Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek. De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s főként azokat a fülledt adagio-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg s tüzesiti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám, hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly, akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a Petőfi Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a Pesti Napló szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta, hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy háztetőn!
(Szomory Dezső: A párizsi regény)
Illusztráció: Szomory Dezső, fotó: Daireaux, V. (1890).
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum