A szó szoros értelmében vett kritikát írni két, immár elhunyt huszadik századi alkotó kötetbe rendezett magánlevelezéséről nem lehet. Az idén megjelent A bilincs a szabadság legyen különösen próbára teszi azt, aki mégis ilyen feladatot kap. Mészöly Miklós és Polcz Alaine leveleire persze irodalomtörténeti dokumentumokként is tekinthetünk, melyek ebben a formában végre könnyen hozzáférhetővé váltak a kutatók számára. A kritikus számára sem könnyű azonban elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy valóban magánleveleket tart a kezében: az egyáltalán nem olyan régen elhunyt szerzők mondatainak olvasása immár engedélyezett, de még megőrződik benne a titkoshoz, az elzárthoz, a nem ránk tartozóhoz való odaférkőzés érzete.
Ezt a kifejezetten személyes reflexiókat felvillantó szöveget egy olyan fordulattal kell kezdenem, mely általában a kritikák vége felé szokott elhelyezkedni: már elöljáróban is ki kell emelnem a szerkesztő, Nagy Boglárka érdemeit. A bilincs a szabadság legyen egy rendkívül gazdagon lábjegyzetelt, korabeli fényképekkel, a kéziratos vagy gépelt levelek fotóival, bibliográfiával, névmutatóval ellátott könyv(tárgy), melynek gondos kialakítása a két szerzőre és az olvasókra egyaránt irányuló, jó értelemben vett alázatról tanúskodik. A filológiai alaposság mellett elismerésre méltó az a remek ötlet is, hogy Nádas Péter esszéje zárja a kötetet, bekapcsolva a közös barát szólamát Mészöly és Alaine írásos dialógusába, és ezzel máris felajánlva egy — cseppet sem lekerekített, inkább talányos — olvasatát annak a kapcsolatnak, melynek szárnyalásáról és mélységeiről eme több száz oldalra rúgó szöveghalmaz tudósít. A jegyzetek, a képek, a keretnarratívák bősége egyúttal mintha valamiféle hiányt igyekezne elfedni: annak a végső magyarázatnak a hiányára világítanak rá, mely könnyebbé tenné annak megértését, hogy miként válhatott mély sebeket okozó bilinccsé az a szerelem, mely két ennyire tehetséges ember között szövődött. És — teszem hozzá a borítón szereplő fényképet, a férfi- és a női arc vonásainak szabályosságát, az ölelésükből sugárzó összhangot megcsodálva — két ennyire szép ember között.
Van egy olyan gyanúm, hogy ezek a rendkívül jól sikerült, az archivált múlt idegenségét és az időbeli távolságon mégis átütő szépség erejét egyaránt demonstráló fotográfiák is tehetnek arról, hogy Mészöly és Polcz Alaine együtt, házaspárként is valamiféle kultusz tárgyává váltak, időnként megújuló vitákat generálva a múzsaszerepről, az alkotótársi viszonyról, a házasság és a házastársi hűség intézményéről. A házaspárról alkotott közkeletű kép sokban hasonlít a közösségi oldalakon szintén számtalanszor megosztott, síelős-strandolós fotókról visszatekintő, még virágzóbb kultusz által övezett Radnóti és Fanni kettőséhez. Polcz Alaine ugyanakkor már túllépett a múzsát és a feleséget illető szerepelvárásokon, hiszen pszichológusként, majd íróként is számos sikert ért el. Sőt, megkockáztatom azt a kijelentést, hogy van ma egy nem is olyan szűk olvasói réteg, amely elsősorban Polcz Alaine könyveiért lelkesedik, a jóval nehezebben befogadható műveket jegyző Mészölyt pedig csak az ő visszaemlékezésein keresztül ismeri. Éppen ezért lehetséges, hogy a kötet megjelenését követő első reflexiók nem(csak) a Mészöly-filológia iránt érdeklődő irodalomtörténészek részéről érkeztek. A wmn.hu-n Szentesi Éva tollából megjelent cikk a feleségét számtalanszor megcsaló Mészöly elnyomó viselkedését szedi ízekre,[1] míg a Heti Válaszban Osztovits Ágnes az általa „feminista bírálatok”-nak aposztrofált olvasatok ellen lázadó írásában[2] egy, a férjét betegségével zsaroló, önsajnálattal telített feleség arca rajzolódik ki. Habár — műfajukból is fakadóan — ezeket a szövegeket egy erősen instrumentalizáló olvasásmód jellemzi, azaz jól ismert párkapcsolati mintázatokat vetítenek rá a levelekre, a férfi–női szerepekről folyó diskurzusba beilleszthető, általános példaértéket tulajdonítva nekik, ugyanakkor jól tükrözik a kötet befogadójának elsődleges reakcióját. Azt ugyanis, hogy a levelek olvasója minduntalan megpróbál igazságot tenni: felmenteni vagy épp elítélni a levelek mögé képzelt két alakot. Azon túl, hogy megrázó erővel szembesít jog és szerelem összemérhetetlenségének és összeférhetetlenségének — Szabó Lőrinc költészetéből is ismerős — problémájával, A bilincs a szabadság legyen még számos szempontból izgalmas lehet: új adalékokkal szolgál a Mészöly-művek keletkezéstörténetéhez, bepillantást enged abba, hogy miként teltek az államszocializmus hosszú évtizedei alatt a tűrt kategóriába tartozó budapesti művész-értelmiségiek hétköznapjai, és felvillantja azt, hogy mit és hogyan láttak Nyugat-Európából az életük második felében megszaporodó utazásaik során.
„4 marék szárított zöldbab” — A kötet anyagában szerepelnek a puszta üzenetközlés célját betöltő cetlik, táviratok, rövid híradások és a levélírást elmélyült munkaként felmutató, a munka, a hit, az öregedés kérdéseivel birkózó, a két szerző önmagához és egymáshoz való viszonyának tisztázását megkísérlő szövegek. Gyakorlati és a praktikumon túlmutató funkciójuk azonban többnyire nem válik szét. Mészöly 1970-ben, Londonból írott levele a gyűjtemény egyik legemlékezetesebb darabja, melyben felkavaró erővel vall a férjként, szeretőként és alkotóként egyaránt megélt belső válságáról, a rá irányuló felfokozott elvárások, az írószerep elutasításáról: „Az írónak nincs fedezete az életemben. […] Az egész eltúlozott, egy gnóm a ponyva alatt, mielőtt lehúzzák a szoborleleplezésnél.” (540) Néhány sorral lejjebb — erős regiszterváltással — azonban már az ajándékba kapott tárgyakat sorolja fel: „Anne-tól kaptál egy gyönyörű pullóvert, gombolós, hosszú kis zsebekkel, nagy divat. Harisnyát, harisnya-nadrágot. Melltartót hogyan: méret nélkül?” (541) Banalitásuk ellenére (vagy éppen azért) rendkívül érdekesnek találtam ezeket a listákat, a bevásárolni, befőzni, becsomagolni valók számbavételét: „4 marék szárított zöldbab, ½ kg tarhonya, bőven szárított tészta, ½ kg rizs, mákból valamennyi, prézli vagy pár darab kétszersült”. Ez a teljes köteten végigvonuló szövegréteg mintha arra, a házasságról szóló diskurzusban ritkán szóba kerülő összefüggésre emlékeztetnének, hogy a közös háztartás nyűgeinek egybetartó ereje nem lebecsülendő. A szárított zöldbab persze az ötvenes évek szegényes táplálkozási szokásainak metaforájául is szolgálhatna. Az első két-három évtized feljegyzései egyébként is folytonos pénzhiányról, bonyolult körbetartozásokról tudósítanak, ott kísért mögöttük a szabadúszó író önvádja: nem keres annyit, hogy eltartsa betegeskedő feleségét.
„tegnap voltam Ágneséknél” — Miközben mindkét fél gyakran ír a magány iránti vágyáról, a Mészöly-házaspár társasági élete az elejtett megjegyzések alapján lenyűgözően intenzív volt — minduntalan átmennek valakihez, összefutnak valakivel, másoknál vendégeskednek és vendégül látnak másokat, Szigligeten vagy Kisorosziban gyűlnek össze az ismerősökkel. Állandó viszonyítási pontot képeznek „Ágnesék” (Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs? — kérdezem én), de Tandoritól kezdve Csoóri Sándoron és Göncz Árpádon át Mezey Katalinig számtalan jól ismert név felbukkan a könyv lapjain. Az a közvetlenség, mely a levelek tanúsága szerint a társadalmi érintkezés általuk gyakorolt/köztük használatos formáit jellemezte, egyaránt magyarázható az akkori mediális viszonyokkal és azzal, hogy a nyilvános eszmecsere színterei az államhatalom ellenőrzése alatt álltak. (Persze, ahogy arra néhány lábjegyzet figyelmeztet, a nappalikban, konyhákban, Duna-parton csevegő barátok között akadtak róluk jelentő ügynökök is.)
Abban a feltevésben, hogy az élőszó varázsa, a nagy beszélgetések élménye nemzedéki tapasztalat lehetett, megerősít Nemes Nagy 1971-es Amerikai naplója is, melyben újra és újra elpanaszolja, hogy az iowai írószeminárium résztvevői csak felületes társalgásra képesek. „A szokott dísztársalgás, senki sem mond semmit, viccek, heccek. Ne adj isten, hogy itt például irodalomról lehessen beszélni. […] Istenem, egy jó kis közép-európai beszélgetés!”[3] Nemes Nagynak valami olyasmi hiányozhat itt, mint amire Mészöly utal egy Fodor Andrással átborozott éjszakáról beszámolva: „Andris maradt még, igen megnyílt […]. Mesélt egy-két figyelemre méltót, érdekeset. Igen megszerettem, őszinte, póz nélküli, jó emberi nyíltság van benne.” (79) Vagy ahogy Polcz Alaine festi le a demokratikus ellenzék kisoroszi találkozójának hangulatát: „órákig tartó csendes, meghitt, intellektuális együttlét”. (768) Azt a következtetést már nekünk kell levonnunk, hogy a diktatúra szorításában megteremtődő kis közösség, melyet a különféle vérmérsékletű, értékvilágú, ideológiai beállítottságú művészek és gondolkodók alkottak, teljesen széthullott a kilencvenes évekre. A 2018-as perspektívából mindenesetre különös pikantériája van annak az 1985-ös levélnek, melyben Mészöly arról tudósít, hogy két fiatal barátjával, Esterházyval és Nádassal elvitte vacsorázni Soros Györgyöt: „azt hiszem, jó este volt”. (777)
„Csak a zseni meg a dilettáns aggálytalan. Bárány Tamás és Weöres Sanyika aggálytalanul írnak.” — A jelen távlatából, amikor Mészöly kanonikus pozíciója kimozdíthatatlannak tűnik, mintha elfelejtődne az az életrajzi tény, hogy már negyvenéves volt, amikor megjelent első regénye, Az atléta halála. Az ötvenes–hatvanas években született levelekben azonban gyakran kapnak helyet a megkésettséggel, a későn éréssel kapcsolatos szorongásai. A szerző a későbbi üzeneteiben is rendkívül kritikus saját teljesítményével szemben, az írásra pedig rendszerint fáradságos, kevés eredménnyel járó munkaként utal. A köztudottan szemérmes, direkt életrajziságot kerülő Mészöly itt olvasható műhelyvallomásainak az ad újszerű keretezést, hogy az alkotóként megélt válsághelyzetekről mindig a magánéleti krízisekkel való összefüggésekben ír, érvelésében helyenként arra az ősrégi toposzra is rájátszva, miszerint a művészi termékenység elengedhetetlen feltételét képezik az időnként megeső kalandok. Nagyon jellemző, hogy leghangsúlyosabb (Nádas esszéjében is visszatérő) önértelmező metaforája a „görcs”, mely a szóhasználatában a konkrét impotenciát, az érzelmi megrekedést és a kreatív energiák elapadását egyaránt jelentheti.
Habár az idő előrehaladtával egyre súlyosabb konfliktushelyzetek tárulnak fel a levelekben, egyvalami biztos: Mészöly mindvégig megkérdőjelezhetetlennek tételezte azt a hatást, amelyet Alaine gyakorolt a műveire. („Annyi mindent projiciálok kettőnk viszonyára az Atlétából […], leveled után valahogy olyan töményen láttam, éreztem benned azt az alakot, aki az Atlétát meséli”.) Alaine számára pedig mindvégig ugyanilyen evidensnek tűnik a Mészöly-szövegek értéke: „Számomra Biblia erősségű” (724), írja a megbántottságtól, sértettségtől terhes kései levelek között a Saulusról. Miközben a férj nem az eszményített és ezzel el is tárgyiasított múzsa szerepét rója ki rá, sokkal inkább az alkotótársét, mégis sokatmondó, hogy az ő részéről lassanként elmaradnak a műhelyvallomások. Eleinte még megoszt egy-egy megdöbbentő mondatot, amelyet a lipótmezei betegek szájából hall, a későbbiekben azonban jobbára csak a fáradtságára, a kórházi vezetőséggel kialakuló konfliktusaira tesz megjegyzéseket — nemzetközileg is elismert pszichológusi tevékenységéről jóval kevesebbet tudunk meg a kötetből, mint a Mészöly-próza alakulástörténetéről.
„Kakaón hizlalt malacocskám, úgy mennék már, de úgy.” — A kötetben szereplő írások szerelmeslevelek: még akkor is megőrzik szerelmeslevél-jellegüket (vagy talán pont ezért őrizhették meg?), amikor Mészöly arról ír, hogyan érez K. vagy Zs. iránt, Alaine pedig a világtól való teljes elvonulás vágyát fogalmazza meg. Játékos-bumfordi becézések keretezik őket: Ág-bog, Big-bog, Bogár, Mö és Möné, Mackó, Malacka, Édes Kincsem, Ali, Gergely, a „magát megnevezni nem tudó”. Az utóbbi idézet a soknevű Alaine-től származik, aki elveszettségét, bizonytalanságát vagy fáradtságát mindig egy ehhez hasonló fordulattal jelzi. Legyen szó azonban akár a kölcsönös testi vágyról hol finom célzások révén, hol megkapó nyíltsággal valló ötvenes évekbeli levelekről („jaj, dombok, azok a másfajta dombok, lágyak, ereszkedők, formák — azok az »enyém-dombok«!” — 61), akár a szerelmi háromszög(ek) normalizálását reménytelenül megkísérlő későbbi levélváltásokról, a befogadó különös pozíció(k)ban találja magát. Míg egy 19. századi levelezés esetén az időbeli távolság, a nyelvi idegenség a bensőségesség érzetének ellenében hat, a megszólalók itt zavarba ejtően elevenek és közeliek: kihallgatni a párbeszédüket olyan, mint kíváncsi voyeurként belesni egy nyitva hagyott ablakon. Az erkölcsi ítélkezés késztetését így a saját illetéktelenségem miatt érzett szégyen kezdi ki. Van-e jogom tudni, hogy mikor menstruált Polcz Alaine? Hogy mikortól éltek „fehér házasság”-ban? Vagy hogy a várandósságra sokáig csak alkotómunkája metaforájaként utaló Mészöly miért hatvanöt évesen kezd el a gyerekvállalás iránti vágyáról vallani? Élethazugság ez, mentségkeresés, vagy megfeledkezés a korábbi tapintatról? Ezekre a kérdésekre a kötetben nem találok választ — és ha lenne, akkor sincs közöm hozzá.
jogtalannak érzem az egész lét-formámat — A mit szabad, a mire van jogom/jogod nemcsak az olvasó kérdései, hiszen — ahogy arra korábban is utaltam — a levélírók folytonosan a jog és az igazság fogalmait veszik használatba akkor, amikor egymáshoz fűződő viszonyukat próbálják meg- és újraérteni. „Úgy akarok jogot formálni Rád, a szeretetedre, a kötőfékedre, hogy csikó-futásokat is tehessek”, jelenik meg a jogszerű jogszerűtlenség paradoxona Mészöly egyik emblematikus mondatában. (311) „De Neked semmiféle jogodat nem vonhatom kétségbe. Az eszemmel nem is, csak az ösztöneimmel” (535), írja Alaine a férj szabadságát elismerve, de a „nem vonom” helyén álló, kényszerítettséget is kifejezhető „nem vonhatom” igealak finom ambiguitást kölcsönöz a kijelentésnek, azt sugalmazva, hogy a másik jogai csak akkor maradhatnak sértetlenek, ha a saját jogok sérülnek. Miközben a levélírók az „igazságot” keresve folytonosan megvádolják és felmentik önmagukat és a másikat, írásaik a manipuláció, a csúsztatások, a hazugságok közegeként (is) viselkednek. „Semmi alkohol” (501), summázza Szigligeten töltött születésnapjának eseménytelenségét Mészöly ’69-ben, de a válaszlevélből kiderül, hogy felesége az egyik baráttól nagyon másképp értesült az ominózus estéről. „Hát melyik volt és milyen volt?” (502), teszi fel a kérdést, amelyre semmilyen válaszreakció nem érkezik.
Itt ébredhetünk rá arra, hogy a levelekben elbeszéltek igazságtartalmát semmi sem szavatolja, csak annyi biztos, hogy — legyen szó bármiről — Mészöly írásmódja rendkívüli meggyőző erővel bír. (Így például képes a logikusság érzetét keltve érvelni amellett, hogy kialakítható egy olyan életforma, amelyben a neki vásárolt garzonban fiatal szeretője és felesége is látogathatja majd, úgy, hogy az az egyikőjük számára sem lesz feszélyező.) Alaine fölénye ezzel szemben abban áll, hogy ő az archivátor: ő az, aki tudatosan gyűjti a leveleket, akkor is, ha ez szembemegy Miklós kérésével („Semmisítsd meg az utolsó leveleimet, soha ne tartozzon másra.” — 649), már megírásuk közben másolatot készít róluk, és látszólag csak tényközlésre szorítkozó, de sokatmondó kommentárokkal látja el őket: „Van még krumplistészta — este Juditékkal voltam. Pihenj, egyél. Mö. [Polcz Alaine megjegyzése:] Születésnapomon.” (822) (Ez is újra és újra visszatérő motívum a kötetben, melyre — nem teljesen mentesen az önsajnálattól — az Egész lényeddelben is utal: míg Mészöly születésnapjai mindig nagy ünnepség koronázta meg, addig Alaine születésnapjai rendszeresen elfelejtődtek.) Egy ilyen megjegyzés bomlik ki a kapcsolatuk talán legmélyebb pontját rögzítő visszaemlékezéssé: Alaine 1985 szentestéjét egyedül tölti. Miklós másnap megjön a szeretőjétől „viszkisen”. Tévézik és nem szól feleségéhez, aki egy hónapja elhunyt anyját és bátyát gyászolja.
Majd szóban — A kötet végén nem bukkanunk olyan levelekre, amelyek a békés egymáshoz öregedés illúzióját teremtenék meg. Ugyanakkor, ahogy arra a folytonosan visszatérő, „erről majd szóban” fordulat is figyelmeztet, a több mint nyolcszáz könyvoldalnyi szövegfolyam csak egy apró szeletét adja ki Polcz Alaine és Mészöly Miklós közös életének. Az olvasó számára végül Nádas Péter kikezdhetetlen csodálatot és szeretetteljes iróniát vegyítő hangnemben íródott, nagyszerű esszéje ad feloldozást, mely hitet tesz az „eleve elrendelés” mellett, amely ezt a két embert összekötötte. Miközben lebilincselően árnyalt és megértő portrét alkot barátairól, narrációjába — akárcsak a levelek közé — szünetek is beékelődnek. Visszaemlékezése ugyanis egy olyan szakítási kísérlet elbeszélésével indul, amelynél ő is jelen volt. A segítségét kérő Alaine már összecsomagolt, taxira vár, amikor Mészöly hirtelen megérkezik, átöleli a térdét, és könyörög, hogy ne menjen el. Alaine „még csak nem is igyekezett a térdét Miklós öleléséből kiszabadítani. Ami Miklós számára világossá tette, hogy elhatározása végleges. Egyszer s mindenkorra szól. Nincs benne többé szemrehányás, kihívás, csipetnyi sem.” (845) A szemtanú kimenekül a szobából, de az ajtót, Miklós indulataitól tartva, nyitva hagyja. A történetmondás itt megszakad. Hogy mi hangzott el a két házastárs között, hogy mitől változott meg a feleség elhatározása, melyet az én-elbeszélő szerint Miklós véglegesnek vélt, nem derül ki Nádas szövegéből: megmarad titoknak.
[1] Szentesi Éva, „Ne nézz oda kincsem, amíg mással hálok. És ne hagyj el!” Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése egy legendás, de zsarnoki szerelemről, wmn.hu, 2017. 09. 26.
[2] Osztovits Ágnes, Polcz Alaine szeretete fojtogatta Mészöly Miklóst, Heti Válasz, 2017. 10. 26.
[3] Nemes Nagy Ágnes, Amerikai Napló. Iowa, 1979 = N. N. Á, Magyarul és világul, Helikon, Budapest, 2014, 226.