„közép-európai poétika”

Miért van az, hogy amikor a lengyel Kusznewitzet (1904) vagy például a magyar Esterházy Pétert (1950) olvasom, azonnal felismerem bennük, a kifejezésmódjukból, hogy egy valamilyen „közép-európai poétika” képviselői, s emiatt olyan közelinek érzem őket? S milyen mellékzönge, miféle vibráció az, amely egy művet ennek a poétikának a mágneses terébe helyez? Mindenekelőtt a kultúra immanens jelenléte megannyi allúzió, reminiszcencia, az egyetemes európai örökségből vett citátumok alakjában, a mű tudata, amely azonban mit sem von le spontaneitásából, az ironikus pátosz és a lírai kitérők légies egyensúlya. Ez nem sok. Ez minden.

 

(Danilo Kiš: Kételyek kora. Ford.: Borbély János)