Július 4-én éjfélkor hirdette ki a Bellonci Alapítvány az idei Strega-díj nyertesét: Walter Siti Resistere non serve a niente (Ellenállni fölösleges, Rizzoli Kiadó, 2012) című regényével egyértelmű győzelmet aratott. A 412 érvényes szavazatból majdnem kétszer annyit kapott (165-öt), mint a második helyezett Alessandro Perissinotto Le colpe dei padri című könyvével (78 szavazat, Piemme Kiadó), aki mögött csak egyetlen szavazattal maradt el a harmadik helyezett, Paolo Di Paolo Mandami tanta vita című könyve (Feltrinelli Kiadó), őket a két írónő, akik szintén bejutottak az ötös fináléba, Romana Petri (Figli dello steso padre, Longanesi Kiadó) és Simona Sparaco (Nessuna di noi, Giunti Kiadó) már nagyobb szavazatkülönbséggel követik. Az eredmény, mint minden évben, ismét egyaránt megosztotta az olvasóközönséget és a kritikát, az sem meglepő már, hogy a fináléba jutott kiadók évről évre nagyjából ugyanazoknak a nagy kiadói-terjesztői cégcsoportoknak a képviselői, tehát a legrangosabb olasz irodalmi díj elnyeréséhez nem elegendő jó könyvet írni, hanem „kiművelt” marketingarculattal is rendelkezni kell.
Az idei nyertes, Walter Siti az utolsó körökig igyekezett kívül maradni a versengés eseményein, és állítása szerint meglepetésként érte a győzelem. Siti 1947-ben született Modenában, nem tartozik már sem a fiatal, sem az elsőkönyves szerzők közé. Egyetemi oktató, irodalomtörténész, mondhatni szakmabeli, hiszen szerkesztői munkája révén közvetlen kapcsolatban áll a kiadókkal. Legnagyobb vállalkozása ezen a téren Pier Paolo Pasolini életművének összkiadása, amely a filmrendező, író, filozófus életművét kutató szakmabeliek számára bizonyára alapvető munkának számít majd. Talán az sem véletlen, hogy Siti új regényének a főszereplőjét ugyanúgy Tommasónak hívják, mint Pasolini Egy erőszakos élet című regényének kamasz hősét is, és Siti Tommasójának karrierje ugyanabból a római külvárosból, Pietralatából indul, ahol Pasolini Tommasinója is élt. További Pasolini-párhuzam a római népnyelv, a romanesco használata, hasonló jellem- és környezetfestő szerepben, mint Pasolininál tapasztalhattuk. A mű a mottóul választott Graham Greene-idézettel fikcióként határozza meg önmagát: „Az elbeszélés biztosabb: sok kiadó félne tanulmányt közölni ilyen témáról” — de valójában nehezen nevezhető regénynek, legalább annyira közelít az esszé, a szociológiai tanulmány, az aktuálpolitikai elemzések műfajához is. Gazdasági, pénzügyi szakkifejezésekkel teletűzdelt nyelve a hétköznapi olvasó számára olykor feladja a leckét, de nyilván nem is volt a szerző célja az, hogy mindenki pontosan dekódolja az angol gazdasági szakszavakat. Siti műve a szervezett gazdasági bűnözés és az állami pénzügyek közötti szürke zónában mozog, ez az a kényes téma, amelyről a sokszoros érintettség, a korrupciós hálózatok miatt nehéz és veszélyes dolog írni Olaszországban. Siti nem finomkodó módon, hanem brutálisan vezeti be az olvasót abba a világba, melynek szereplői intelligens sakkfigurákként mozognak a nemzetközi pénzügyi korrupció világában: a regény első néhány oldala egy kivégzés leírása, amelyben a hóhér legalább olyan áldozat, mint akin felsőbb parancsra, mintegy alkalmasságának és hűségének igazolásaként végre kell hajtania az ítéletet. Ezt a bevezetőt egy rövid, esszészerű eszmefuttatás követi a prostitúció modern mechanizmusáról: a piac folyamatosságában a test névértékként szerepel; a pénz nem más, mint szükséges közvetítő a pszichológiai tranzakcióban: az escort a férfival azt érezteti, hogy ő a gazda, cserébe a férfi meghagyja az escort számára a szabadságot, hogy úgy használja a testét, ahogy akarja. Siti regénye ezt a világot tárja elénk: a legfelsőbb politikai és pénzügyi körök, brókerek, tévésztárocskák, mindenható nagyvállalkozók közegét. Tommaso, a külvárosi fiú gyermekkorának nagy traumája kóros elhízottsága és a bulimia; ezenkívül egyvalamivel tűnik ki kortársai közül: matematikai tehetségével. De nem matematikus lesz belőle, hanem bróker, a lelkét körülölelő hájtömegtől is megszabadul egy svájci klinikán, de ezt is, csakúgy, mint az egyetemi diplomáját, az a maffiaszervezet finanszírozza, amely apját börtönbe juttatta (később kiderül, ő az a hóhér, akit a könyv első jelenetében láttunk). A feloldatlan apakomplexus, a gyermekkori kirekesztettség-érzés, az örök harc a „tükrök kannibál kegyetlensége ellen” súlyos örökség Tommaso számára. Szürkeállományát, matematikai tehetségét és remek valószínűségszámítási képességét veti be a mindennapos létharcban, miközben igyekszik behemót testéről, a derekán végighúzódó műtéti hegről elfeledkezni. Fő problémája, hogy nem képes meghatározni önmagát, a regény, Tommaso formálódásának elbeszélése tulajdonképpen az őt körülvevő környezet és Tommaso személyiségének definíciója mentén halad előre. Tommaso a fikció szerint a regény megrendelője, az elbeszélés egy pontján ezt mondja a szerzőnek: „Neked kell megmondanod, ki vagyok.” Bonyolult elbeszélésszerkezettel van dolgunk, amelyben a szerző, Walter Siti is szereplővé válik, aki nemcsak valamennyi szereplőt mozgatja, hanem a regény fejlődéstörténetéről is tájékoztat, és időnként lábjegyzetek formájában vagy közvetlenül kommentálja is a Tommasótól kapott információkat. A szerző-szereplő ily módon tökéletes metanarrációt hoz létre. A regény két szereplője, vagyis Walter, a szerző, és Tommaso, az elbeszélés alanya kölcsönösen segítik egymást: Tommaso elmeséli Walternek belső gyötrelmeit, mert a dolgok mélyére kell hatolnia ahhoz, hogy kiutat találjon belőlük, Walter pedig „kaszkadőrként” használja Tommasót, mint olyasvalakit, „aki a veszélyes számokat előadja”. Azaz Tommaso és a regény többi szereplője arra szolgál Walter számára, hogy arról beszéljen, ami mindig is rabul ejtette az olvasókat: a kísértés, a rossz bűvölete. Ehhez a tényirodalom helyett a regény fikciós műfaját választja, mert mára talán már csak az irodalom „az egyedüli őr, amely nem hagyja megvesztegetni magát”.
A milánói Giuseppe Lupo új regénye egészen más világba röpíti az olvasót: a Viaggiatori di nuvole (Felhőutazók, Marsilio Kiadó, Venezia, 2013) varázslatos mese, utazás térben, időben, nyelvek és kultúrák között. Lupo ritka tünemény a mai olasz irodalomban, ha rokonait kellene megneveznem, sokkal inkább a kortárs cantautori-cantastorie, azaz az énekelt verseket előadó művészek között keresgélnék. A Felhőutazók, ez a pikareszk kalandregény a délolasz szülőföld archaikus legendáiból és a mesélő képzelet végtelen tartományaiból merít. A regény története a XV. század végén, Amerika felfedezése után néhány évvel játszódik, nem véletlen hát, hogy a főhős szerelmét, a kivágott nyelvű s ekképpen örök némaságra ítélt, rejtélyes származású, ámbrabőrű lányt is Nuevomundónak hívják. A főhős Zosimo Aleppo nyomdászsegéd, akinek ősei nemzedékekkel korábban Jeruzsálemből vádoroltak Velencébe, és leszármazottaik azóta is ott élnek a város Cannaregio kerületében. Zosimót gazdája fontos megbízatással indítja útnak Milánó felé: meg kell találnia egy bizonyos Vörösbegy nevű diákot, akinél fontos kéziratok vannak, az „álmok könyve”, ahogyan Zosimo emlegeti. Revelációs erejű, prófétai iratok — ez a buzgalom hajtja Zosimót útja során, amely sokkal hosszabbnak bizonyul, mint azt előre elképzelte. Vörösbegy mindig tovaröppen előle, amikor már azt hiszi, a nyomában van, de követi őt végig Észak-Itálián, egészen Franciaországig, hogy végül délen, Lucaniában, a szerző szülővárosában, Atellában érjen véget az útja. A regény mellékszereplői a kor nagy alakjai: Isabella D’Este, akit egy csodás poéma kéziratával ajándékoz meg Zosimo, vagy messer Lionardo, azaz Leonardo da Vinci, aki megfesti Isabella D’Este képmását. Zosimo útja során levelekben tájékoztatja mesterét, a holland Erasmo van Graant és bátyját, Simpliciót mindarról, amit útja során lát és tapasztal: a XV–XVI. század fordulójának Itáliája bontakozik ki az olvasó lelki szemei előtt ebben a csodás történetben.