A piac sokak számára „csúnya szónak” számít — a „laikusok” és a véleményformáló értelmiségiek körében egyaránt. A „piaci fundamentalizmus” és a „neoliberalizmus” gyakran használt szitokszavak a nyilvánosságban; mi több, az utóbbi időkben egyre-másra születnek politika- és gazdaságfilozófiai szakmunkák, amelyek a piac erkölcsi korlátaival foglalkoznak. Az ismertetett könyv ezzel a tendenciával megy szembe, mégpedig nem a megszokott szempontokat alkalmazva. A könyv alapgondolata, hogy bár a piacot sokan az egyenlőtlenségek és a kizsákmányolás forrásaként kárhoztatják, éppenséggel a piacok jobb működése, valamint a piac kiterjesztése adhat választ azokra a problémákra, amelyek a bal- és a jobboldalt egyaránt foglalkoztatják. A könyv szerzői Eric Posner közgazdasági műveltségű chicagói jogászprofesszor, valamint Glen Weyl, aki korábban ugyancsak Chicagóban kutatott, jelenleg pedig a Microsoftnál és a Yale-en dolgozik, és aki napjaink egyik legígéretesebb elméleti közgazdásza.
A piacot a közgazdászok azért szokták társadalmilag hatékonynak tartani, mert van egy olyan beépített mechanizmusa, tudniillik az árrendszer, amely az erőforrásokat arrafelé tereli, ahol azokat többre értékelik, vagyis ahol nagyobb hasznot hajtanak. Ha egy termékből a fogyasztók többet akarnak fogyasztani, annak az ára meg szokott nőni, a magasabb ár pedig az újonnan keletkezett igény kielégítésére ösztönzi a termelőket. Ugyanígy ha valaminek megnőnek a termelési költségei, annak megnő az ára, ez pedig a fogyasztókat arra ösztönzi, hogy az adott termékből kevesebben vásároljanak. Ha tehát a piacok megfelelően működnek, akkor az egyének úgy fognak viselkedni, hogy döntésük során figyelembe veszik, cselekvésük milyen haszonnal és/vagy költségekkel jár a társadalom többi tagja számára. Posner és Weyl könyvének újszerűsége abban áll, hogy a szerzőpáros nem csupán a piac hatékonyságára, tehát különféle utilitarista előnyökre hivatkozik, hanem ezen túl amellett is érvel, hogy a piacokra támaszkodva növelhetjük a társadalmi egyenlőséget.
A szerzők javaslatai — főként a magántulajdon átalakításával kapcsolatban — erősen építenek a közgazdaságtan egy speciális ágára, amelyet mechanizmus-tervezésnek nevezünk. Röviden és egyszerűen megfogalmazva: a mechanizmus-tervezés olyan mechanizmusok kialakítására irányul, amelyek a bennük résztvevők ösztönzőit/személyes érdekeit összhangba hozzák a közérdekkel, vagyis a szereplők önérdekévé teszik a közérdek szerinti cselekvést. Az ármechanizmus egyike az ilyen mechanizmusoknak; időnként azonban arra is szükség lehet, hogy az ármechanizmus működését gördülékenyebbé tegyük. Ezt „piactervezésnek” nevezzük. A könyv nagyrészt a piactervezésre koncentrál, és a szerzők — főként Weyl — saját tudományos eredményeire támaszkodik.
Az aukció, mely szabaddá tesz
Posner és Weyl az aukciót, vagyis a nyílt árverést teszik meg a piacok ideáljának. Könyvük egyik 20. századi előképe a Nobel-díjas William Vickrey aukcióelméleti munkássága, aki azon közgazdászok közé tartozott, akik osztották Henry George és mások véleményét arról, hogy a (föld)tulajdon végső soron monopólium. A klasszikus és a modern georgisták nyomán a szerzők egy olyan világot képzelnek el, amelyben a föld, a gyárak, és az ingatlanok folyamatosan aukció tárgyai, hogy azok mindig oda kerülhessenek, ahol a legjobban hasznosulhatnak, és hogy a belőlük származó hasznot a társadalomban egyenlően szét lehessen osztani. Egyértelmű hibája lenne azonban egy ilyen rendszernek, hogy a tulajdonosokat semmi nem ösztönözné arra, hogy beruházzanak az erőforrásokba. Posner és Weyl ezzel együtt is fontos hivatkozásként tekint erre az ideálra, a későbbiekben meglátjuk majd, hogyan.
A könyv vállaltan markáns ideológiai álláspontot képvisel, és ennek megfelelően el is akarja magát helyezni az eszmetörténeti térben. A könyv hősei, ahogyan az a címből is kiderülhet, azok a gondolkodók, akik — elsősorban a 18. és 19. században — a „radikálisok” címszó alatt voltak ismertek. Posner és Weyl a könyv hősei közé sorolja többek között Adam Smitht, Jeremy Benthamet, John Stuart Millt, Leon Walrast, Beatrice és Sidney Webbet, és talán első helyen Henry George-ot. Ezen gondolkodók némelyike inkább a 20. századi jobboldali irányzatoknak (libertáriusok, klasszikus liberálisok, neoliberálisok) vált hivatkozási alapjául, mások inkább a 20. századi baloldali irányzatokat inspirálták, de a maguk korában mind a „radikális”, illetve (a szélesen értelmezett) liberális táborba tartoztak. Céljuk volt a feudális privilégiumok lebontása, a jogi és társadalmi emancipáció megvalósítása, a választójog kiszélesítése. Posner és Weyl szeretnék újraegyesíteni ezt az egykorvolt liberális/radikális koalíciót, a piacot használva eszközként, amely orvosságot kínálhat a liberális rend válságára.
A rendszer, amiben élünk, valójában nem is igazi szabad piac — még a szabadpiacinak tartott Egyesült Államokban sem. A szerzők szerint egyidejűleg ki kell terjesztenünk és ki kell javítanunk a piacok működését, hogy azok el tudják látni emacipatórikus „feladatukat”. A könyv egyik „főgonosza” a monopolerő jelensége, amely sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk. Posner és Weyl nem kevesebbet állít, mint hogy a modern civilizáció egyik alapintézménye, a magántulajdon már önmagában monopólium. Ezen a ponton térjünk kicsit vissza a könyv egyik hőséhez, Henry George-hoz. Henry George könyve, a Progress and poverty (1879) egy időben a Biblia után a legnagyobb példányszámban eladott könyv volt a világon. George elképzelése szerint — amivel azóta is több közgazdász egyetért, és a 19. század végén, a 20. század első felében nagyon népszerű álláspont volt — az összes adót meg kellene szüntetni, és a közkiadásokat egyetlen adóból kellene finanszírozni, amelyet a földtulajdonra vetnének ki. Az elképzelés lényege, hogy a föld értéke a gyakorlatban különválasztható a földön végzett beruházások értékétől. A beruházásokat George nem adóztatta volna, hiszen az egy produktív tevékenység, a földtulajdon önmagában azonban, ha úgy tetszik, szerencse kérdése, a földet „Isten teremtette”. Az is lényeges, hogy a föld fix mennyiségben áll rendelkezésre, ezért az arra kivetett adó nem csökkenti a mennyiségét. Mivel a valóságban a föld és az azon végzett műveletek értéke nem választható szét könnyedén, Posner és Weyl elveti az eredeti ötletet, de szorosan támaszkodik annak szellemére.
A tulajdon monopólium?
Posner és Weyl a könyv első részében a magántulajdon egész rendszerét újragondolja a georgeiánus elméleti keretben. Két cél lebeg a szemük előtt: a társadalmi egyenlőség és az allokációs hatékonyság növelése. Javaslatuk elég egyszerű, de annál kreatívabb (bár megjegyzendő, nem teljesen eredeti, hasonló rendszert javasolt már a chicagói közgazdász Arnold Harberger is, ahogy maguk a szerzők is megemlítik, valamint a magyar heterodox közgazdász Liska Tibor): a tulajdont általános adóval sújtanák, amely a tulajdon értékével lenne arányos. A tulajdon értékét önbevallásos alapon állapíttatnák meg. Egy egyszerű önbevallásos rendszer azonban nyilvánvalóan arra ösztönözné a tulajdonosokat arra, hogy a legkisebb „hihető” értéket mondják be. Ezért a szerzők a következő elemmel egészítenék ki a rendszert: a tulajdonosnak vevő jelentkezése esetén az általa megállapított értéken kötelessége lenne eladnia a tulajdonát. Ez az elem viszont minél nagyobb érték bemondására ösztönzi a tulajdonost. Ha megfelelően állapítják meg az adó szintjét, a két elem hatása kioltja egymást, a tulajdonos a valódi értékelésének megfelelő értéket fog megnevezni. Az adó optimális mértékét a szerzők a „turnover” rátával határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a tulajdonosok a számukra reálisnak tűnő, valódi értéket mondják be, akkora százaléknyi adót érdemes velük fizettetni, amekkora valószínűséggel megválnak a tulajdonuktól (az adó kivetésének idejekor). Ha ennél alacsonyabb adót vetnének ki, akkor a tulajdonosok inkább arra lennének ösztönözve, hogy alulbecsüljék, míg ha ennél magasabb adót vetnének ki, arra lennének ösztönözve, hogy felülbecsüljék a tulajdonuk értékét.
Posner és Weyl a megfelelő adó mértékét a tulajdon értékének 7%-ára becsülik. De mivel is indokolják ezt a javaslatot? A szerzők, szembemenve a közgazdászok hagyományos vélekedésével, azt állítják, a magántulajdon a jelenlegi formában nem hatékony intézmény. Meglepő következtetés, hiszen a közgazdaságtanban a tulajdont hagyományosan hatékony/jólétnövelő intézménynek szokás tartani: a magántulajdon az egyéneket az erőforrások megőrzésére és további beruházásokra ösztönzi. Csakhogy, mondja Posner és Weyl, a magántulajdon számos esetben megakadályozza azt, hogy az erőforrások ahhoz áramoljanak, aki a legtöbbre értékeli azokat — vagyis a magántulajdon jelen formájában rontja az allokációs hatékonyságot. Miért is lehet ez így? Képzeljünk el egy ingatlantulajdonost és egy potenciális vevőt. Tegyük fel, hogy a potenciális vevő többre értékeli az ingatlant, mint a tulajdonos. Ha mind a vevő, mind az eladó értékelése ismert mindkét fél számára, az ingatlan gazdát fog cserélni. Mi történik azonban akkor, ha a vevő nem tudja, hogy az eladó valójában mennyiért hajlandó eladni az ingatlant, és a tulajdonos sem tudja, hogy a vevő legfeljebb mennyit fizetne érte? Könnyen előfordulhat, hogy a tulajdonos olyan árat kér, amelyet a vevő már nem hajlandó kifizetni. A vevő nem tudja, hogy a tulajdonos ennél jóval kevesebbért is megválna az ingatlantól, ezért elképzelhető, hogy eláll az üzlettől. Ha így történik, sérül az allokációs hatékonyság. Ha a szerzők által javasolt adórendszer eléri célját, vagyis azt, hogy a tulajdonosok valósághűen nyilatkozzanak a tulajdonukat illető értékelésükről, a fenti probléma megszűnik: a kölcsönösen előnyös tranzakciók minden esetben megvalósulnak. Ezzel együtt ugyanakkor sérül a beruházási hatékonyság, az adó miatt a tulajdonosok kevésbé lennének ösztönözve az eszközeikbe való beruházásba. Ez a javaslat egy fontos tradeoffja, amit a szerzők el is ismernek.
A szerzők javaslatának fontos előnye a jelenlegi mechanizmusokkal szemben, hogy nem támaszkodik centralizált bürokratikus procedúrára. A mi világunkban azokban a helyzetekben, amikor a telektulajdonosok útját állják egy új ingatlanfejlesztésnek vagy infrastrukturális beruházásnak, az állam gyakran a kisajátítás eszközével él. Posner és Weyl mechanizmusa ezzel szemben önkényes döntések nélkül, automatikusan biztosíthatná, hogy a szereplők ösztönzőinek köszönhetően azok és csak azok a fejlesztések valósuljanak meg, amelyeknek összességében pozitív a társadalmi értékük. Ergo a szerzők a piac láthatatlan kezével szeretnék felváltani az állami bürokrácia gyakran önkényesen mozgó kezét.
De mihez kezdenének a szerzők a tulajdont sújtó adóból származó bevétellel? Posner és Weyl az adóbevételt egyfajta „társadalmi osztalék” — olyasfajta transzfer, amely távolról emlékeztet az alapjövedelem koncepciójára — fizetésére használnák fel. Ilyen módon a piacok likvidebbé tétele mellett a nagyobb vagyoni egyenlőség irányába is elmozdítanák a társadalmat.
A szerzők munkája impresszív, de ahhoz, hogy az általuk javasolt rendszer jól működjön, több mindent jól „el kell találni”: a törvényhozónak az adó mértékét, a tulajdonosoknak pedig a saját értékelésüket. Igaz, hogy a javaslat kifejezetten korlátozná a hatóságok diszkrecionális jogkörét, de ha szkeptikusak vagyunk azzal kapcsolatban, hogy az állam képes „jól találni” dolgokat, ezt a szkepszist nem nagyon mérsékli, hogy ebben az esetben tisztán piactervező állammal állunk szemben.
Demokrácia a négyzeten
A szerzők másik legradikálisabb javaslata a demokrácia újragondolására vonatkozik. Posner és Weyl szerint az „egy ember, egy szavazat” elv csődöt mondott: a jelenlegi rendszerben a többség rákényszerítheti akaratát a kisebbségre — még akkor is, ha egyébként egy adott ügyben a kisebbség preferenciái sokkal intenzívebbek, mint a többségé. A szerzők tehát a jól ismert „többség zsarnoksága” problémát igyekeznek megoldani: olyan mechanizmust szeretnének ajánlani, amely a közjavak esetében képes aggregálni az egyéni preferenciákat (hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a magánjavak piacain az árrendszer teszi ezt). A többség zsarnokságának problémáját, amelyet általában mindenki felismer, aki elgondolkodik a demokrácia működésén, az államok többnyire nem-demokratikus intézmények (például alkotmánybíróságok és más alkotmányos garanciák) bevonásával próbálják orvosolni — így biztosítva, hogy a demokrácia ne az egyéni jogok sérelmére működjön. Ezzel szemben a megoldás kulcsa a szerzők szerint nem a demokrácia korlátozása, hanem a piaci mechanizmus beengedése a politika területére a szavazatvásárlás (egyik formájának) alkalmazása révén.
A szavazatvásárlás elképzelése természetesen több okból is rosszul hangzik. Sokak számára úgy tűnhet, az ilyen piaci tranzakcióknak nincs helyük a politikában; ezen kívül az a probléma is felmerül, hogy a szavazatvásárlás révén a magas jövedelműek képesek lennének aránytalan befolyást gyakorolni a döntéshozatalra. A szerzők javaslata azonban nem klasszikus szavazatpiac bevezetésére irányul. A javaslat szerint évente minden választópolgár kapna egy egyenlő mennyiségű szavazatkreditet, amelyet szavazatok vásárlására fordíthatnának — de olyan módon, hogy ahány szavazatot vásárolnak, a vásárolt szavazatmennyiség négyzetének megfelelő szavazatkreditet kell feláldozniuk érte. Ha tehát egy szavazatot veszek, az egy kreditbe kerül, ha kettőt, az már négy kreditbe, és így tovább. Minél több szavazatot vásárolok tehát, egy pótlólagos szavazat költsége annál nagyobb lesz. Ezzel a rendszer ellenösztönzi a túl sok szavazat vásárlását, és ezen keresztül a szavazatkoncentrációt. A szisztéma biztosítja, hogy minden egyes szavazásra bocsátott kérdésben azok preferenciái érvényesüljenek, akik a végeredményben jobban érdekeltek. Ha valaki egy ügy iránt kevésbé érdeklődik, megtakaríthatja a szavazatkreditjeit, és a megtakarításait aztán olyan ügyekre „költheti”, amelyek jobban érdeklik. A kvadratikus szavazáson befolyó krediteket valamilyen (például egyenlő) arányban visszaosztanák, így a relatív vesztesek kompenzációt kapnának. A szerzők a kvadratikus szavazást jelenleg is tesztelik startupjukon keresztül: vállalati döntések és közvélemény-kutatások során használják fel, és az eredményeik ígéretesek.
A szerzők javaslatával szemben, bár szimpatizálok vele, lenne néhány ellenvetésem. A kvadratikus szavazás csak adott politikai preferenciák mellett vezet biztosan a leghatékonyabb eredményre. A szavazók preferenciái azonban megváltozhatnak, és meg is szoktak változni. Sőt, a demokrácia fontos értékének tekintjük a nyílt deliberáció lehetőségét, amely éppen ezen preferenciaváltozások előtt nyitja meg az utat. Elképzelhető persze, hogy a kvadratikus szavazás a vitákat is ösztönözné: egy ilyen rendszerben nyilván olcsóbban érvényesíthetem a saját preferenciáimat, ha sikerül meggyőznöm másokat is az igazamról. Másfelől pedig arról sem vagyok meggyőződve, hogy a demokráciákból teljesen ki kellene „irtani” a nem-demokratikus, vagy ha úgy tetszik arisztokratikus elemeket, mint az alkotmánybíráskodás vagy a technokraták részvétele a döntéshozatalban. Mindenesetre a szerzőknek egy tekintetben biztosan igazuk van: a kvadratikus szavazás képes orvosolni a demokrácia egyes alapproblémáit, és ezért legalább bizonyos területeken érdemes az alkalmazásával kísérletezni.
Világ proletárjai, egyesüljetek!
A nemzetközi migráció számos országban, többek között Magyarországon is meglehetősen forró téma. A kérdés nagy szerepet játszott a „populista” politikai erők felemelkedésében az utóbbi évek során. Mindazonáltal — ahogyan arra több közgazdász felhívta a figyelmet — a migráció hatalmas hasznot tud hajtani: a Posner és Weyl által is idézett számítások szerint, ha az emberek teljesen szabadon mozoghatnának az országok között, a világ GDP-je megduplázódna (!). Van azonban ezzel egy komoly probléma: a hasznok nagy része maguknál a bevándorlóknál, valamint az őket alkalmazó tőketulajdonosoknál jelentkezne, míg a fejlett világ munkásai, főleg az alacsony képzettségű munkások, a vesztesek között találhatnák magukat.
Posner és Weyl arra kíváncsiak, hogyan lehetne a relatív vesztesekkel valahogy megosztani a migráció hasznait, cserébe azért, hogy ne álljanak a folyamat útjába. A szerzők javaslata röviden a következő: engedjük meg mindenkinek, hogy „szponzoráljon” egy vagy több bevándorlót. Az intézmény hasonló lenne a számos országban jelenleg is alkalmazott gyakorlathoz: a vállalatok behozhatnak a saját országukba új munkásokat — azzal a feltétellel, hogy a betelepülteknek nekik kell dolgozniuk. Posner és Weyl vízumprogramja arra a gondolatra épül, hogy ha valaki vállalja egy bevándorló/vendégmunkás szponzorálását, jogot formálhat az általa megkeresett pénz egy részére, viszont felelős az illető által esetlegesen okozott károkért. A szponzorok tehát részesednek a migráció hasznaiból, de annak lehetséges költségeiből is. Ez a jelenlegi tudásunk alapján a jelenleginél nagyobb mértékű migrációt eredményezne, amelynek haszna széles körben lenne elosztva.
A szerzők szerint a program az idegenellenesség mértékét más módon is csökkentené: a szponzorált és a szponzor között létrejöhetne egyfajta patrónus-patronált kapcsolat, és számos empirikus kutatás alapján arra következtethetünk, hogy a személyes kapcsolatok enyhítik a faji, etnikai és vallási ellentéteket. A szponzor vállát egyéb felelősség is nyomná: gondoskodnia kell arról, hogy a szponzorált munkát kapjon (ha nem tud neki állást szerezni, saját maga is foglalkoztathatja). A javaslattal kapcsolatos egyik lehetséges kritika, hogy a kapcsolat szponzor és a szponzorált között (potenciálisan) kizsákmányolásra épülne. A szerzők ezért úgy gondolják, hogy a munkajogi szabályozásoknak a szponzorált bevándorlókra is érvényesnek kellene lenniük. Leszámítva egyet: a minimálbért; egy alacsonyan képzett szponzorált munkája (a legtöbb országban) nem érne annyit, mint a minimálbér összege. Ugyanakkor magával a kapcsolat természetével is felmerülhetnek aggályok: túl azon, hogy egyfajta alárendelésen alapul, önmagában azt is problémának tarthatjuk, hogy a szponzor profitál a szponzorált munkájából — miközben a munka eredményéhez adott esetben kevéssé járul hozzá. Azt gondolom ugyanakkor, hogy hiba lenne mindezért elvetni a javaslatot. A szerzőknek igazuk lehet abban, hogy ez a koncepció csökkenteni tudná a lakosság ellenérzését a bevándorlók befogadásával szemben, köszönhetően a szponzorok anyagi érdekeltségének, egyúttal alkalmas lenne arra, hogy a migráció hasznainak szétterítése révén tompítsa a fejlett országokbeli jövedelmi egyenlőtlenségeket. De tegyük hozzá: a szerzők túl nagy hangsúlyt fektetnek a migrációval kapcsolatos anyagi érdekellentétekre, holott az idegenellenes érzületek mögött nagyon gyakran kulturális tényezők húzódnak meg.
Levágni a polip csápjait
A könyv következő fejezetében a szerzők jóval kevésbé provokatív, de nem kevésbé elgondolkodtató téziseket adnak elő. Amellett érvelnek, hogy az Egyesült Államokban számos piacon komoly probléma a vállalatok piaci ereje, vagyis arra való képességük, hogy a határköltségük fölé emeljék az árakat. (Felmerül a kérdés, vajon az európai helyzetre mennyire alkalmazható az érvelés.) Ezt a szerzők azzal kívánják igazolni, hogy számos iparágban megnövekedett a koncentráció, vagyis egyre kevesebb vállalat látja el a piac egyre nagyobb részét. Ez azonban rontja az allokációs hatékonyságot, és igazságtalannak is tarthatjuk, mivel a fogyasztóktól a termelőkhöz csoportosít át többletet. A szerzők azt is állítják, hogy a nagy vállalatok erőfölénye nem csak a fogyasztók, hanem a munkások irányában is megnövekedett. Utóbbi helyzet extrém változatát, tehát azt a helyzetet, amikor a piacon csak egy foglalkoztató van, a közgazdaságtan monopszóniának nevezi. Bár klasszikus monopszóniából kevés van (ha egyáltalán akad ilyen), a nagyobb piaci koncentráció miatt a dolgozók egyre kevesebb munkáltató között válogathatnak. Posner és Weyl azt javasolják, hogy a versenyhatóságok, amelyek jó ideje csak a fogyasztói jólét változásait vizsgálják, döntéseik során vegyék figyelembe a fúziók engedélyezésekor azok lehetséges hatásait a munkapiacra.
Ami a fogyasztókkal szembeni piaci erőt illeti, a szerzők az úgynevezett intézményi befektetők jelentőségének növekedését látják a jelenség mögött. Az intézményi befektetők a lakosság befektetéseit kezelő vállalatok, amelyek a gazdaság számos szektorában és az egyes szektorok több vállalatában is gyakran részesedéssel rendelkeznek. Hogyan tudják az intézményi befektetők növelni a piaci erőt? Ha például egy befektetőnek több légitársaságban is tulajdonrésze van, abban lesz érdekelt, hogy a társaságok között csökkenjen a verseny, és ezért a vállalatok menedzserei számára ezt elősegítő ösztönzőket alakít ki. Posner és Weyl szerint meg kellene tiltani, hogy az intézményi befektetők adott szektoron belül több vállalatban is tulajdonrészt szerezzenek. A szerzők javaslatával szemben felvethető, hogy egy ilyen beavatkozás a piacok működésébe (valamilyen mértékben) korlátozza a beruházások diverzifikációját. Hogy a piaci erő gyengítése érdekében megéri-e mégis a beavatkozás, erről a szerzők egyelőre nem tudtak meggyőzni.
Adatmunka?
A könyv utolsó témája a monopszón-erő témájához kapcsolódik — egy érdekes konceptuális csavarral. A szerzők nem kevesebbet állítanak, mint hogy amikor adatok tömegével látjuk el a nagy technológiai cégeket, mint amilyen a Facebook vagy a Google, ezzel valójában munkát végzünk, amelyet ezen cégeknek honorálniuk kellene. Posner és Weyl szerint a tech cégek jelenleg azért nem fizetnek nekünk az adataink felhasználásáért, mert monopszón-erejük van ezeken a piacokon, vagyis mi, „adatmunkások” nem választhatjuk meg teljesen szabadon, mely cégeknek szeretnénk átadni az adatainkat. Az eredmény, ahogyan a monopszón-erő jelenléte esetében általában, nem csak igazságtalan, de a legkevésbé sem hatékony: túl alacsony áron (zérus áron) túl kevés adat kerül feldolgozásra. A szerzők provokatív módon „adatmunkás-szakszervezetek” felállítását javasolják, amelyek megnövelhetnék az egyes „adatmunkások” alkuerejét.
A könyv fejezetei közül jelen recenzió szerzőjét talán ez győzte meg a legkevésbé. Először is nem vagyok biztos benne, hogy a Google vagy a Facebook valóban jelentős monopol-erővel rendelkezik. A szolgáltatásokat a fogyasztóiknak ingyen biztosítják, és a hirdetők felé sem szabnak meg túl magas árakat. És végső soron ezek a nagy cégek mégiscsak rengeteg féle és összességében jó minőségű szolgáltatással látnak el minket az adatainkért cserébe. Az a kritika is felmerülhet a szerzők téziseivel kapcsolatban (és erre reflektálnak is, bár véleményem szerint érveik alaposabb alátámasztást igényelnének), hogy a tech cégek által feldolgozott adatok nem is feltétlenül a „mi adataink”, hiszen a cégek adatfeldolgozó tevékenysége nélkül jelen formájukban létre sem jöttek volna. A szerzőknek persze megvan a válaszuk a felvetésre: szerintük ezen az alapon a jobbágyság védelmében is fel lehetett volna hozni olyan érveket, és sokan fel is hoztak, miszerint a jobbágy a robotért és más szolgáltatásokét cserébe számos ingyenes (például védelmi) szolgáltatást kap az urától. Az „adatpiac” jelenlegi helyzetét Posner és Weyl szerint leginkább „techno-feudalizmusként” jellemezhetjük. Ahogyan a 18-19. század liberális reformerei, úgy — saját értelmezésük szerint — a szerzők is a szabad munkapiac megteremtéséért küzdenek.
Hogyan foglalhatnánk össze a könyv téziseit? Véleményem szerint Posner és Weyl olyan könyvet írtak, amely klasszikussá fog válni, és méltó az egykori radikálisok szellemiségéhez. Elolvasását bárkinek nyugodt szívvel ajánlom. De azért szeretném megemlíteni: a Friedrich Hayek által a „konstruktivista racionalizmus” ellen megfogalmazott kritika alighanem a szerzők legtöbb javaslatára és egész szemléletmódjára szintén alkalmazható. Vajon mennyire támaszkodhatunk arra az elgondolásra, hogy az egyének megfelelően fel tudják mérni, mennyit ér számukra a tulajdonuk, vagy mennyit lennének hajlandók fizetni egy általuk favorizált politikai végkimenetért? A könyv bátran újragondolja az alapvető társadalmi intézményeink szerepét és funkcióját. Ám egészen biztos, hogy a magántulajdon intézménye nem tükröz több bölcsességet, mint amennyit Posner és Weyl tulajdonít neki?
A szerzők részben választ adhatnak a hayeki kritikára. A könyvben több helyütt elmondják, hogy elképzeléseiket fokozatosan szeretnék megvalósítani, és minden javaslatukat először „kicsiben” kívánják tesztelni. Ilyen módon a szerzők programja, bár tartalmában radikális, egyben a megvalósítás módszerét tekintve kifejezetten (jelen szerző szerint dicséretesen) óvatos és pragmatikus. A könyvet a közgazdászok mellett kimondottan ajánlom a politikai filozófia és a politikatudomány művelőinek és fogyasztóinak: Posner és Weyl határozott választ kínál a populista viharoktól sújtott liberális rend válságára. Hogy milyen ideológiai jelző illene leginkább a könyvre? Nehéz kérdés. A magántulajdon radikális átalakítását célzó javaslat a piaci szocializmus eszmei rokonának tekinthető, de összességében leginkább egy hosszabb jelzősorozat fejezhetné ki a könyv lényegét: konzekvencialista, piacorientált, egalitárius, emacipatórikus, radikális, tág értelemben liberális. Jelzők, amelyek nem mindig voltak „jó viszonyban” egymással. Posner és Weyl könyve éppen ezt kívánja megváltoztatni. Meglepő javaslatcsomag nehéz időkre.