Hozzászólásomban nemcsak Závada Péter kötetéhez, hanem recepciójához is kapcsolódom, elsősorban Balogh Gergő tanulmányigényű értelmezéséhez,[1] valamint a Műútból Kerber Balázs írásához,[2] Csete Soma pamfletszerű kritikájához,[3] valamint Sinkovicz László frissen megjelent szövegéhez.[4] Üdvözlendő, hogy a kötet vitára indítja a szakma képviselőit, hiszen Závada verseiről szólva nem csupán néhány szöveg érvényességét, hanem egy megszólalásmód relevanciáját kell mérlegelnünk.
Olvasatomban a kötet jelentősége nem elsősorban a szerző költészeti megújulásában, hanem az (új)tárgyiasság érvényes poétikai kidolgozásában áll. A Roncs szélárnyékban visszanyúl a kétezres években tabusított újholdas versnyelvhez, hogy egyes elemeivel megújítsa a kortárs beszédmódot. A kötet ismeretelméleti irányultsága pedig nem zárt struktúrájú metaforikus leképezéseket implikál, hanem a szürrealizmus képszervezési technikáit idézi vissza.
Szerves átalakulás
A fenomenológiai tárgyiasság abból indul ki, hogy: „A költészet az ismeretelméleti gondolkodás egy bizonyos fajtája, azaz egy megalkuvás nélküli, módszeresen kételkedő tudásvágy, ahol az ismeret csak önmagával mérhető.” Azaz a nyelv e paradigma esetében nem mimetikus természetű, mint a hagyományos tájleíró költészetben, mert a szubjektum és az objektum többé nem válik el egymástól, viszonyuk dinamikus, párbeszédszerű. Az ilyen típusú költészet a megjelenő világ és a rejtőzködő igazság platonikus szétválasztása helyett „Nem szubsztanciálisan létező titkokat és jelentéseket akar felmutatni”, a szövegek „sokkal inkább a megjelenőben érzékelik a rejtőzködő lényeget, a szóban a kimondhatatlant”.[5]
Závada második, Mész című kötetére akkor találtam rá, amikor PhD-témám okán az ún. tárgyias költészet kortárs nyomait, mai képviselőit kutattam föl. Efelől olvastam a debütáló Ahol megszakadot is, melyben szintén megjelenik a tárgyias tekintet például egy-egy leírásban: „A fény kisujjnyi, tört fehér / sugár a kerti asztalon” (Boldog óra), „hideg szemed: szép, zárlatos neon” (Nem tart), „A szemeim bedobott ablakok” (Fokok között); egyértelműbben azonban a második könyv elvontabb képeiben, leírásaiban ismertem rá az említett megszólalásmódra: „Mert összehúzódhat ütemesen / a délelőtt, akár a torok perisztaltikája” (Testtáj [2]), „A nyelés fölé kifeszített szótlanság, / mint egy félig fölvert sátor rézsútosan / leomló ponyvája” (A zúgás [3]). A szemlélődés radikalizálódása először az én tárgyakra való kivetítésében, majd a kint és bent tapasztalatának egymásba íródásában érhető tetten, a fenomenológiai tárgyiasság megjelenése és az objektivitás felé tolódás azonban az új kötet sajátja. Závada költészetének változása, alakulása (ahogy arra Kerber Balázs is rámutat) szerves folyamat. A kezdeti, játékosan alanyi beszédmód a Mészben tárgyi metaforákkal operáló, asszociatív költészetté alakult. E munka a gyász tematizálása mellett a szubjektum önmegismerését, saját traumáival való elszámolását állítja középpontba. A Roncs szélárnyékban verseiben a megszólaló megfoghatatlan/üres/próteuszi lírai beszélőként van jelen, aki a szövegek origójában már csak mint szenzor funkcionál. A jelenről az érzékszervek teljes spektrumán szerez benyomásokat — a vizualitástól a vokalitáson át a taktilitásig. A költemények színtere elvontabb, már-már steril környezetként tűnik föl, egy majdhogynem tér-időre redukált versvilágként, amely nem lesz más, mint az az asszociációs és intencionális tér, amelyben a szubjektum mint fragmentált tapasztalatok uralhatatlan rendszere megképződik. A Roncs szélárnyékban darabjaiban tehát elsődlegesen ismeretelméleti kérdésekre (!) bukkanhatunk.
A recepcióról
Csete Soma A felhám apoteózisa című írása nehezményezi, hogy „a kiadó »a kortárs költészetet« reklámozta a szerző szövegével”. A reklám azonban soha nem kanonizációs elveken vagy irodalmi megfontolásokon alapul. Sem az egyes köteteké, sem a kiadóé. A Jelenkor azért is választhatta erre a célra a Roncsot, mert Závada költészete „kapudrogként” működhet. Sok fiatal ismeri a nevét az AKPH vagy a slamszereplései okán, így könnyebben veszik kezükbe a könyvét. De ez semmit nem mond a szövegek minőségéről. Unalmas, a modernitás hajnaláról fennmaradt elefántcsonttornyos berögződésnek érzem a széles körben olvasott szerzők műveitől való berzenkedést. Az afeletti csodálkozás is ugyanebből a prekoncepcióból táplálkozik, hogy egy szerző miatt, aki megkapta a Horváth Péter-ösztöndíjat, megtelik a Tesla.
Csete Soma számonkéri a Roncson a (szerinte sokszor hangoztatott) újszerűségét, az „addigi kötetekhez képest alternatív és autonóm szövegvilágokat és poétikai tendenciákat”. Úgy véli: „Az értelmezés során a Roncs újszerűnek tetsző hangütése végül egy külsődleges, felszíni játékká redukálódik, míg a koncepció mélyén olyan költészeti tendenciák mozgatórugói tűnnek fel, melyek már túlmutatnak a kötet vagy a szerző dimenzióján, és alapjaiban ássák alá a szövegek vállalását.” A fentiekben vázolt alakulástörténet jelenlegi végpontjai két szélsőértéken elhelyezkedő paradigmát mutatnak, két paraméterükben is: alanyi–játékos vs. objektív–gondolati. Mindezek mellett (vagy ellenére) a három kötet egy szerzői életmű részét képezi. Miért kellene a Roncsnak teljesen szakítania saját előzményeivel? Egyáltalán: hogyan lehetne elkülönböznie a hagyománytól, saját hagyományától?
Az is érdekes kérdés, hogyan lehet a költészet hangütése felszíni. A költői hang felszín? Nem szerves része a versnek, hanem valami elfedő, lehántandó burok?
A kritikus által látszólagosnak ítélt változás a fentebb vázolt szemléletbeli és tematikus elmozduláson túl a poétikai alkotóelemekben is megragadható, például a költői eszköztár változásában. Az Ahol megszakad leginkább a zeneiséget: a rímet, a ritmust, az alliterációt és az egyszerűbb képeket: a metaforát, a hasonlatot, valamint a nyelvi játékokat alkalmazza előszeretettel. A Mész asszociatívabb, de még jórészt hasonlóságon alapuló képekkel operál, a Roncs szélárnyékban viszont inkább metonimikusan egymásba fonódó, az érzékelésből kiinduló képzettársításos metaforahálókat alakít ki.
Nem mehetünk el szó nélkül a — főleg Csete szövegéből kidomborodó — kritikusi prekoncepciók mellett sem.
1) Egyértelmű, hogy Csete kritikájában összemossa a szerzői nyilatkozatokat a „szövegek vállalásával”, miközben kijelenti, hogy a kiadói reklám és a szerzői önértelmezések befolyásolják (predesztinálják, az ő szavával: „előemésztik”) az olvasók/értelmezők, a szakma és a közönség közelítéseit is. Saját olvasatát azonban épp a kiadó által hangoztatott szlogenek és marketingstratégia mentén alakítja ki akkor, amikor a Roncs paradigmaváltó újszerűségét firtatja. Miközben a „szövegmilyenség” tárgyilagos elbírálását sürgeti, azt sugallja, minket, olvasókat a kiadó, a szerző és a gyér kritika megtéveszt, s Závada harmadik kötetében újításokról nem, csak a régi reflexek „jól leplezett újraírásáról” beszélhetünk. Hogy a Roncsnak van egy csalóka „primer misztikuma”. (Azaz elsőre nehezen érthető?) Írása végén fel is szólít: „Ne engedjük, hogy becsapjanak”. De kik? Kit? Milyen összeesküvés-elmélet és milyen érdekek vannak a háttérben?
(Több helyütt zavaró a szerző és a lírai én, illetve a versek intenciójának összemosása. Egy példa: „a Hely az időnek teketóriázás nélkül jelzi az olvasónak a szerző tér- és időpoétikai irányultságát”. Nem, a lírai szubjektum irányultságát jelezheti.)
2) Úgy gondolja, hogy a szerzői önértelmezésnek akkora súlya van, hogy „reflektálatlanul bevésődik” a kritikusok gondolkodásába. Mit is jelezhet valójában, ha egy szerző hasonlóan értelmezi magát, mint a kritika? Esetleg, hogy tisztában van saját irodalmi helyével. Ahogy például annak idején Babits Mihály, Nemes Nagy Ágnes — vagy újabban Szabó Marcell (a Tiszatájban megjelent tanulmányértékű interjúja tanúsága szerint), vagy Nemes Z. Márió, akinek költői praxisa és teoretikus munkássága kölcsönösen támogatja egymást; de gondolhatunk Peer Krisztián új könyvének referencialitásait felfedő nyilatkozataira is. Nem szokatlan dolog, hogy költők profi olvasóként is képesek saját szövegeiket megközelíteni, s abban sincs semmi meglepő, hogy ezek az olvasatok (irodalmáré és irodalmár szerzőé) átfedést mutatnak.
3) Nem leplezi, hogy az irodalmi és közönségsiker mögött megtévesztést feltételez. Föl kell dolgozni a „Závada-jelenséget”, mondja, és szoros olvasást sürget. Kísértetiesen emlékeztet ez arra fölszólításra, amit előbb Babits, majd később Kosztolányi fogalmazott meg. Ebben Ady újraolvasására s a verseiről való (Ady személyéről leválasztott) objektív értékítéletre buzdítottak.
4) Sinkovicz László — egyébként érzékeny — olvasata ismeretelméleti kérdések „megoldását” és természettudományos következetességet kér számon egy lírai alkotáson: „De vajon az átfolyásoknak, túláradásoknak, kereszteződéseknek e bonyolult víz- és tervrajza mutat-e mintázatot? A fogalmi háló csomópontjai és szálainak követése, felbontása közelebb juttatja-e az olvasót valamiféle megoldáshoz, vagy olyan labirintust hoz létre, amelyben csak bolyongani lehet, kilépni nem? De egyáltalán: ki szeretnék-e lépni e bolyongásból?” Ez az olvasástapasztalat azonban éppen arra mutat rá, hogy a szubjektumban összecsúsznak, összemosódnak a percepciók, s hogy a külvilágban benne lévő dolgok önmagukban megtapasztalhatatlanok, s különállásuk is minden valószínűség szerint látszólagos. Sőt, ahogy Balogh Gergő precízen megfogalmazza: „a látás tárgya nem egy önmagát a megismerés számára egyszerűen felkínáló szubsztancia, hanem a látvány konstitúciójába már mindenkor beléptetett megfigyelési aktus eredménye, amely azonban maga sem függetleníthető a látottnak a látót mint ént és a látás aktusát prefiguráló teljesítményétől”. Pedig éppen erre, a befogadásban (pláne a rögzítésben, megragadásban, újraalkotásban) érvényesülő torzító effektusra, az érzékszervek helycseréjére, a gondolati-asszociációs és a nyelvi-asszociációs eltolódásokra ismer rá ő maga is: „a szöveg ekképp a nyelvnek mint érzékszervnek, a nyelvnek mint jelrendszernek és a nyelvnek mint földnyelvnek a képzeteit mossa össze”; illetve: „A szövegnek a képzettársításokhoz hasonló a szerkesztésmódja. Szerveződésének alapmozzanatait a metaforák és szóképek egymásba folyó áramlatai adják, mintha valamiféle asszociatív lánc mentén kapcsolódnának egymáshoz. Ez az áramlás akár lehetővé tehetné az álomszínként való értelmezést: az egymással csak metaforikus viszonyt ápoló fogalomláncolatok: víz–part–óceán–hajó–tengerfenék egy álomszerű mentális folyam pillanataiként is értelmeződhetnek.” Ugyanakkor — ahogy Csete, úgy — Sinkovicz sem jut el arra a felismerésre, hogy a felsorolt képek (amelyek önmagukban valóban metaforák): „víz–part–óceán–hajó–tengerfenék” valójában (itt éppen érintkezésen alapuló) metonimikus láncolatot alkotnak, és így nem az álombeli logikát, hanem a mindennapi érzékelő számára is tapasztalatként ismerős elcsúszást/torzulást jelenítik meg. (Závada költészetének érzékletessége, érzékisége éppen ebből, az ok–okozati, rész–egész vagy érintkezésen alapuló metonimikusságból adódó szinesztéziás összeérzésekből áll elő.) Ez volna a fenomenológiai látás/láttatás lényege.
Sinkovicz megállapítja még: „A metaforák alkotta hálózat nem áll össze, nem hézagmentes, szerveződésük logikája meg-megbillen, olyan hiátusokkal terhelt, amelyek megakadályozzák a fogalmi vagy a képi láncolatok kialakulását.” Éppen az imént idézett részben ír le egy ilyen láncot, amely asszociációszerű és metonimikus. A hálózatosság, a háló lényege ráadásul a hézagosság, a hiátus létrehozása. A költői nyelv figuralitása, a metaforizáció egyúttal csonkítja is a tárgytapasztalatot, hiszen a hasonlóságok kiemelésével egyidejűleg magában hordoz egyfajta különbséget és hiányt is (valami áll valami helyett). S mivel sosem fedheti teljesen a tapasztalatot, újabb és újabb metonimikusan egymás mellé rendelt képeket sorol fel a szöveg, de ezek összessége éppúgy nem egyenértékű a szubjektumban megkonstruálódó dologgal, mint ahogyan a külvilágot intencionáló tudat sem képes a kint minden aspektusát befogadni. A Závada-szövegeknek tehát fontos és sajátságos eszközük a metonímia. Hogy csak egy példát említsek, A kontinens nevének utolsó versszakában az összekapcsolás alapja nem a hasonlóság, hanem a térbeli érintkezés (illetve mélyebben az ok–okozatiság): „Szád szélén a mondatok lecsorognak, / mint a gondolatok vére”. A gondolatok halála, kivérzése nem más, mint a nyelvben való artikulálódás, a gondolatok tehát fejből, az emberből (megrágva) a szájon át távoznak.
Csete kritikájának legmeggyőzőbb része a szoros szövegolvasás s az ezen alapuló tanulságok megfogalmazása lehetne, sajnos ehelyett képzavaros, bombasztikus futamokban bővelkedik a szöveg tárgyilagos állítások helyett. Például: „A Grafitnesz és a klasszikus modernség esztétikumának poposított hibridállatkája az Ahol megszakad, amely nyíltan árulkodik (a 2012-es) Závada poétikai bizonytalanságáról és egy olyan költészeti rendszerről, amely képtelen a maga által kijelölt kapukba gólt lőni”.
Elemzése láthatóan nem veszi komolyan a Hely az időnek című vers számozott szakaszolását. A számozás ugyanis egy olyan — Závada által gyakran használt — szerkesztési technika, amely lehetővé teszi a sokféle, sokszor széttartó valóságtapasztalatok — nem egymásra rakódását, hanem — egymás mellé rendelését. Ha olvasóként komolyan vesszük ezt a deklarált töredékességet, szakadozottságot, mindjárt feloldódik néhány látszólagos ellentét, s a szöveg ismeretelméleti hozadékai, problémafelvetései is egészen mások lesznek. A számozás által megképzett fragmentáltság nem újszerű, Pilinszky Apokrifját is ez tartja egyben — tagolja szét —, s nagyjából olyan olvasói reflexeket működtet a hosszúvers koherenciájához viszonyítva, mint egy novellafüzér a regényhez képest. Azt olvasva sem kérem számon, miért változik az elbeszélő, a történet vagy esetleg a szereplők is. Ugyanakkor nem is külön versek ezek, s nemcsak a benne foglalt intenció miatt nem azok, hanem mert a téma, a valóságtapasztalat megszövegezésének (rendre kudarcos vagy hiányos, mert szükségszerűen egyaspektusú) kísérletei összekapcsolják őket. A számozott részek együtt képeznek meg intencionális élményeket kontamináló fenomén(eke)t. S így jön létre a versekben az érdekmentes szemlélő is, az a bizonyos inkoherens, próteuszi lírai szubjektum.
A prekoncepciókon túl félreértéseken alapuló kritikai észrevételekkel is találkoztam a recepcióban. Sinkovicz például félreolvassa a Hipotermia zárlatát, szerinte: „a vízben való lebegés a boldogság szimbólumává válik. »Testünk, mint hajófenék / a tengerfenékkel, összeér: / éles sziklák és deszkarostok / önfeledt súrlódása«”. Az idézett részben egyértelműen a megfeneklés állapota szövegeződik meg, az „önfeledt” jelző vagy ironikusan érthető, vagy a „súrlódás” tudattalanná, mert állandóvá válását tematizálja; de már a cím is (Hipotermia) a párkapcsolati válságot, az elhidegülés állapotát irányozza elő.
Az Önmagukba visszatérő nyomok cikluscím a szubjektum magába zártságát, önmagából való kitörésének lehetetlenségét is jelenti. A kintre szegezett szem, a kintet intencionáló szubjektum saját megismerésének folyamatára koncentrált eddig is végső soron, Sinkovicz szerint: „a kötet korábbi ciklusaihoz tartozik még egy egység, amely mindezek problematikusságát elfeledve újra átadja magát a látványszerűségnek, s a képleírásokon keresztül újra az első ciklus természetközeliségébe vezet”. Azonban „[a] kötetben rendre megidézett táj ilyesformán az én részeként jelenik meg. A kötet azon részeiben, amikor a táj maga kerül a vers középpontjába, valójában az én mint táj tűnik fel”.[6] Kiemelten érvényes a kimondva is belső tájat leíró Madártávlatra („Földerítetlen erdők magasodnak / bennünk”, „lassú növekedésű / mohák, erek ágvégződései / a tüdőlebenyekben”), de a Szürkület is végső soron a szubjektivitás verse. Benne a külvilág mint a szubjektum intenciója alá vont dolog jelenik meg: a „kiszemel a völgy” megszemélyesítés tulajdonképpen az antropomorfizáló tekintet szándéktulajdonítása, a lírai én olvasata, s az én magára ismerésére, önintenciójára fut ki: „megértsem: én vagyok, aki húzom”. A szenzor beleérzése a hasonlóság asszociatív hívóerejének enged: „Szemem a szürkülettel fordított / arányban javul, szaglásom kiéleződik”, ugyanakkor megképződik az elválasztottság, a kikülönültség érzése is, megjelenik az elidegenedés, mégpedig a lírai szubjektum, a (testbe is) belehelyezkedő szemlélő fókuszváltásával: „az inas test ekkor már nem a sajátom”. A tájat befogadó tudatában (ahogy az lenni szokott) megtörténik a percepciók összeolvadása: „hullámzó pázsitbundájából / frissen kaszált mezők és eljövendő / nyarak illata párolog. […] átölelném a nyugodt, lélegző dombot”. A táj, az állat és az (ön)érzékelő összecsúszása megy végbe a szemléletben, a tapasztalatban, a tudattérben, s ezzel lényegi egyneműségének fölmutatása is megtörténik a zárlatban.
Értetlenül állok Sinkovicz (saját szövegéhez is meglepően szervetlenül kapcsolódó) konklúziója előtt: Závada „[l]írája beleolvad, mimikrijévé válik a Telep Csoport versnyelvének metaforikusságából nem az újszerűség sugárzik, hanem javarészt a pontatlanság és a következetlenség, mintha az asszociációs áramlatok a tudatos szerkesztést is elsodorták volna”. Arra már rámutattam, hogy egy metonimikusan építkező versvilágon a metaforizáció pontatlanságait számonkérni hibás olvasói stratégia. Ami az ún. telepességet illeti: már a Telep Csoport indulásánál föltűnő, hogy az egyes szerzők versnyelvét igazából nem lehet közös nevezőre hozni, s ha mai szövegeiket tesszük egymás mellé, még nagyobb differenciát tapasztalhatunk. Azt a kritikusi reflexet látom Sinkovicz László állításában megnyilvánulni, amely az angolszász (hermetista, imagista, szürrealista) költészet — T. S. Eliot, Ted Hughes, Sylvia Plath, Seamus Heaney, John Ashbery, Mark Strand — hatását (véleményem szerint tévesen) valamiféle Telep-nyelvként ismeri föl.
Szoros olvasás
A fenomenológiai tárgyiasság versei nem pusztán az életvilág tárgyainak egy bizonyos aspektusból való, lehetőleg tárgyilagos megragadására tesznek kísérletet — hiszen az objektív valóságról tett kijelentésektől a fenomenológia elzárkózik —, ehelyett a tárgy dologiként, végső konkrétumként való értelmezésére törekszenek. A vers egyszerre fogja föl és tölti meg értelemmel a tárgyát, mégpedig minél több (elméleti szinten: minden) lehetséges aspektusából vizsgálva. Husserl konkretizáció-fogalma lehet segítségünkre annak megértésében, hogy miben is különbözik a realista igényű tájleíró költészet a fenomenológiai tárgyiasságtól. A konkretizáció során a tudati működés kiegészíti az általa percipiált tárgyakat, egyszerre realizálva azon aspektusaikat, melyek egyidejűleg egy nézőpontból sem láthatóak. Így képezve meg a horizontot, amely tehát egy térbeli tárgy nem látott vetületeinek összessége, vagyis a térszerű egész.
A Roncs szélárnyékban versei a fenomenológiai tárgyiasság kategóriájához állnak legközelebb. A kötet végső kérdése az, hogy „miként válnak a dolgok tudattartalomként jelenvalóvá, majd pedig — a tudat mindig valamiről való tudat lévén —, hogy a tudat ilyen intencionáltságán keresztül »megjelenülő« dolgok miként tárgyiasulnak a tudatműködést »leképező« (költői) beszédben. Vagyis hogy mi tárgyiasul egyáltalán: a tudati tartalom-e vagy maga a dolog (tartalmi) lényege, melyet a tudat egyidejűleg tartalmaz is meg nem is. Käte Hamburger nevezetes tanulmánya óta lényegében erre irányul a tárgyiasság kérdésének értelmezése”.[7] Azaz Závada költeményei főként a szemlélő és tárgya viszonyára koncentrálnak, illetve a percepció és az emlékezés szabályszerűségeire és végső lehetőségeire kérdeznek rá. (A versek időszemlélete is detektálhatóan fenomenológiai, a haláltudat felől meghatározott létezés jelenét befolyása alatt tartja a tapasztalati múlt. Ez az idő nem folytonos, hanem széttördelt, repedezett, végső soron szubjektív, hiszen a szubjektum tapasztalatában konstituálódó.)
Az egyes darabokban föltűnő megfigyelő „analitikus tekintete” és az „[a]z események közé törésként ékelődő lírai én felelős az idő szövetének felfesléséért, ugyanakkor a jövő lehetősége is rajta áll (»Kezem a jövő falára simul.«). Tevékenysége, a költői szó kimondása olyasfajta aktivitásként fogható fel, amely az időnek nemcsak térbe való átfordítását, de ezen átfordítás során széttöredezését is okozza”.[8]
Hozzászólásom befejező részében a recepcióban leggyakrabban értelmezett verset olvasom meg, ebben ugyanis nemcsak Závada költészetének főbb poétikai jegyei, de gondolatiságának leglényegesebb elemei is koncentráltan vannak jelen.
A Hely az időnek már címében is hordozza azt a poétikai stratégiát, amely egyébként az egész kötetben dominál, azt a szinesztétikus jelleget, amielyet a szövegek elsődlegesen a metonimikus kapcsoltságból kibomló fogalmi teresítésekkel érnek el. Ahogyan általában, ez a vers is egy rendkívül egyszerű (érintkezésen alapuló) fölcserélésből indul ki: az idő és a hely névcseréjéből. (Ezt a nyelvi fogást az idő jelenségeinek leírására, megragadására a fizika is használja: idősík, eseményhorizont stb.).
Az egyes szakasz egy olyan idősíkot ír le, ahol a jövő már múlt, miközben a lírai dikció mintegy meg is előzi az alany jelenét, nemcsak hogy átlép a másik dimenzióba, de mindkettőn kívül helyezkedve párhuzamosan érzékeli a két (három) ént. „Létezik egy part, ahol most néhány / perccel később van. Ott már tudom, / hova fut ki ez az utca”. Itt, most még nem, ennek ellenére kimondatik: „Egy tengerre merőleges sikátorba torkollik”. S ez a látszólagos véletlenszerű leírás a sirályokkal („zavarodott sirályok / sodródnak be, hogy soha többé / ne találjanak vissza a vízhez”) mintegy térszerűvé teszi az időtapasztalatot, ami konklúzióként fogalmazódik meg az utolsó versszakban: „Ami eljövendő, / kiszorítja azt, aminek vége.” A jövő dagálya, állandó behullámzása a múltba a jelent a víz és a part elválaszthatatlan találkozásánál helyezi el. Ugyanez a térképződés a szubjektum testében? tudatában? is megtörténik: „az órák bennem / öltenek testet, és nincs elég hely / az egyre halmozódó időnek”. Azaz a jelenben benne levő idő mindig ugyanannyi, de mindig más, mert a szubjektum űrtartalma (vélhetően) állandó.
A kettes szakasz ugyanezen határhelyzetet fogalmazza újra egy másik percepciós esemény leírásával. Az idő szinesztétikus teresítése most a taktilitás érzéki hangsúlyozásával jelenik meg. A szubjektum mint a jelen fenntartója a múlt és jelen közé ékelt létező konstituálódik (a szubjektum az egyetlen maga számára jelenvaló): „Kitámasztom őket, nem engedem, / hogy egybeomoljanak”. Ahogy az időrendiség csak a szubjektum világtapasztalata, könnyen lehet, hogy az objektív (magában való) létben nem is létezik. A jövő mint fal, majd ajtó Babitsnál is megjelenik: „a jövő falát érted-é / kitárni mint kaput?” (Himnusz Írishez) Csak míg Babitsnál a transzcendens létező, az istenség, Íris képes a jövő falából kaput varázsolni, addig Závadánál a falon megjelenő ajtót a gépiesen kilincsre markoló kéz nyitja ki, ami „kicselezi helyettem a halált”, azaz a jövő (haláltudat) által meghatározott jelen, s az ebbe belevetett szubjektum túlélését biztosító reflexek jelennek meg. „Helyettem”, vagyis a tudatos gondolkodásom nélkül, magam-feledettségben történik ez percről percre.
A vers utolsó szakasza a világba (időbe és térbe) vetettséget a testbezártsággal jeleníti meg. A saját test tapasztalata szintén egy határhelyzet átélése egyúttal. (A testben létezést tematizáló alkotások ugyancsak a fenomenológiai tárgyiasság szemléletmódjához kapcsolhatóak, hiszen ezekben az énhatár, a test megismerése, leírása a cél, vagyis azé a tárgyakkal hasonló létmódot [is] magáénak tudható dologé, amely a szubjektum részét képezi ugyan, de egyúttal a hordozó is, amellyel benne van a világban. Az énen-túlisághoz legközelebb levő részünk. A szubjektum tárgyi oldala.) A most — mely a kimondás pillanatában már múlt — illékonysága, körülhatárolhatatlansága a test leválaszthatatlansága mellé rendelt tény. Az objektum–szubjektum, az én és a világ elhatárolhatatlansága jelenik meg a következő részben: „A külvilág a testemhez ér, / beszivárog a pórusokon.” A szubjektum saját maga számára sem adódik magábanvalóként, hiszen nem más, mint a külvilág szenzora. A világba-vetettség vagy kitettség felismerése akkor történik, mikor rájövünk: a kint egyfolytában belénk áramlik, a testünkbe, a tudatunkba. A Másikra emelt tekintet: „Nézlek” a másik szubjektumot is objektumként adódónak láttatja, az így válhat egyneművé a természeti környezettel: „mellkasod zaklatottan / hullámzik, ahogy a hold tömege / magához húzza a nyugtalan tengert”. Nemcsak a tárgyszerűsítő, tárgyiasító egybeírás hordoz ismeretelméletileg is érdekes együttállást, együttláttatást, hanem a tenger metonimikus, érzelmi áttétel általi megszemélyesítése is „zaklatott”.
A vers zárlatának tárgya: „Kimondanának minket a szavak” — a megsokszorozott szubjektumra, a Másikra és a (megszemélyesített) környezeti elemekre egyaránt érthető. Az ágens nem a (vers) szubjektum(a), hanem a szavak, amelyek valóságképző erővel bírnak. S mivel a megszólalás keresztmetszete szűk, leegyszerűsítő, a világot úgy, ahogyan az van, vagy ahogyan az (bárki számára) adódik, nemhogy egy szubjektum, a teremtőerővel bíró szavak is képtelenek kimondani.
Az aspektusok sokfélesége maga válik látvánnyá.
A többi hozzászólás elérhető: itt.
[1] Balogh Gergő: Beköltözni a zuhanásba, Alföld, 2018. febr. 13., elérhető: http://alfoldonline.hu/2018/02/bekoltozni-a-zuhanasba/.
[2] Kerber Balázs: Testföldrajz, Műút, 2018. április 3., elérhető: http://muut.hu/?p=27826.
[3] Csete Soma: A felhám apoteózisa, Műút, 2018. május 15., elérhető: muut.hu/?p=28225.
[4] Sinkovicz László: Nyelváramlás, szövegtektonika, Műút, 2018. május 17., elérhető: http://muut.hu/?p=28222.
[5] Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes költészete, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1995.
[6] Balogh, I. m.
[7] Kulcsár Szabó Ernő:, Mérték és hangzás: Az „orfikus” tárgyiasság Rilke kései lírájában = Uő.:, Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Budapest, 1996.
[8] Balogh, I. m.