Ez most minden bizonnyal úgy hangzik, mint valami karikatúra, de nap mint nap látok családokat, amelyeknek sikerül hasonló módon szervezni az életüket. A gyerekek tiszták, szép a ruhájuk, a szülők jókedvűek, és ha olykor fel is emelik a hangjukat, soha nem ordítoznak, mint az idióták. Hétvégén kirándulni járnak, nyáron kibérelnek egy házat Normandiában, és soha nem üres a hűtőszekrényük. Bankban dolgoznak, vagy kórházban, egy informatikai cégnél vagy a helyi önkormányzatnál, a színházban vagy az egyetemen. Miért kell annak, hogy írok, kizárnia ebből? Miért kell annak, hogy író vagyok, odáig vezetnie, hogy a babakocsink úgy fest, mintha a szemétdombon találtuk volna? Miért kell annak, hogy írok, azzal együttjárnia, hogy tébolyult szemmel és a frusztráció torz grimaszába dermedt arccal érkezem az óvodába? Miért kell az írásnak felelnie azért, hogy a gyerekek folyton a maguk feje után mennek, tekintet nélkül a következményekre? Honnan ez a káosz az életünkben?
(Karl Ove Knausgard: Szerelem. Fordította: Petrikovics Edit)
Illusztráció: Szűcs Attila: Vezetéken mászó meztelen férfi, 2004, olaj, vászon, 200×200 cm