Csáth elegáns volt, miként Abbázia, konkrétan tehát: bólogató pálmák, széles allé, könnyű vászon öltönyök, egy fényben elolvadó, lendületes kalap, pizza- és halszag, fagylalt, roston sült scampi, szolidság, a teába áztatott madeleine-darabkának az íze, és aztán a márványlépcsők aljánál a tenger, a tenger, a tenger, a tenger, a nyugodalmas, bár túlkezelt, lampionokkal övezett parti sétányra beverő kemény, sós fuvallat már kétségeket ébreszt, a kikerülhetetlen tenger, mélységesen, titkosan, erős, sejtelmes morajokkal megadóan fönnakadva a magokat szelídnek mutató parti sziklákon, mészfehéren ég távolban a hegyoldal – ilyen volt Csáth a káprázatos fehér öltönyében, szalmakalapjában, lassan emelve nehéz és hosszú pilláit, szuroksötét hajakkal, melyekbe szikrázott és recsegett a fésű, fénylő, duzzadt ajkával, akár egy erős állat, Drahoschtól való a szó, Drahosch Andreától, aki fiúként tudott, többek közt, labdával emelgetni, vékony combjain ilyenkor mintha meg-megpendült volna egy ín vagy izom, Korom Jancsival álltak a lány előtt a medence mellett, Korom eszelősen számolta az emelgetéseket, kifejezetten büszke volt Drahoschra, néha idegeneknek szólt csak úgy oda, mit gondolnak, ez a csaj, ez Drahosch volna, hányat bír, amiben nem Korom megejtő félrefogalmazása etc. a figyelemre méltó, hanem az, ahogy Drahosch készségesen produkálja magát, az, ahogy szó nélkül elfogadja Koromot szaktekintélynek etc.,
(Esterházy Péter: Függő)
Illusztráció: Ulrike Hansen: Morgenstimmung am Meer