buborék
azt mondod: haha, de nem nevetsz
arcod túloldalán a halálra gondolsz
égre lehelsz egy szót: paharo
imbolyogva tör előre, csonttalan
kapaszkodik, mint egy léggyökér
elegyedik azzal, amiből vétetett
illeszkedések
nem zavar, ha elkísérlek
már a kérdés is bántott
pedig csak az útburkolat volt
ami alatt ott csikorog
a sóderrel kevert döngölt alap
az egyirányú utcában
mit tudhattam én biztosra
mindazok után, hogy te tíz évesen
műbundában vonultál ki a forradalomba
és főként mindazok előtt, amik
ezt a kísérést követték
amikoris te képes volnál
homlokegyenest az ellenkezőjét állítani
annak amit gondolsz, én pedig
tarkóirányba indulni annak
ahová jutni szeretnék
nem volt kéznél méteráru-üzlet
ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról
egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín
bundát, de gyorsan beláttam
nem hordhatok olyasmit, amit mintha
rámöntöttek volna
mi lenne velem nélküle
álomfejtés
lépcsőn felérni: hódítás
ahogy a fordulóban előbukkan
barátnői, a párkák, sodorják
arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság
fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz
tónusa az ismeretlen mértékét jelöli
mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik
amelyért az éber tudat nem kezeskedhet
ha a gang most leszakadna vele,
ezzel tévesen ítélné meg őt
ha közelebb jönne, átlökné az álmodót
az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe
jelenléte taszító vonzással tartja felszínen
amint eltűnik, ő lezuhan
(később majd valamikor visszatér ide
a helyzet uraként járja be az esés
útvonalát, nosztalgiával felel
a nehézkedésre)
odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott
sávtól bizonyos távolságra, a félresepert
törmelék önszerveződő csoportjai alatt
aszfaltba kövesedett rágógumizárványok
az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek
egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát
a szűz kéken, a skorpió vörösen világít –
ezen már el lehet indulni