versben a zeneiséggel analóg fokozódásnak és erősödésnek is ezekben a szereppróbálgatásokban lesz konstitutív funkciója, mindeközben a szexuális vágy is eszkalálódik: „ahogy az anyja otthagyott ruhájába bújt, / ahogy próbálta rám húzni, félve, / ahogy a zipzárt húzta fel a hátamon, ahogy az ujját húzta végig a hátamon, / ahogy fejét döntötte lapockáim közé”. (A befejezetlen fúga, 50)

A fúgára jellemző zenei partitúra logikája pedig ott lesz tetten érhető, ahol az idődimenziók egymással éles játékba keverednek, és a versbeszélő egyszerre többszólamúvá, egyszerre önismétlővé, magyarázkodóvá lényegül, ebből a konfúz, kergetőző állapotból mutatkozik meg, amit maga a megszólaló „egy fogyatékos magányával” azonosít, olykor még autisztikus vonások megrajzolásától sem riad vissza: „múltnak, elmúltnak fogod értelmezni, / aminek vége van, pedig a múltidő teszi, / a múltidő csap be téged, nem lehet / erről szó, a hiányát pótlom ezzel, / ha majd újra találkozunk, és tényleg / találkozunk, a lakásunkban, nem máshol. […] az emlékeimről megkérdezhetnek, / a kedvesemről is érdeklődhetnek, / és ne kérdezzenek a magányról, / de kérdezzenek újra a kedvesemről, / s akkor újra emlékeimre számítok”. (51) Vagy ahogyan a permutációs fúgában a kontrapunktok — amelyeket a versben az egymás különbségét érzékelő szubjektumok helyettesítenek — főtémára záródása bekövetkezik, úgy a vers is ezt a mozgást követi a szemantika síkján. Az érzelmi és szemantikai intenzitás és feszültség, az idősíkok összecsúsztatása éri el tetőpontját a kötet záróversében, mely már egészen konkrét gyermekkori vágy- és emlékképekből merít, és visszakapcsolódik a szerző korábbi kötettematikáihoz is, majdhogynem sorról sorra reflektálva önmaga alakuló életművére, elég, ha a ’feminin vonásokkal rendelkező, homoszexuális vonzalmait dédelgető, ártatlan kisfiú’ (Stefcio? Törless?) szubsztanciális figurájára gondolunk.

Ráadásul e textus a katarzis élményével is megajándékozza az olvasót, hiszen a fókusz- és identitáskeresés egy röpke pillanatra élessé válik, nyugvópontra lel, amiként magáról beszélve a lírai én úgy fogalmaz: „minden alkalommal keresi azt a pillanatot, amikor / a szenvedésről beszélhet, bánat és sírás nélkül, / nehogy bárki észrevegye önmagára festett maszkját, / ekkor és csak ekkor látod őt igazán fiúnak”. (BPD-Fughetta, 56) Ekkor látjuk a borítófotót is tűélesen, hogy aztán ez a pillanat is elmúljon, és kezdődjön egy újabb közelítési szándék valamihez, de ez már nem az azonosulás, hanem csupán a hasonlat hiányt sosem hézagmentesen pótló szemantikai szintjét, homályosságát érinti — az önmagával a rohamkocsi tükrében szembesülő, hazatérni vágyó katona stilizált alakja[2] elevenedik meg, aki hatalmi kényszerektől szenved, és arra van kárhoztatva, hogy érzelmeit palástolja. Egy újabb maszk tűnik fel tehát, amelynek sorsa felett rezignált belenyugvás az ítélet.

Nagypál István Prelúdiumok és fúgák között című kötetének szerkezete nagyfokú tudatosságot mutat, izgalmas transztextuális kihívásokkal, amely az elmélyült szerzői és szerkesztői munkát egyaránt dicséri. A kötet úgy épül be a kortárs irodalmi diskurzusba, mely az identitás körül forog, hogy nem felejti el a klasszikus poétikai programokra való reflektálás igényét sem. Mindamellett a szerző saját életművét is rendre újrapozicionálja, más-más kontextusba helyezi, elszenvedi és poétikai programmá formálja a maszkfelvétel kényszerét.

 

 

[1] „Sartre leírja azt a módot, ahogyan a harmadik megjelenése megzavarja, sőt felbomlasztja az én és a másik közötti viszonyt. Mihelyt a Harmadik megjelenik, »a Másikkal együtt egy feloldhatatlan és objektív egész szerves részét alkotom, egy olyan egészét, amelyben már nem különbözöm eredendően a Másiktól […]«. A harmadik tekintete engem és a másikat egy közös »mi«-vé változtat, avagy egy »mi« alakjában fog át bennünket, anélkül azonban, hogy mi — vagyis én és a másik — ebben az alakban magunkra ismernénk. Ezért mondja Sartre: »A Harmadik megjelenésekor […] egyszerre tapasztalom meg, hogy lehetőségeim elidegenedtek, és fedezem fel, hogy a Másik lehetőségei holt lehetőségek. Lásd: Tengelyi László: Tapasztalat és kifejezés, Atlantisz, Budapest, 2007, 246–247.

[2] Vö. Nagypál István: A fiúkról, JAK–Prae, Budapest, 2012.