Terék Anna harmadik verseskötete a szenvedés hangjait szólaltatja meg, nők beszélik el a veszteségekkel átitatott életüket, ám a cím sugallata szerint csak a halál után kapnak szót, mintha addig némaságra lettek volna ítélve. A női lét és a némaság, valamint a passzivitás és a kiszolgáltatottság sztereotipikusan összejátszhatók, s nem véletlen, hogy az eddigi kritikákban is hangsúlyt kapott annak kiemelése, hogy ezek a hangok valamiképpen sajátos nézőpontból és kiszolgáltatott helyzetükből tudnak a szenvedésről beszélni. A Halott nők azonban mégsem tipikusan női történeteket tár elénk, úgy gondolom, hogy a szerző ennél többre vállalkozott. Még akkor is, ha előkerül a hagyományos néma, szinte kiszolgáltatott menyasszonyszerep, vagy az a párkapcsolati dinamika, ahol az asszonynak kevesebb szó jut. (Jelena) A női hangok megszólaltatásával ugyan bizonyos kereteket szab a szerző, ám a szenvedés és a kiszolgáltatottság itt nem a női attribútum sajátja, éppoly kiszolgáltatottnak tűnnek fel a gyerekek, férjek, szeretők, idősek és fiatalok — a szenvedés hangjai mögül pedig a kötet meghatározó részében a háború zaja morajlik fel.
Öt történet szerepel a könyvben, amelyek nem csak egymás mellett, hanem egymásra íródva, párbeszédet képezve jelenítenek meg mozaikszerűen, kissé elsatírozott határvonalakkal, de mégis konkrétan főként kelet-európai, volt jugoszláviai területeket és a ’90-es évek délszláv háborúinak eseményeit. A történeteket sokszor a halott nő utólagos elbeszélése adja, akad olyan szöveg, amely egészen konkrétan az öngyilkosságra való visszaemlékezéssel indít. (Jelena) Noha más versegyüttesek esetében mintha a lírai én még életében is megszólalna (Maja, Judit), miközben ezek az életterek mindig zártnak, korlátozottaknak tűnnek, vagy a háborús körülmények vagy magánéleti nehézségek miatt. Az egyes összefoglaló címek alatt — amelyek általában női nevek — rövidebb verstöredékek vagy alcímekkel jelölt versek találhatók, amelyek ugyanakkor szoros egységet képeznek, és így alkotnak nagyobb versegységeket.
A kötet összetartottságát jól mutatja, hogy nevek, személyek ismétlődnek az egyes szöveg-együttesekben. Ez az ismétlés leghatározottabban az első, Jelena és a harmadik, Maja című versekben fedezhető fel, amikor ugyanaz a férfi az első szövegben leginkább édesapaként és áldozatként, a másikban viszont erőszak elkövetőjeként jelenik meg. Az egy személyben megjelenített áldozat és elkövető ellentmondásos létmódja azzal együtt is élesen érzékelhető, hogy Jelena is tisztában van apja tettével, s tulajdonképpen nem is próbálja felmenteni: „Csak úgy főbe lőtték, térdre állítva, / mert / az én apukám / puskatussal / kiverte egy bosnyák kislány / huszonnyolc fogát.” Az idézetből az is látható, hogy Terék szövegei rendkívül rapszodikusan tagoltak, a sortörések azonban komolyan átgondoltak, és többek közt ennek következtében a szövegek rendkívül drámai felépítéssel bírnak. Megrázó hatású, hogy egyetlen rövid mondatban a puszta áldozati szerepben lévő karakter a legsötétebb kegyetlen elkövetővé válik, például az apa, „aki fel tudott emelni minden / nehéz bőröndöt, / aki fel tudott emelni engem / a feje fölé és úgy forgatott”— ezt az ellentétet a mondat felépítése és a sorok tagolása pedig még inkább kiemeli. A „mert” egyetlen sorban állva közvetlen a „csak úgy” alatt rögtön érvényteleníti a mondat felütését, hiszen nem ok nélküli a kivégzés, majd a mondat második fele még további négy sorban a halogatás retorikáját valósítja meg, a tényleges cselekedet az utolsó két sorban fogalmazódik meg. Az áldozat és az erőszaktevő ellentmondása, illetve annak az abszurditása, hogy egy arccal rendelkező, szeretett személy tehet ilyet, szintén élesebben látszik, ha Maja oldaláról is olvassuk a történetet, ahol az elkövetők arctalansága mintha valami könnyebbséget jelenthetne: „Jobb lenne majd hátulról, / hogy közben ne kelljen / néznem őket, szép sorban, mindet egymás után.”
A fenti szövegrészletek nem csak azt mutatják meg, hogyan találhatunk rá ugyanazon történetekre az egyes szövegekben, hanem Terék Anna nagyon konkrét és letisztult nyelvhasználatát is jól példázzák. Versei szikárak, a történetek elbeszéléséből fakadóan sokszor a próza felé mozdulnak, amelyet azonban jól ellensúlyoz a sűrítettség és a töredezettség, ami a zaklatott beszédmód megidézése mellett a szövegek lírai oldalát domborítja ki. A kötetben a halál nem metaforákba öltözve jelentkezik, hanem nyersen és konkrétan: a gázsütőben, a szexuális erőszakban, a lőtt sebben, az akasztásban, a tengerbe fúlásban. A halál kendőzetlenül ábrázolt változatainál azonban csak az élet szenvedései tűnnek elviselhetetlenebbnek, ám a lírai beszédhelyzet ebből a szempontból csapdát teremt, hiszen hiába tűnik a halál a megkönnyebbülés lehetőségének, ha a megszólaló hangok olyan nőké, akik halottként is életükről beszélnek. Ennek a beszédhelyzetnek, a lecsupaszított nyelvhasználatnak és a lírai fragmentáltságnak összhatásaként sötét és reménytelen atmoszféra áll elő, ahol a karakterek kitörési lehetőségek és megoldások nélkül maradnak.
A töredezettséget mint lírai eszközt és mint a beszédhelyzetek drámai fokozását elősegítő technikát érdemes hangsúlyozni Terék kötete kapcsán. Egyrészről kihagyásokkal és az időrend megbontásával él, másfelől pedig az egyes mondatok sűrítettségével és fragmentációjával éri el a néhol rezignált, máshol zaklatott, vagy éppen a tompa megszólalásmódokat. Ekképpen minden megszólaló saját hangon beszél, ami talán a legélesebben a Maja című szövegnél érhető tetten, mivel ez a versegyüttes egy kislány beszédmódját imitálja. A gyermeki látásmód következtében a tragédiák és a háborús környezet ellenére mintha megmaradhatna a játék, a képzelet és még az engedetlenség lehetősége is: a törött üveg a gyöngyökkel azonosul, a taposóaknára lépő testvér halála bűvész trükk, és pofont kap, aki a hegy felé, és ezáltal a lövések felé néző szobába bemerészkedik. Talán éppen azért tűnik az egyik legmegrázóbb darabnak, mert a gyermek szemszöge minden lehetőséget megragad, hogy a háborút kimozdítsa a felnőtt értelmezési keretekből, amihez az is hozzájárul, hogy a felnőttek is igyekeznek a gyerek felé nyugalmat sugározni. Így születik meg az egyik legellentmondásosabb hasonlata is a kötetnek, az állandó bombázás — a dörgés — az anyaméhben folytonosan hallható és a magzatnak biztonságot nyújtó szívveréssel kerül párhuzamba. (Maja, Szarajevó) Terék Anna ezzel a hasonlattal nem csak az élet kezdetét és végét kötötte egybe, hanem az anyát és a háborút is egymás mellé helyezte. Ez önmagában is szokatlan párhuzam, de a női hangoknak és a kötet címének a fényében még inkább felhívja magára a figyelmet, noha ez a gondolat nem igazán tér vissza a további szövegekben.
A korábban a mondatszerkesztés kapcsán említett töredezettség, illetve a törés és a szilánkok azonban motivikus szinten is megjelennek a Halott nők történeteiben: „Egészen apró / részekre szakadtam / belülről. Mint a szilánkok, / szúrják a keringésben / a szívem, ha az oldalamon / fekszek.” (Szibéria) „Egészen apróra tud törni az ablaküveg […] tele lenne a járda / szétgurult üveggyöngyökkel […] ripityára / törnek a csuklóim […] kiverhetik a fogaimat. / Amilyen sorrendben kinőttek. / Gyöngysor.” (Maja) „Apám álmai úgy törtek össze / mint mikor / a vékony falú poharat / a konyhakőre ejti az ember. […] És én fekszem ezeken a szilánkokon.” (Szilánkok, Judit) „Ülünk a szélben. Szilánkokra töri a víz a napot.” (Sziget) A törés és a szilánkok legtöbbször a halál közvetlen közelében megjelenő motívumok, de akadnak olyan szövegek is, amelyekben az identitás töréseit vagy sérelmeket jeleznek a szilánkok. Nem meglepő, hogy a töredezettséget motivikusan és mondatszerkesztésében is megjelenítő kötetet Antal László absztrakt és montázstechnikájú illusztrációi egészítik ki, amelyek közül főként azok működnek jól, amelyek valóban utalásszerűen mutatnak vissza egy-egy szövegrészletre. Az illusztrációk, akárcsak a szövegek, bizonyos részleteket kiemelnek, másokat csak épphogy, odavetetten ábrázolnak: a nagymama kezében a kés azért olyan fenyegető, mert eltúlzott méretű a kakas megjelenítéséhez képest, az akasztott testek esetében a kitört nyakak pedig ábrázolás hiányában is láthatók.
Fontos kiemelni, hogy Terék Anna nem csak nőket szólaltat meg a kötetben. A Halott nőkben végig jelentős szerepet kapnak a férfiak, tragikus sorsaik éppúgy láthatóvá válnak, mint a női hangoké, sőt igen összekötötten működnek ezek a tragédiák. Az apák összetört álmai ágyaznak meg lányaik szerencsétlenségeinek (Judit), vagy alkoholistává, erőszak elkövetővé, áldozattá váló apákkal találkozunk (Szibéria, Jelena), kisfiúkkal, akiket a háború előtt részeges apjuk kínoz, majd lőtt sebük okozza halálukat, vagy taposóaknára lépnek, esetleg félárvák lesznek (Jelena, Maja, Sziget), szeretők, akik rettegnek, férjek, akiket megcsalnak. (Szibéria, Sziget)
Az utolsó, Sziget című szöveg második részében — Gašpar — azonban nem csak a női perspektíván keresztül láthatjuk a férfiakat. A megcsalt és megözvegyült férj kap hangot, így az ő szemszögével is kiegészül az előzőleg már női hang szűrőjén keresztül elénk tárt történet, illetve a nő halála utáni állapotot rendhagyó módon itt az élve maradt férj közvetíti. Gašpar amellett, hogy felesége hiányáról és félárva kisfiuk szenvedéseiről számol be, arról a keserű féltékenységről is tudósít — leginkább a feleségét megszólítva —, amelyet a halott asszony és a név és arc nélküli szerető kelt fel benne. Egyedüllétében pedig egyetlen részeg, piaci halász tekintete ad neki megnyugvást: „Ez a szakállas halász lesz / az első új lépés: / ezentúl minden nap / biccentek majd neki, / a szemébe nézek, / belé kapaszkodok, / hogy ő tartson meg / ebben az özvegy /életben.” A két férfi közti szolidaritást és a halász megnyugtatónak ható — de talán éppen a nyugtalanság és a bűntudat kettősével felruházott — tekintetének értelmezését az olvasó számára meghatározza az a Gašpar számára nem hozzáférhető tudás, hogy éppen e halász volt a feleség szeretője, így a féltékenység és a túlélés is ugyanahhoz a személyhez köthető. A szövetség és a szembenállás a két férfi kapcsolatában már-már túlzásnak is tűnhet, mintha ezzel a szöveg valamelyest klisés megoldáshoz nyúlna. Ám nagyon lényegesnek tűnik, hogy a kötet egy férfi megszólalóval zárul, aki felesége hiányát képtelen feldolgozni, így a halott nő nem csak a síron túli megszólalásában, de mások által, a hiányérzetben is jelen van.
Terék Anna kötetében megrázó történetek követik egymást, mindig új hangokat és aspektusokat hordozva, ugyanakkor egyszerre nagyon egyenletes kivitelezéssel. A letisztult nyelvezet eredménye, hogy az olvasóban először mélyebb benyomást tesznek az elbeszélt történetek, és csak az újraolvasások folyamán tárulnak fel olyan poétikai, mondatszerkesztési megoldások, amelyek révén a versek témáikon túl is dramatizáltakká válnak. Nem könnyű olvasmány a Halott nők, s azt sem lényegtelen megemlíteni, hogy az olvasás során a megrázó történetekkel hamar telítődhet az ember, így egy-egy ponton felébred az a gyanú, hogy talán túlságosan sűrű lett a kötet. Ugyanakkor nem feledhető, hogy ezt nem túlzásokkal éri el a szerző, nem önjáró kegyetlenségek tűnnek fel az egyes versekben, hanem a tragikus sorsok egymás mellé rendezése válik az olvasás során megterhelővé. A Halott nők erős kötet, amely nem csak a befogadó számára nyújt kihívásokat, de a szerző elé is komoly feladatot állít a folytatás tekintetében.