Én
Repedek,
s tépett szövetem hasadékán át,
bámulom szökő lényem árnyjátékát.
Meghasonlok,
szakadt testem mélyén bújva,
ismeretlen önmagamtól tanulva.
Elfogyok,
a sok törvényben, elvárások tengerében,
elvesztettem, hogy ki vagyok!
Illat,
amit mélyen szívsz hajamról a széllel,
nem más, mint kénes bűz palacknyi lével.
Bókod,
nem szól, csak egy képnek a vásznomon,
ami bár én vagyok, estére mégis szétfolyom.
Tökéletes
Mar, éget, vagy csak fáj
a keserű epe, mely belevág
a húsba, s kínra húzza a torkom,
bár már fél órája üres a gyomrom.
Rossz hallani? Látom. Mondjam újra?
A gyomromban az étel léha útja
csak zarándoklat.
Csodálat, majd jön egy visszatérő áldozat.
Fordulj el, vagy undorodj!
De annyira akarom, hogy tudd!
Most üvöltsd, feszült érrel a nyakadon:
tohonya, ronda hústorony!
Látni akarom az arcodon,
ahogy lüktetést érzel a torkodon,
majd zúdul a forró önbizalom.
Bordával tépett bőrön, a szépséget sem vitatom.
A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek):