Egy kisebb táncoscsoport a spiccelést tanulta: nekem az tetszett, hogy talponállásból egy pillanat alatt minden átmenet nélkül szökkentek magasba ezek a lányok, mintha a padló alól kilökött rudak lőtték volna remegő ikráikat a magasba, akárcsak egy távcső kiugró második ízét; közben magasra tartott karjuk végén úgy ejtették fejük fölé a kezüket, mintha minden egyes ujjuk hirtelen hulló szirom lenne, máris szedhetem őket. Mások az ülepüket fordították felém – á, dehogy felém, fel a plafonra, úgy ágaskodtak a tüllök s a csipkék, majdhogy a saját nyakukba borították a szoknyájukat – ezek ugyanis cipőiket kötözték, mindenféle görög szandálok térdig szaladó száz-ikszes szalagjaival. Egy fekete padon piros cipők hevertek egy rakáson, mint a rongyos narancshéjak; a pad másik végében egy görög nimfa piros lajblit húzott magáról és nyafogott, hogy cúg van. Én erre rögtön kezdtem nagyon félszegnek érezni magam, hiszen egy igazi lovag abban a pillanatban intézkedett volna, hogy ne legyen cúg. A barátnője egy fekete övet ócsárolt, szűk volt vagy bő volt neki, végül is odavágta a padra. Egy igazi lovag bizonyára pattant volna és féltérdre ereszkedve: összecsatolta volna a bársonygürtlit a tündér derekán. A Wolfgang gyerekkora jut eszembe: ő fiatalabb volt nálam, mikor a Burgban járt és feleségül kérte Mária Antoinettet – én meg ott gubbasztottam egy lépcsőn és moccanni se mertem. De: a gyávák – vakmerőek.
(Szentkuthy Miklós: Doktor Haydn. Zeneműkiadó, 1979. 332.o.)
Illusztráció: Szentkuthy Miklós fotóját Vahl Ottó készítette (1972)