Bármilyen régóta is tart akármely róla szóló diskurzus, avagy polémia, az irodalmár szakma még mindig nem tud mit kezdeni az online publikációs felületek felől érkező kihívásokkal — sőt, tulajdonképpen át sem látja azokat. Érdekes és jellemző, hogy a viták tíz éve ugyanolyan kérdések felett álldogálnak, a technológia azonban ezalatt töretlenül haladt előre, s a még ki sem tárgyalt problémák közül jó néhány el is vesztette aktualitását. Ma már nem nagyon beszélünk pdf-ről példának okáért, illetőleg elsősorban nem is monitorról olvasunk hosszú szöveges tartalmakat (sem). Az újabb eszközök és újabb formátumok, mint a kijelzők méretéhez igazodó epub és társai, vagy a reszponzív portáldizájnok, úgy fest, ismét türelmesebbé tették az olvasókat a szövegekkel és azok terjedelmével szemben, elsősorban a mobileszközökön (mindezt analitikai mérések igazolják) — bár ehhez kétségtelenül az új, másképpen olvasó, a kütyükről pedig mindenféleképpen másképpen gondolkodó generációk járulnak hozzá legfőképpen. S bár ez némi visszarendeződést jelent(hetne, ha egyáltalán lett volna átrendeződés), azt már nem feltétlen jelenti, hogy az újabb médium érezhetően dinamikusabb terét ne lehetne ki-/felhasználni az irodalmi és a (fél)tudományos közlésformák néminemű megújulása révén.
Mindezt azért szükséges előrebocsátani, mert Balázs Imre József új könyve netkompatibilis, javarészt eleve online publikálásra született kritikákat tartalmaz — szám szerint éppen százat, melyekben összesen, ahogy a cím mondja, pontosan 1001 mondat áll. Az írások nagy része a Kolozsváron szerkesztett Transindex hírportál Új könyvek blogján (ujkonyvek.egologo.transindex.ro) jelent meg, illetve jelennek meg folyamatosan az újabb kritikák azóta is. Amivel az is együtt jár, hogy az anyagok az általános hírportál főoldalára is kikerülnek az online fórumokon szokásos ideig-óráig — ezáltal egy blog látogatottságánál sokkal több olvasót talál(hat)nak meg. Márpedig egy általános hírportál olvasói „rohannak”: gyorsan lapoznak, az érdekes címre/cikkre rákattintanak — azonban ha nagyon bonyolult, esetleg áttekinthetetlen, akkor azonnal mennek is tovább. Nos, ezek a kritikák már címeikben is „csak” tíz mondatot ígérnek az olvasónak (egyetlen szövegben van még egy +1. mondat is, így jön ki a címbéli szám), aki a neten böngészve rendezettséget ígérő, és kinézetében is rendezettséget sugalló szövegeket lát: számozott mondatokat, s azok „előszavaként” játékos hivatkozásokat, melyek a könyvhöz, annak hangulatához társítanak filmcímet, ételt, színt, szót, színészt, vagy valami hasonlót (pl. a Tompa Andrea Omerta című regényéről írott rövidkritika (Tíz mondat négy sodródásról) felütésében a következőket: Szín: Alpin-fehér; szó: földész; ennivaló: valami pépes; film: My Fair Lady; zene: Nick Cave & Kylie Minogue: Where the Wild Roses Grow — 162). Ezen asszociatív játék látványa hívja be az olvasót a szövegbe, ahol azonban már komoly dolgok várják. Merthogy azok a bizonyos tíz mondatok szikáran, mindenféle bájcsevegő mellébeszélés nélkül egyből a lényeget mondják. Nem is nagyon tehetnek mást abban a 3–4000 leütésben, amennyi jut nekik. És ez az értekezői nyelv már semmiféle engedményt nem tesz — na jó, nagyon keveset, de azt sem úgy —, egyáltalán nem holmi beleérzős könyvajánlókkal állunk itt szemben. A neten jelen lenni Balázs Imre József rövidkritikáinak ajánlata szerint nem feltétlen azt jelenti, hogy lebutítani a szöveget — jelentheti azt is, mint ebben a könyvben: művelni a neten olvasókat.
A tízmondatos szerkesztésben azért persze van némi jótékony csalás, helyenként több mondattá is szétszedhető egy-egy Balázs Imre József-féle mondat, nem beszélve arról, hogy az idézetekben szereplő teljes mondatokat nem számítja külön, hanem általában saját, egynek számító mondataiba építi be. Egyszerre mindkettőre példa Závada Pál Idegen testünkjének kritikájából: „4. A kapcsolat Závada regényében hatalmat, erőt, sikert jelenthet: »Urbán Vince úgy követi a vitatkozókat, hogy most már csak arra figyel, mikor szúrhatja közbe kikészített mondatát. Amelybe ő hajdani magántanítványának édesatyját, vagyis magát a kormányfőt fogja kifejezetten belefoglalni.« (20); másutt életeket ment, vagy menthetne meg a hálózatban való létezés: Weiner Jankát a bombázások idején megmenti Johann Flammhoz fűződő ismeretsége.” (175) És persze a 4000 leütéses rövidkritika sem feltétlen csak online műfaj, hiszen az ÉS kritikarovata is dolgozik ilyen terjedelmű szövegekkel. A kiegyensúlyozott, lényegelemző attitűddel bíró hosszú mondatok töménységét aztán helyenként jó ütemérzékkel oldják fel igen hatásos rövid mondatok is: „Az jó, ha egy írónak vannak mániái.” (170)
A négy számozott fejezetbe sorolt írások a tárgyalt könyvek műneme–műfaja szempontjából helyeződnek el: az első rész a verseskötetek, a második a szépprózák, a harmadik a gyerekirodalom, a negyedik pedig a — mondjuk úgy — értekező prózák (átlagban legterjedelmesebb) kritikáit közli a tárgyalt könyvek szerzőinek ábécé- és azon belül időrendjében — nagy a rend ebben a gyűjteményben! A fülszöveg szerint 2011 óta születtek az írások, a legrégibb könyv a 2007-ben megjelent Időmadárkönyv Kovács András Ferenctől, a legújabbak 2017-esek. Bár Balázs Imre Jószefet láthatóan a líra foglalkoztatja leginkább, hiszen lírakritikából van a legtöbb (még ha csak kettővel is több, mint prózából), az irodalmár olvasó számára kétségtelenül a gyerek- és ifjúsági irodalomról szóló harmadik fejezet a legizgalmasabb. Hiszen ennek a viruló műfajnak gyakorlatilag nincsen kritikája, talán kritikai nyelve sem, lévén alapvető meghatározatlanságok veszik körül azt a kritikust, aki e munkának nekifeküdnék. Balázs Imre József értekező nyelve elsősorban nem a gyermekeiknek olvasmányt kereső szülőknek szól, bár persze különösebb elméleti apparátus sem kell a megértéséhez, és a gyerek-/ifjúsági irodalom kritikáiból azért meg lehet tudni egyet s mást a cselekményről is. Mindenféleképpen tartózkodik azonban a direkt értékelő gesztusoktól, és ez a könyv egészére igaz, bár helyenként a nemtetszés minden egyes mondatából masszívan kitetszik (mint a Murányi Sándor Olivér könyvéről szólóban), máshol esetleg finoman jelzi azt (mint Orbán János Dénes kötete esetében) — egyik zárójelben említett könyv sem a gyerekirodalom fejezetben szerepel.
A gyerek- és ifjúsági irodalom tekintetében egyértelműen látszanak Balázs Imre József tájékozódási pontjai, akár versről, akár prózáról van szó: az utóbbi egyértelműen a Harry Potter-univerzum középre helyezésében határozható meg, az előbbi már valamivel komplikáltabb. A Keresztesi József Mit eszik a micsoda? című könyvéről szóló írásban Balázs Imre József a mai magyar gyerekvers kétféle útját vázolja fel: „ha nagyon egyszerűsítünk, van a Weöres–Varró–Havasi-vonulat, és van az Oravecz–Kiss Ottó–Kukorelly-féle.” (183) Ő maga e gyűjteményben mind a két vonulatból hoz példákat (Varró Dániel – Agócs Írisz szerzőpáros vs. Máté Angi), s míg minden egyes írása látható élvezettel feledkezik bele a könyvekbe, érzésem szerint a kísérletező gyerekvers áll igazán közel hozzá (lásd a fentebb hivatkozott, a két vonulat között BIJ olvasatában hidat képező Keresztesi-kötetről, vagy a Kollár Árpád Milyen madárjáról szóló írásokat).
A líra- és a prózakritikák igazán széles horizontú világba vezetnek be: első ránézésre is sok a fiatal vagy az erdélyi érdekeltségű szerző, köztük több olyan (Fischer Botond, Papp Attila Zsolt, Serestély Zalán, vagy a Visky Zsolt – Gábor Zsófia szerzőpáros, a prózaírók között Váradi Nagy Pál), akikről viszonylag kevés a híradás, pedig a munkáik igazán izgalmasak és nagyobb ismertség után kiáltanak. Balázs Imrét jóformán minden érdekli, írásonként újraartikulálódik olvasási stratégiája, és általános érvénnyel hihető, hogy különösebb premisszák nélkül vág neki egy-egy könyv olvasásának. Érdeklik az áthallások, az allúziók, a kortársi kapcsolódási pontok, a világteremtő kísérletek éppúgy, mint a felszabadult költői játék lehetőségei. Nehezen tudnám megmondani e gyűjteményből, mely típusú verseket szereti a legjobban, inkább egy mindenevő képe rajzolódik ki — bár nemcsak innét, és talán nem is elsősorban innét, ismerhető avantgarde iránti vonzalma. A prózakönyvek fejezetében a Balázs Imre József-könyveket jól ismerő olvasónak különösen érdekesek lehetnek a Váradi B. László két könyvéről született írások, hiszen itt az a költő beszél vidra-könyvekről, aki maga is írt ilyeneket. Feltétlen kiemelendő még, hogy két román nyelvű kötetről is található kritika — igaz, az egyiket magyar szerző, Demény Péter jegyzi. Az utóbbiról, vagyis a Ghidul ipocriţirolról szóló írás azért is kiemelendő, mert ebben BIJ egyenesen az után kutakodik, hogy miért nem magyarul írta meg a könyvet szerző. Nagyon izgalmasnak hangzik a (Caragiale-hatás mellett kiemelt) nyelvi összevetés, ugyanakkor — és itt jön a szövegformátum átka — ennek igazán mély kifejtése itt szükségszerűen elmarad.
Azt hiszem, BIJ könyvének tétjei elsősorban a figyelemfelhívás, az elemi elemző mozzanatok, az első lépések megtétele, ahol többnyire már önmagában az pozitív kritika, hogy egyáltalán ír a könyvekről (annak ellenére, hogy ha kell, bírál is) — precizitása mellett is lazán és humorosan, ami egyáltalán nem mellékes jellemzője írásainak. Ha nekem kellene, egyféle ellenmenetképpen, az eleje helyette itt a végén ajánlanom, társítanom „valamiket” BIJ módszere szerint BIJ könyvéhez, leginkább a színben és az ételben volnék biztos: a sokszínűt és a komplett menüt kapcsolnám hozzá; és még egy dalt mernék megkockáztatni: KFT, Amit megeszel, az te leszel. A többivel nem is kísérleteznék — ez az ő műfaja. Íme a kitaposott út egy igazán netre való és a szakmaiság kritériumait is megtartó kritikanyelvhez!