A lefordított fordító: Guillaume Métayer magyarul

Néha a fordítók elfeledkeznek arról is, hogy a fordítás nemcsak az eredeti szöveg szemantikai tolmácsolása, hanem kultúrák közötti közvetítés is. A francia például a szó szoros értelmében írott nyelv: az írásban rögzített szöveg hordozhat olyan jelentéseket, amelyek a felolvasáskor nem hallatszanak, és amelyeket éppen ezért élőbeszédben másképpen kell kifejeznie a francia beszélőnek, ha világos akar lenni.

Nehéz egy másik nyelv lírájában felmérni a költői teljesítményt. Ráadásul a világlíra recepciójában és fordításában a nagy kánonok összeomlása és a mérvadónak számító fórumok — például a Nagyvilág folyóirat — megszűnése miatt egyre nehezebb eligazodni. Krusovszky Dénes a Magyar Narancs online változatán vezetett blogjában egyszer a magyar líra elszigeteltségéről írt. De megállapításait az ellentétes irányú folyamatra, a külföldi líra magyar fordítására is lehet alkalmazni. A kölcsönös izoláltságon Krusovszky szerint a korszerű, nemzetközi kulturális terek használatával, a lírával foglalkozók személyes kapcsolatainak elősegítésével lehetne segíteni, mivel a nemzetközi fesztiválok, ösztöndíjak és találkozók sokasága kitermel olyan helyzeteket, amelyek révén mégis csak egymásra találhat fordító és költő.[1] A francia Guillaume Métayer, akinek Türelemüveg címmel jelentek meg nemrégiben magyar nyelvre fordított válogatott versei, szorgalmasan ápolja a maga nemzetközi kapcsolatait. Amellett, hogy az 1972-ben született költő civilben Voltaire és Nietzsche szakértője — Nietzsche Voltaire-olvasatát monográfiában vizsgálta —, egy Anatole France-ról szóló könyv szerzője és Nietzsche verseinek fordítója, számos kortárs és klasszikus magyar szöveget is átültetett franciára, köztük Petőfi Sándor, Krúdy Gyula, József Attila, Tóth Krisztina és Kemény István műveit. Métayer költészetével kapcsolatban talán valamelyest eligazítja az olvasót, hogy Libre Jeu (kb. Szabad játék) című verseskötetéhez egy igen nagy nevű szerző, a francia líra veteránja, Michel Deguy írt előszót. De az intellektuális térképünkre már nekünk magunknak kell feltennünk Métayer verseit, és nem úszhatjuk meg, hogy saját olvasatunk segítségével elhelyezzük őt a már ismert irodalmi hagyományok között.

Első olvasásra is különösen kedves jelenség lehet a kelet-európai olvasó számára, hogy Métayer nem csak a francia irodalmi tradíciók irányába tájékozódik: szonettet írt például az Ida című lengyel filmről, illetve Babits Jónás könyve című költeményéről. Ami a Türelemüvegben talán a legközvetlenebbül rezonál az elmúlt néhány év magyar lírájának történéseivel, az a költőnek a közéletre, a politikai eseményekre való érzékenysége. Szonettet ír az önkormányzati választásokról, amelyeket a szélsőjobboldali Front national fölényesen megnyert; egy másik versében a két világháború közötti szocialista miniszterelnököt, Léon Blum emlékét idézi meg, és keserűen konstatálja, hogyan lehetetleníti el a neonáci fenyegetés a francia baloldal nemesebb hagyományainak ápolását: „emléktáblát akartak avatni — de minek? / a bakancsos menet pont ezt találja meg” (Rongyok, Imreh András fordítása). Olykor az ökológiai folyamatok nyugtalanítják, és a populáris kultúra és a művészet határvidékére kirándulva verset ír a posztapokaliptikus tájban magára maradó emberről (Részlet egy nukleáris eposzból), sőt magáról a globális felmelegedésről is (Emberi beavatkozás nélkül). A politikum megjelenése azonban csak egyik tünete annak az éles iróniának, amellyel Métayer a hétköznapok környezetét figyeli. Csípős megjegyzésekre ingerli, amikor azt tapasztalja, hogyan veszik el az efemer beszédtémák és az ingerek sokfélesége között a lényeg, és hogyan válik még a szellem embere is felszínessé és csapongóvá. Jól példázza Métayer iróniáját az Úrvacsora című vers, amely az önmagát bohóccá tevő, mániákus viccmesélőt Krisztusként írja le, áldozatként felajánlott poénjait kontrasztba állítva a kereszthalállal: „Esténként, mint a vért, ontja a viccet, / Keze az asztalon, vegyétek ím / magatokhoz a poént, feleim, / hadd lássak felröhögni minden hívet” (Tóth Krisztina fordítása). Az egyre változatosabb médiumokon keresztül áradó információ persze súlytalanná tesz minden történést, így önmaga jogosságára is kénytelen rákérdezni a szöveg: lehet-e politikai verset írni?

A könyv másik hangsúlyos témája, a gyermekkor, a nosztalgia mintha valamifajta menedék lenne a múlékony jelenségek világával szemben. Ennek a játékos képzelgésnek a terepe az idealizált Párizs. A versek természetesen itt is finom iróniával bizonytalanítják el a megszépítő emlékezés hatalmát. Egyik versében a sokat sejtető utcanevek keltette várakozás így lesz egyre irreálisabb, mintha a szöveg kétségbe vonná, hogy Párizsból kiindulva nemcsak a külvárosokba juthatunk el, hanem szent zarándokhelyekre is, sőt egyenesen a mennyországba: „Párizs összes utcájával el szeretnék menni / a St.-Germainnel St.-Germain felé / a St.-Denis-vel St. Denis felé / a Nyugat utcával nyugat felé / a Szt. Jakab utcával az óceán felé Strasbourg utca / Paradicsom utca” (Sambre et Meuse, Kemény István fordítása).

A versek jó része klasszikus, csattanóra kifuttatott szonett, de a klasszikus francia szatirikusok és moralisták nyomában járva Métayer olykor prózaversbe (fragmentált prózába?) oldja megfigyeléseit, mint pl. a Téli szombat című versében. A töredékes, anekdotikus életképekből  jellemeket mutat fel, észrevéteti bennük a különcködő viselkedést, vagy éppen a hétköznapi magatartásmintákban fedezteti fel újra az olvasóval az érdekességet. De nem idegen tőle a pszichológiai önmegfigyelés sem (Az ígéret). Guillaume Métayer, mint azt az egyébként igen hasznos utószó is hangsúlyozza, a hagyománynak egy olyan rétegéből merít, amely az intellektuális absztrakció és a Mallarmé-féle tiszta költészettel ellentétben bátran hozzányúl a mindennapi szituációkhoz vagy akár a közélet visszás jelenségeihez is. A szöveg melodikusságának, a költői képek tökéletességének, a nyelv „belügyeinek” esztétikai potenciálja és a gondolati elvontság helyett az esetlegességek világával foglalkozik, és a nagy szatirikusok útját követi, ha épp nem az alanyi költészettel vagy egyenesen a sanzonnal kokettál. Métayer költészete igen gyakran nem csupán sejtet, mint a szimbolisták verseiről szokás gondolni, hanem világosan láttat. Ami pedig a szatírát illeti, benne a szellemesség, a metsző gúny akkor működik, ha a szöveg jelentésegységei közötti feszültség kristálytisztán megmutatkozik.

Sajnos a fordítók — Imreh András, Kemény István, Lackfi János és Tóth Krisztina — nem mindig könnyítik meg az olvasó dolgát. Ha összehasonlítjuk a verseket az eredetijükkel, azt látjuk, hogy a francia egyszerűen világosabb, érthetőbb, ezzel szemben a magyar homályos, és némely mondata csak többszöri elolvasásra adja meg magát, ha egyáltalán. Sőt olykor a francia nyelv és az eredeti szöveg ismerete nélkül nem is érthető teljesen a magyar változat, így nem lehet könnyen elhessegetni a gyanút, hogy olykor a fordítók maguk sem értették a szöveg minden utalását és szóképét. Máskor talán a rímkényszer és a kötött forma miatt döntöttek a fordítók a nehézkesebb, kevésbé érthető kifejezések használata mellett. Ha ez így van, akkor nem lett volna érdemes lazítani a formai kötöttségeken, hogy a szöveg eredeti értelme és szellemes gondolatmenete megmaradjon?

A Szonett a Francia Nemzeti Frontnak a helyhatósági választásokon aratott nagyarányú győzelme után első versszaka magyarul se nem érthető, se nem élvezetes: „Mivel egy társalgási téma éppen egy pitch, / Fogásonként negyvenszer zsilipelnek át. / Időben föl kell venni ezt a ritmikát, / Mert bármi itt akár egy perc alatt lehet giccs.” (Kemény István fordítása, kiemelés az eredetiben.) A baj az első két sorral van. Lássuk az eredetit: „La conversation étant réduite au pitch, / on en écluse une quarantaine par plat.” Az első sor fordítása még egész frappáns lenne, ha nem lenne benne egy értelemzavaró angol szó, amely a mai francia nyelvnek már része — a Larousse internetes szótárában is szerepel —, de amely magyar szövegben nem mond sokat. Persze kiválóan rímel a giccs szóval. A mondat tehát ezt jelentené szó szerinti fordításban: „A beszélgetés pitch-re van leegyszerűsítve.” De mi az a pitch? Marketingcélú összefoglalása például filmnek, könyvnek. Egyébként a tisztelt olvasó jól teszi, ha tényleg francia szótárban néz utána, mert esetleges angol nyelvtudása nem feltétlenül igazítja el, az angolban ugyanis a szó több jelentésben is ismert. De legalább tanultunk valami újat, a fordítás második sora viszont merő zagyvaság. Keménynél az écluser szó megfelelője lenne az átzsilipelni ige. Valóban ez a kifejezés szó szerinti jelentése. A familiáris franciában ugyanakkor azt is jelenti, hogy italt lehajtani. Ez utóbbi jelentést az egyébként megbízhatatlan, sokszor hibás és hiányos Eckhardt-szótár is hozza, legalábbis a felújított változatában. Vagyis amíg a magyar olvasónak egy szándékolatlanul létrejött, bizarr metaforával kell birkóznia, addig szerencsésebb francia társa egyből érti, miről van szó: mivel a beszélgetések igencsak felszínesek és rövidek, étkezés közben fogásonként negyvenet is el lehet belőlük fogyasztani. Az ital lehajtása is metaforikus kifejezés lenne, akárcsak a zsilipelés, viszont azzal ellentétben értelmes volna.

Néha a fordítók elfeledkeznek arról is, hogy a fordítás nemcsak az eredeti szöveg szemantikai tolmácsolása, hanem kultúrák közötti közvetítés is. A francia például a szó szoros értelmében írott nyelv: az írásban rögzített szöveg hordozhat olyan jelentéseket, amelyek a felolvasáskor nem hallatszanak, és amelyeket éppen ezért élőbeszédben másképpen kell kifejeznie a francia beszélőnek, ha világos akar lenni. A magyarban is persze előfordulhat ez a jelenség, de természetesen máskor és más nyelvi elemekkel, mint a franciában. Nem árt tehát ezeket a csak írásban látszó jelentéseket észrevenni, és akár ki is fejteni őket a magyar fordításban. Az Árnyjáték című versben, amely az én megkettőződéséről, öntükrözéséről beszél a vers beszélőjét követő árnyék metaforájával, ezt olvassuk erről a bizonyos árnyékról: „Mögöttem jön Claude Bernard kaptatóján” (Tóth Krisztina fordítása, eredetiben: „m’emboîte le pas pente Claude-Bernard”). Nos, talán nem nehéz rájönni arra, hogy itt a Claude Bernard-ról elnevezett utcáról van szó, de a francia olvasó megint előnyben van: nemcsak a névelőnek a pente (lejtő vagy emelkedő) szó előtti elmaradása, de a keresztnév és a tulajdonnév közötti kötőjel is azonnal megmutatja számára, hogy utcanévről van szó, míg Tóth Krisztina megoldása kissé homályos, értelemzavaróan archaizáló (ld. „Szent Mihály útja” Adynál, amelyet szintén csak azért tudunk azonosítani a Boulevard Saint-Michellel, mert az iskolában ezt megtanították nekünk). Ez tényleg csak szőrszálhasogatás, viszont a vers legeleje valóban nehezen dekódolható: „Földhözragadt árnyamnak üldözöttje, / Hajlíthatatlan üldöző, most is velem tart”. Most akkor ki üldöz kit? A mondat logikája szerint a hajlíthatatlan üldöző azonos a lírai én árnyának üldözöttjével. Tehát az árnyék üldöz egy meg nem nevezett entitást, amely viszont a lírai ént üldözi. Vagyis három szereplőnk lenne? Ezt támasztja alá a vers folytatása. Megint elő kell vennünk az eredetit, hogy értsük a szöveget. Mármost a francia mondat ugyan szintaktikailag kissé laza, ám világos belőle, hogy miről van szó: „Poursuivi par mon ombre prosaïque / L’implacable suiveuse a tourné avec moi”. A poursuivi (kb. üldözve lenni valaki vagy valami által) igei névszó hímnemben áll, és bár elég távol van attól a szótól, amelyikre vonatkozik, nem lehet kétséges, hogy nem a nőnemű ombre (árnyék) főnévre kell érteni, hanem a nyilvánvalóan hímnemű lírai énre (moi). Tehát nem három, hanem csak két szereplőnk van, a beszélőt csak a saját árnyéka üldözi.

Kemény Istvánnak egy helyen nagyon meggyűlik a baja a reáliákkal. Métayer kötetének egyik legbriliánsabb, legszellemesebb verse az Elöljáró beszéd című, amely XIV. Lajos udvari zeneszerzőjének, Lullynek a halálát meséli el. Mint ismeretes, Lully meglehetősen bizarr baleset áldozata lett, koncertje közben lábon döfte magát a vezénylésre használt pálcájával, és mivel nem volt hajlandó amputáltatni a lábát, a seb elüszkösödött. Métayer azonban nem ezeknek a részleteknek az ecsetelésében remekel, hanem a kulturális miliő megrajzolásában: a költemény szerint XIV. Lajos Franciaországa ellentmondásos hely, mivel a franciák egyfelől agresszorok és hódítók, másfelől ők a „menüett népe”, amely vonzódik a kifinomult szórakozáshoz és a világ finom erotikával, szelíd mitológiai lényekkel történő átesztétizálásához. Maszkulin erőszak az egyik oldalon, feminin pásztoridill a másikon. Kemény István fordítása azonban nem engedi, hogy eredeti élességében rajzolódjon ki ez az ellentét. Vegyünk egy részletet: „A könnyedség népe, na meg az oroszlánok katonái persze / Mikor felpattantak egy folyóra, vázaképek istennője lett az / És minden áthajózott ország egy-egy új homály, egy-egy / Oszlatnivaló volt a rézfény-fogatú, torzonborz Napkirálynak”. Franciául: „Peuple de la légèreté et pourtant soldats du lion / Quand les fleuves qu’on prenait étaient déesses à vases / Et les pays sur lesquels on marchait ténèbres à disperser / Pour l’hirsute Roi Soleil et son attelage de cuivre”. Az még rendben van, hogy a magyarban — „felpattantak egy folyóra” — nem lehet visszaadni a prendre ige poliszémiáját — itt: felszállni járműre, vízre szállni, elindulni valamilyen úton, illetve valamit vagy valakit elfoglalni, megragadni, magunkévá tenni (szexuálisan is) —, de hogyan lett a marcher igéből áthajózni? Az talán még mindegy is lenne, hogy a derék francia hadak vízen vagy szárazon hódítják-e meg a megtámadott országot, azonban a marcher szó, amely általában a hétköznapi gyaloglásra vonatkozik, eredetileg a katonai menetelésre, felvonulásra volt használatos, akárcsak a magyar masírozni. A marcher igével együtt sajnos annak militáris töltete is elvész a magyarban. A vázaképek istennője kifejezés is problémás. Szerencsére valamennyire ez is alkalmas átadni a költemény értelmét, hogy tudniillik a távoli folyókat, véres események tanúit a Napkirály udvarában a barokkos fantázia istennőkké vagy nimfákká költötte át. Véleményem szerint azonban a déesses à vase — szó szerint: vázás istennők — kifejezés ennél konkrétabb valóságot jelöl, és semmi köze holmi meghatározhatatlan vázaképekhez: azokra a korsóval ábrázolt emberalakokra utal, amelyek tulajdonnévvel ellátott folyókat személyesítenek meg — az istennők a nőnemű szóval megnevezett folyókat, a férfiak a hímneműeket —, és amelyek egy tisztességes francia közpark elengedhetetlen kellékei ma is. A kép magjában tehát az a kérdés áll, hogy miként utalnak a távolból, az udvar biztonságos díszletei között a valóság egy-egy darabjára. A kép igazi problémája a megnevezés, a jelölés, amely átértelmezés, megszépítés is. A magyar olvasó igazán azonban akkor van bajban, amikor Kemény egy helyen a Précieux szót Túlfinomaknak fordítja. Mintha csak azzal lehetett volna visszaadni ezt a szót, hogy neologizmust talált ki a helyére. Pedig nyilvánvalóan a preciőzökről van szó, a párizsi női szalonok mesterkélt nyelvű íróiról és társalgóiról, akik a művelt magyar olvasók előtt sem ismeretlenek. Rájuk is ismernének, ha Kemény megtartaná a francia szót, vagy ha a Molière-darab magyar címe nyomán kényeskedőknek nevezné őket. És ezek még csak a nyilvánvaló, szemet szúró hibák. Az egyes megoldásokon természetesen a végtelenségig lehetne vitatkozni — és legyünk igazságosak, sok igen szellemesre sikerült fordulatot is említhetnénk —, de talán ennyi mellényúlás is jelzi, hogy baj van.

Egy fordítónak nem kell tökéletesen tudnia a forrásnyelven. Ha utána kell néznie valaminek, arra ott van a szótár, az internet. De azt éreznie kell, ha valamit nem értett meg, és a megoldása zavaros. A Türelemüveg fordítói — ünnepelt költőink! — nem voltak elég figyelmesek, szerkesztőiktől pedig láthatólag nem kaptak segítséget. Pedig kellett volna. Kemény István különösen magára hagyatva érezhette magát, tudomásom szerint ugyanis nem olvas franciául, így nyersfordításból volt kénytelen dolgozni. Ez a helyzet azért nagyon szomorú, mert a közelmúlt néhány érdekes fordítói teljesítménye és a körülöttük kibontakozó viták — pl. Nádasdy Ádám új Dantéja vagy Ádám Péter és Kiss Kornélia új Camus-je kapcsán — azt jelezték, hogy a rohamtempó és a határidők diktátumai ellenére is lenne igény és energia az elmélyült munkára. Az olvasó viszont forduljon jóindulattal Guillaume Métayer felé. Megérdemli.

 

[1] Krusovszky Dénes: Hiába hazudjuk magunknak, hogy világraszóló a magyar költészet, Pislogó szobrok (blog), 2018. január 18.; elérhető ITT. (megtekintve: 2018. április 19.).