God-Godot

Végül egy képről szólok. Van egy szecessziós festő, Prikker. Szóban forgó festményének címe: Menyasszony. (1880–90 között? Tán a századfordulón, ez egy jó kényelmes kifejezés.) A „menyasszony” cím túl realisztikus, de ez a magja. Fölírtam, hogy mi minden van rajta: Krisztus, menyasszonyi fátyol, töviskoszorú, liliom, fallusz, halálfej, veseminta, velencei gondolának a fésűorra, grand-guignol, vallásosság, áhítat, gyertyák, blaszfémia, kísértet, minden van. – Kacaghattok, miért mondom ezt? miért említek egy szecessziós képet ennek a kiállításnak a megnyitásán? Mert ez nagy-nagy montázs, számomra legalábbis szubjektíven az. Amit lehet még csinálni: egy nagy szintézis, amely mindezeket a 20. századi elemeket összefoglalja, ilyesmit el tudok képzelni. Forradalom? Ilyen illúziókat nem táplálok, forradalomra semmi remény. Minden kártya ki van játszva, újat nem lehet csinálni. Most persze szigorúan a művészetről beszélek. Történelemről, szociológiáról, politikáról nem szólok. Tehát mit lehet csinálni a művészetben? Ilyen nagy szintetikus műveket lehet alkotni, nagy összefoglalásokat, és lehet várni azt a bizonyos újat, amit az Isten, a God-Godot, a Véletlen, a Végzet, a Sors, az Élan Vital, Ősok – van egy pár neve… talán meghozza.

(A Dada Magyarországon c. kiállítást megnyitja: Szentkuthy Miklós. Budapest, ELTE, 1982. december 15. in: Szent Orpheusz breviáriuma. V. kötet 126.o.)

Illusztráció: Jan Thorn Prikker, The Bride, 1893