„További vizsgálatok javasoltak.”
(Kiss Tibor Noé)
Az új Kemény István-kötetnek, a Nílusnak, az egyik nagy formátumú költeménye az Esti kérdés P. Gy.-hez (ami egyébként Petri halálának 15. évfordulójához — július 16. — igazítva jelent meg az Élet és Irodalom 2015. július 17-i számában). Ebben az öttételes szövegben olvassuk a következőket: „Mennyivel jobb lenne, ha nem lett volna Petri György! […] (Ó de könnyű Petri-verset írni! Pont olyan, mintha gondolkoznék!) […] a kérdés leginkább az, hogy mért is nem jó nekünk (vagy / maradjak magamnál?), nekem mért nem jó az, hogy Petri volt már. […] volt egy ember, aki ezt / a sok szart (csak a pontosság kedvéért: kultúrát, civilizációt, / magán- és lelkiéletet) már mind átgondolta egyszer (sokszor) […] Ami meg Petrit illeti: hozzátenni / semmit nem lehet. Letagadni lehet csak belőle. / Elment a falig (fel is kenődött rá kicsit), vagyis ha / elindulok bármerre, előbb-utóbb szembejön. […] Átjár a hála, ha belegondolok, hogy mennyi / szemétséget vállalt magára helyettem. Miközben / annyi igazat mondott ki életében, hogy én például / nyugodtan hazudhatnék akár a sírig is: meg se látszana / a makroigazság globális mérlegén”.
Praktikusnak tűnik ezt az írást ebből a (látszólag ellentmondásos–ellenbeszédes) Petri-tisztelgésből elindítani. Persze több ez hommage-nál, hiszen indirekten ugyan, de ars poetica is, egy hagyomány vállalása, s így egy költői program meghirdetése–kimondása. És igazából emiatt nagyon érdekes. A Petri–Kemény-hagyományvonalról Bagi Zsolt mondja — a Bartis Attilával közös beszélgetőkönyvről írva —, hogy „Petri valóban nincs távol ettől a költészettől, éppen azért, mert tökéletes ellentéte annak”.[1] Bagi az élőbeszéd fogalma által állítja szembe (és köti össze) a két költészetet. A következő mondatot idézi Keménytől az Amiről lehetből: „Az Élőbeszéd címet mindenesetre azért adtam ennek a könyvemnek, mert ezek olyan versek, amelyekben az emberiség végső nagy kérdéseit próbáltam hétköznapi módon megfogalmazni, másfelől a hétköznapi élet apróságairól akartam emelkedetten beszélni”.[2] Majd Petriről ezt mondja: „Petri számára az élőbeszéd az »általában vett« ellentéte. Nincs benne út az általában vetthez, mert éppen menthetetlen konkrétsága (a szépségtől, az eszmétől megtisztított konkrétsága) az, ami megkülönbözteti és egyben az, ami kitünteti. Kemény lírájának nem a posztmodern lírai játék a szavakkal, Kovács András Ferenc vagy Parti Nagy a legfontosabb kontextusa (bár nyilván ezekkel is szemben áll), hanem Petri. És leginkább annyiban, hogy kategorikusan tagadja azt”.[3] Bagi még egy helyen szembeállítja a két lírát: Kemény Epilógus című versének utolsó strófáját idézi, majd azt mondja, hogy „e strófát Petri egyszerűen befejezte volna az első négy sor után, szánt szándékkal csonkán hagyva a formát is. […] Petri kritikai gyakorlatnak tekintette a verset, Kemény legitimációs gyakorlatnak tekinti”.[4]
De mire is megyünk mindezzel a Nílus kapcsán? Egyfelől persze szemlélhetjük úgy, hogy Kemény néhány év távlatából akarva vagy akaratlanul alátámasztja Bagi gondolatait, maga is bejelenti ezt az ellentmondásos hatáselemet, az ellenhatást. Másfelől jól példázza, hogy az ellenhatás is meghatároz: az a rossz (és jó) Petriben, hogy épp azon a pályán játszott-játszik, mint amin ő. De talán ennél is többről van szó. Azt olvassuk a versben (azt mondja a Keménytől talán nehezen megkülönböztethető, vallomást tevő lírai én) egy zárójelben, hogy „Ó de könnyű Petri-verset írni! Pont olyan, mintha gondolkoznék!” — vagyis Petri-verset írni nem olyan, mintha verset írna. És tényleg, a jellegzetes Kemény-vers másmilyen. Mitologizáló, szimbolizáló, metaforizáló–allegorizáló. (Nemes Z. Márió írja Keményről, hogy „pszeudo-mitikus világteremtése érvényes alternatívát kínált az átpolitizált költői beszédmódokkal szemben”[5] — egészítsük ezt ki azzal, hogy Kemény e beszédmód által tette lehetővé, hogy mégis politikai költészetet művelhessen, amennyiben a politikait közérdekűnek értjük, s beletartozik születés, élet, halál, morál, etika, közérzet, sőt néha még három lépés távolságból az aktuálpolitika is.) Szóval a Kemény-vers inkább olyan, mint amikor ennek a költeménynek a végén, a 4. és az 5. tételben behozza Noét és az özönvizet. „Értem és megértem őt. / Őt vagy bárki mást, aki reggel kiül a pálma árnyékába, és onnan / vigyorog Noé felé, aki egész nap fúr-farag. / »Utttánad az özzzönvíz!«, veti oda az izzadó ősatyának, majd / hozzáfűzi tárgyilagosan: »Vagyis inkább alattad, feltéve / hogy el nem baszod!«, és meghúzza a cseresznyepálinkás palackot.”
Miért beszélek erről? Mert Kemény a Nílusban — valójában már A királynálban is — e két beszédmódot váltogatja és keveri, a konkrétat és az allegorizálót, a kritikait és a legitimációst. Ám A királynálban ez a hibrid stratégia elkülöníthető verscsoportokat eredményezett, az új kötetben, mint láthatjuk, egyazon versben is megtörténik a váltás. Ez természetesen azzal is jár, hogy a verstárgyak már nem mutatkozhatnak a „titkok tartományának” részeiként — ne feledjük, hogy a titok fontos fogalma (volt?) a (korábbi?) Kemény-lírának. Keresztesi József írja a Búcsúlevél kapcsán, hogy „felfejthetősége, egyértelműsége nyilván tekinthető költői engedménynek a sokrétű és jelentésgazdag építkezés rovására”, de azt is mondja, hogy „[s]úlyos tévedés volna mindezt valamiféle kontrollvesztéssel, az »esztétikai önfegyelem« pillanatnyi kihagyásával magyarázni. Úgy látom, hogy épp ellenkezőleg: messzemenően tudatos döntésről van szó”.[6] Hogy egy gondolat erejéig csatoljak a Létbüfé-kritikám kapcsán indult vita egyik kérdésköréhez: amennyiben elfogadjuk, hogy Kemény lírájára alkalmazható az antropológiai posztmodern kategóriája, úgy ismét azt láthatjuk — én ismét azt látom —, hogy az ilyen típusú költészet tartalmi dimenziója (vissza)hat a nyelvi dimenzióra, a tematikus fókuszváltásból következik a poétika rekalibrálása.
Mindezzel nem kívánom feltétlenül azt állítani, hogy Kemény immár egy egész kötetet ennek szellemében alkotott meg, ám azt látnunk kell, hogy A királynál kötetben olyannyira tudatos volt ez a döntés — voltaképpen a (részleges) távolodás a titoktól —, hogy az új kötetben is kitart mellette. „Hun királyt temetünk, ez szinte biztos: / a titkos sírját ássuk a rabtársakkal, / vagy egy lágert tüntetünk el éppen: / most ültetjük fölé a nyírfaerdőt. Vagy / esetleg minden határozott cél nélkül / titkolunk valamit egész életünkben? Ez sem / kizárt, csak ahhoz nem fér semmi kétség, / hogy valamit temetünk. // És tiszta sor, hogy le fognak nyilazni minket, / tarkón fognak lőni, / vagy végzünk magunkkal mi magunk, / mihelyt eltemettük a királyt, / elültettük az erdőt, / vagy eltitkoltuk a titkot — / mert senki nem akar tanút” — olvassuk a Különleges osztag álma című versben. Hasonló módon jelenti be valami lezárultát (tényleg egy korszak végét?) az Egy emlék: „Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe”, amely az Élőbeszéd kötet sokat idézett versére, a Kétszerkettőre utal vissza: „Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondod el — elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod — nem hiszik el.” Bagi írta erről, hogy „Kemény megpróbálja épp elégszer elmondani”, de „nem mondja el túl sokszor? Elhisszük-e még? Nem válik-e banálissá”?[7] A Nílus-beli vers tanúsága szerint a kudarc oka nem a hit kérdése, úgy tűnik, a kétszerkettő rendje, racionalitása az elhallgatástól vagy a kiüresítő mantrázástól függetlenül vált röhejessé. (Hogy egy kissé távoli párhuzamot vonjak, egyszersmind visszacsatoljak írásom elejére: Kemény Petri-verse sem arról szól, hogy „a Petri-költészet süllyed”, hanem arról, hogy bármennyire is fontos, számára voltaképpen nem — vagy csak ilyen ellentmondásosan? — folytatható.)
A lényeg tehát az, hogy új kötetében Kemény némiképp kihátrál korábban jellemző mitologizáló beszédmódjából–világteremtéséből, mivel — ha nem tévedek — arra a belátásra jut, hogy ez a korábbi beszédmód már nem elégséges. S ha ilyesféle fogással él, például a petris versben vagy az imént idézett Különleges osztag álmában vagy a Helyszínelők vitája című szövegben — amely Az ember tragédiáját is idéző módon Ádám és Lucifer dialógusában beszél Szűcs Attila Accident by White Ball című festményéről („A képe nem más, mint a végítélet / karikatúrája.”) —, annak az életművön belül a motivikus kapcsolódások okán ugyan nyilvánvalóan van köze a világteremtéshez, ám a köteten belül inkább magyarázó–szemléltető funkciója van. Vagyis a Nílus verseinek fényében bebizonyosodni látszik, amit eddig csak gyaníthattunk: az Élőbeszéd és A királynál kötetek között tételezhetünk egy belső cezúrát a költői életművön belül. (Bár gondolatilag alighanem mégiscsak az Élőbeszédben gyökerezik a politikairól való közérthető beszéd igénye: „Kimondottan tankölteményt akartam írni” — mondja az Epilógusról az Amiről lehetben.[8] Úgy tűnik, ez a didaktikusabb, a titoktól távolságot tartó beszédmód csak a következő kötetekben teljesedett-teljesedik ki.)
A Nílus más kiemelkedő versei, például a Zsidókeresztény társas és a Hipnoterápia is elsősorban A királynál meghatározó tendenciáiból nőnek ki, a közérzeti–politikai kérdéseket a személyes, családi–hitvesi horizontban teszik mérlegre. „A te kedvenc bábud molett, / ötvenes, nagyszájú, bő / lebernyegekbe öltöző, szürke / haját mint szükséges rosszat / lófarokban hátralökve hordó, / okos, humánértelmiségi nő. // Az én kedvenc bábum dagadt, / hőbörgő, hazug, de hiszékeny, / elpusztíthatatlan kedélyű / vén csibész, sőt bizony / még rasszista is a te / fogalmaid szerint […] egymással szembe állítottuk fel / — pontosabban ültettük le — őket, / egy esküvői asztal két oldalára”. (Zsidókeresztény társas) „Ön szomorú. Gyermekeire, / az ifjúmarxistákra gondol, / akik most vannak felkészülőben, / most halmozzák fel a tudást. / Döbbenten merednek rá a korra, melyben élnek”. (Hipnoterápia)
Azonban nem hallgathatom el, hogy e kiemelt szövegek jelentősége számomra merőben kontextuálisnak mutatkozik — de legalábbis olvasói pozícióm itt és most, 2018-ban Magyarországon nem engedi, hogy általában vettként értsem ezeket, hogyha egyáltalán érthetők úgy. (Azt gondolom, a versek is tudnak erről, hiszen amikor az Egy emlékben „AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe”, akkor azzal elsősorban egy helyet, egy ittet jelöl meg a szöveg, s csak másodsorban egy korszakot. Egy naiv/optimista gondolat: ki tudja, talán máshol nem szükséges leásni egy ilyen táblát. Egy szkeptikus/pesszimista válaszkérdés: hogyha csak itt van vége az újkornak, nem volna-e jobb elmenni innen?) Ahogyan pörgetem át újra és újra a kötetet, azzal kell szembesülnöm, hogy a megjelölt szöveg(részlet)ek szinte kizárólag tartalmukban, közlésükben tűnnek fontosnak, és csak itt és most. „[N]em kell értem aggódnotok / kis túlzással boldog vagyok […] csak egy konvoj szirénázva / gazembert visz a munkába”. (Rakpartos ballada) „Mert amit én tanultam, az más: szikár / és pontos, szerény és értelmes beszéd. / Semmi érzelem: pár csepp cinizmus / és lórúgásnyi önirónia. / Épeszűek tanítottak meg rá az iskolában / Krisztus után ezerkilencszázhatvannyolc / és kilencven között, Európa közepén, / hogy majd ezt fogjuk beszélni mind, / mire tényleg felnövök”. (Patai második éneke) „Európa fikció volt”. (Növényevők dala) De álljon itt kivétel is, hogy azért ellentmondjak magamnak: „ez a szó, zsidó, megesz, felzabál / maga körül mindent, nem ismer / kontextust, finom különbségeket, / ez a szó csak saját magát jelenti, / meg veszélyt és viszályt, és ha / valahol elhangzik egyszer, ott / nem marad semmi más, csak ő, a szó”. A Zsidókeresztény társas e részlete általános érvényű, olyannyira, hogy kiterjeszthető a közbeszédben újabban szitokszóvá tett címkékre-bélyegekre is. És az egyetlen szöveghely, amelyet kizárólag esztétikai szempontból húztam alá: „egy nonszensz / pihenten ébred” (Gergelyiugornya, képeslap) — az érett Palasovszky Ödön versnyelvét idézte fel bennem.
S azt sem hallgathatom el, hogy akad a kötetben néhány céltalan, elhamarkodottnak és emiatt tölteléknek tűnő szöveg. Általában véve elmondható, hogy a kisebb lélegzetű, néhány soros versek óhatatlanul elmaradnak a kötet nagy formátumú hosszúversei mögött. Az életmű kontextusában elgondolkodtató, s már idézett Egy emlék mellett az egyetlen kivétel A legalsó sor című vers, amely az üresen hagyott oldal alján csak ennyi: „Kukák a pokol kapuja mellett.” — Itt természetesen a laptükör fehérjében felismert hallgatás gondolatébresztő. (Ennek kapcsán hadd utaljak vissza Bagi gondolatára, miszerint Petri kritikai gyakorlatnak tekinti a költészetet, akár annak árán is, hogy csonkán hagyja a versformát — itt is hasonlóról van szó.) Ugyanakkor az ötsoros, és a fiktív „szingularit” ásványt leíró Címszó az ásványlexikonból vagy a kortárs irodalomban és recepciójában kurrens poszthumanizmus gondolatkörével párbeszédbe lépő négysoros Poszthumán jelenet egy-egy nagyobb koncepció részeként akár működhetne is, ám ebben a formában ötletszerűnek hatnak, s a kötetegész felől szemlélve funkciótlanok.
Legvégül essék szó a címadó versről, mely a kötet utolsó szövege is. Allegorizáló mű, de ahogy feljebb írtam, az allegória itt nem egy titokzatos magánmitológiájú világ teremtésében–építésében vesz részt, hanem „csak” szemléltet. Olyannyira erről van szó, hogy a második felében ki van fejtve: „most az egyszer gondold át, Nílus, / hogy mi vagy, / mi minden, / pusztába kivonult remetefolyó, / erős, szívós, aszkétikus folyó, / megbízható, türelmes folyó, / jó szülő, / derék és dolgos nőket, férfiakat / neveltél fel és táplálsz most is”. A Rakpartos ballada Duna-versével hivatott keretezni a kötetet. Teljesíti is e feladatot. Az első vers némiképp deprimált–cinikus–önironikus hangvétele („nem kell értem aggódnotok / kis túlzással boldog vagyok […] nagyjából a szokott rendben / működésbe lépett minden”), valamint a közbül eső két — címükkel hamiskásan valamifajta linearitást sugalló — ciklusba (Délig, Estig) sorolt, többnyire problémaorientált szövegek után egyfajta megnyugvást, feloldozást hoz a Nílus: „szeretnek, tisztelnek, becsülnek, / nyugodj meg, Nílus, / megtetted a dolgodat”. Nyugodt lehet például a Petri-hommage beszélője, azt mondta, „én Noé szeretnék lenni […]. Szóval jó ember” — hogyha azonosítjuk a legtöbb vers, így a Nílus beszélőjével, akkor azért, ha nem, úgy az lehet megnyugtató, hogy vannak még szeretetre méltó, jó emberek.
Összességében Kemény új kötetéről azt mondhatom, hasonló gondolkodású magyar állampolgárként nagyra értékelem, amiről ezek a szövegek beszélnek, sőt, azt is gondolom, hogy szükség van rájuk. Ám nem lepne meg, ha néhány évtized múlva felbukkanna egy olyan vélemény, hogy „a 2010-es évekbeli Kemény-líra süllyed”, vagy hogy „zárványnak mutatkozik az életművön belül”. (És amikor ezt mondom, valójában optimista vagyok, mert ehhez arra volna szükség, hogy néhány évtized múlva ne lehessen érteni azokat a problémákat és kérdéseket, amelyekről ezek a versek szólnak.) A kötet hibái ellenére kénytelen vagyok — Bazsányi Sándort parafrazeálva[9] — azt gondolni: talán nem is nagyon lehetne Kemény Istvánnak nem olyan verseskönyvet írni 2018-ban, mint amilyen a Nílus. A kötet fejleményei egyértelműen következnek részint az Élőbeszéd és főként A királynál kötetekből — illetve az elmúlt kb. tíz év során például Ká-Európáról, Magyarországról és a rendszerváltásról (meg az emberiségről, az életről stb.) levon(ha)t(ó) tanulságokból — röviden tehát körülbelül abból, amit Kemény a Lúdbőr című, 2017-ben megjelent esszékötetében megírt.
[1] Bagi Zsolt: Vissza az elbeszélésekhez. Kemény és Bartis beszélgetései = Turista és zarándok. Esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, szerk.: Balajthy Ágnes – Borsik Miklós, JAK–Prae, Budapest, 2016, 117. (Kiemelés az eredetiben.)
[2] Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Budapest, 2010, 60.
[3] Bagi, I. m., 117.
[4] Uo., 120. (Kiemelések az eredetiben.)
[5] Nemes Z. Márió: Megtört közvetlenség. A személyesség alakzatai Peer Krisztián költészetében = Uő.: A preparáció jegyében, JAK–Prae, Budapest, 2014, 237–238.
[6] Keresztesi József: Mikor volt ’89? = Turista és zarándok, 131.
[7] Bagi, I. m., 115.
[8] Bartis–Kemény, I. m., 57.
[9] Vö.: Bazsányi Sándor: Kritikus tanulságok 4. Hozzászólás a Lapis–Mohácsi-vitához (The Song Remains the Same), Műút Portál, 2018. 03. 19.; elérhető ITT.