Azok az évek a klasszikus-gitár farú matrózkurva fogságában, a föld ölében… a bíbor kagyló évei, testünk kocsonyás remegéséé, mely nem tud mást képzelni, csak sajátmagát: még! és még! surrogja a hús belső felének bársonyos hangján, míg csontig nem soványodunk és rá nem ununk az egészre…
Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk.
Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk.
Ülök az ágyban a térdemet átkulcsolva, s a csillagok közt lobogó függöny, a tengeri szél szövetén Kalüpszó lúg ízű cigarettákkal gyilkolt, ősbuja, telt althangja szüremlik át, s rekedt nevetése korbácsol kora hajnalig, míg végre elalszom.
(Orbán Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz, 1994)