„És Gluckot, még mindig ki nem állhatja Gluckot?” Természetesen ki nem állhatta Gluckot. Sajátos örömet lelt abban, hogy egybegyűjtse az ellenséges szavakat, és például azt mondja: „Ki nem állhatom Racine-t, ki nem állhatom azt, ami szeretetre méltó.” Ez éppen az a pillanat volt, amikor a szavak visszaszerezték a szabadságukat, amikor minden gyönyör a szépség csúnyasággal történő gyengéd simogatásából állt.
(Maurice Blanchot: Thomas, a rejtélyes árny. Ford.: Bende József, Kalligram, 2011. 233.o.)