Aspektusok és hiátusok — Hozzászólás Závada Péter kötetéhez 4.

Üdvözlendő, hogy a kötet vitára indítja a szakma képviselőit, hiszen Závada verseiről szólva nem csupán néhány szöveg érvényességét, hanem egy megszólalásmód relevanciáját kell mérlegelnünk.

Hozzászólásomban nemcsak Závada Péter kötetéhez, hanem recepciójához is kapcsolódom, elsősorban Balogh Gergő tanulmányigényű értelmezéséhez,[1] valamint a Műútból Kerber Balázs írásához,[2] Csete Soma pamfletszerű kritikájához,[3] valamint Sinkovicz László frissen megjelent szövegéhez.[4] Üdvözlendő, hogy a kötet vitára indítja a szakma képviselőit, hiszen Závada verseiről szólva nem csupán néhány szöveg érvényességét, hanem egy megszólalásmód relevanciáját kell mérlegelnünk.

Olvasatomban a kötet jelentősége nem elsősorban a szerző költészeti megújulásában, hanem az (új)tárgyiasság érvényes poétikai kidolgozásában áll. A Roncs szélárnyékban visszanyúl a kétezres években tabusított újholdas versnyelvhez, hogy egyes elemeivel megújítsa a kortárs beszédmódot. A kötet ismeretelméleti irányultsága pedig nem zárt struktúrájú metaforikus leképezéseket implikál, hanem a szürrealizmus képszervezési technikáit idézi vissza.

Szerves átalakulás

A fenomenológiai tárgyiasság abból indul ki, hogy: „A költészet az ismeretelméleti gondolkodás egy bizonyos fajtája, azaz egy megalkuvás nélküli, módszeresen kételkedő tudásvágy, ahol az ismeret csak önmagával mérhető.” Azaz a nyelv e paradigma esetében nem mimetikus természetű, mint a hagyományos tájleíró költészetben, mert a szubjektum és az objektum többé nem válik el egymástól, viszonyuk dinamikus, párbeszédszerű. Az ilyen típusú költészet a megjelenő világ és a rejtőzködő igazság platonikus szétválasztása helyett „Nem szubsztanciálisan létező titkokat és jelentéseket akar felmutatni”, a szövegek „sokkal inkább a megjelenőben érzékelik a rejtőzködő lényeget, a szóban a kimondhatatlant”.[5]

Závada második, Mész című kötetére akkor találtam rá, amikor PhD-témám okán az ún. tárgyias költészet kortárs nyomait, mai képviselőit kutattam föl. Efelől olvastam a debütáló Ahol megszakadot is, melyben szintén megjelenik a tárgyias tekintet például egy-egy leírásban: „A fény kisujjnyi, tört fehér / sugár a kerti asztalon” (Boldog óra), „hideg szemed: szép, zárlatos neon” (Nem tart), „A szemeim bedobott ablakok” (Fokok között); egyértelműbben azonban a második könyv elvontabb képeiben, leírásaiban ismertem rá az említett megszólalásmódra: „Mert összehúzódhat ütemesen / a délelőtt, akár a torok perisztaltikája” (Testtáj [2]), „A nyelés fölé kifeszített szótlanság, / mint egy félig fölvert sátor rézsútosan / leomló ponyvája” (A zúgás [3]). A szemlélődés radikalizálódása először az én tárgyakra való kivetítésében, majd a kint és bent tapasztalatának egymásba íródásában érhető tetten, a fenomenológiai tárgyiasság megjelenése és az objektivitás felé tolódás azonban az új kötet sajátja. Závada költészetének változása, alakulása (ahogy arra Kerber Balázs is rámutat) szerves folyamat. A kezdeti, játékosan alanyi beszédmód a Mészben tárgyi metaforákkal operáló, asszociatív költészetté alakult. E munka a gyász tematizálása mellett a szubjektum önmegismerését, saját traumáival való elszámolását állítja középpontba. A Roncs szélárnyékban verseiben a megszólaló megfoghatatlan/üres/próteuszi lírai beszélőként van jelen, aki a szövegek origójában már csak mint szenzor funkcionál. A jelenről az érzékszervek teljes spektrumán szerez benyomásokat — a vizualitástól a vokalitáson át a taktilitásig. A költemények színtere elvontabb, már-már steril környezetként tűnik föl, egy majdhogynem tér-időre redukált versvilágként, amely nem lesz más, mint az az asszociációs és intencionális tér, amelyben a szubjektum mint fragmentált tapasztalatok uralhatatlan rendszere megképződik. A Roncs szélárnyékban darabjaiban tehát elsődlegesen ismeretelméleti kérdésekre (!) bukkanhatunk.

A recepcióról

Csete Soma A felhám apoteózisa című írása nehezményezi, hogy „a kiadó »a kortárs költészetet« reklámozta a szerző szövegével”. A reklám azonban soha nem kanonizációs elveken vagy irodalmi megfontolásokon alapul. Sem az egyes köteteké, sem a kiadóé. A Jelenkor azért is választhatta erre a célra a Roncsot, mert Závada költészete „kapudrogként” működhet. Sok fiatal ismeri a nevét az AKPH vagy a slamszereplései okán, így könnyebben veszik kezükbe a könyvét. De ez semmit nem mond a szövegek minőségéről. Unalmas, a modernitás hajnaláról fennmaradt elefántcsonttornyos berögződésnek érzem a széles körben olvasott szerzők műveitől való berzenkedést. Az afeletti csodálkozás is ugyanebből a prekoncepcióból táplálkozik, hogy egy szerző miatt, aki megkapta a Horváth Péter-ösztöndíjat, megtelik a Tesla.

Csete Soma számonkéri a Roncson a (szerinte sokszor hangoztatott) újszerűségét, az „addigi kötetekhez képest alternatív és autonóm szövegvilágokat és poétikai tendenciákat”. Úgy véli: „Az értelmezés során a Roncs újszerűnek tetsző hangütése végül egy külsődleges, felszíni játékká redukálódik, míg a koncepció mélyén olyan költészeti tendenciák mozgatórugói tűnnek fel, melyek már túlmutatnak a kötet vagy a szerző dimenzióján, és alapjaiban ássák alá a szövegek vállalását.” A fentiekben vázolt alakulástörténet jelenlegi végpontjai két szélsőértéken elhelyezkedő paradigmát mutatnak, két paraméterükben is: alanyi–játékos vs. objektív–gondolati. Mindezek mellett (vagy ellenére) a három kötet egy szerzői életmű részét képezi. Miért kellene a Roncsnak teljesen szakítania saját előzményeivel? Egyáltalán: hogyan lehetne elkülönböznie a hagyománytól, saját hagyományától?

Az is érdekes kérdés, hogyan lehet a költészet hangütése felszíni. A költői hang felszín? Nem szerves része a versnek, hanem valami elfedő, lehántandó burok?

A kritikus által látszólagosnak ítélt változás a fentebb vázolt szemléletbeli és tematikus elmozduláson túl a poétikai alkotóelemekben is megragadható, például a költői eszköztár változásában. Az Ahol megszakad leginkább a zeneiséget: a rímet, a ritmust, az alliterációt és az egyszerűbb képeket: a metaforát, a hasonlatot, valamint a nyelvi játékokat alkalmazza előszeretettel. A Mész asszociatívabb, de még jórészt hasonlóságon alapuló képekkel operál, a Roncs szélárnyékban viszont inkább metonimikusan egymásba fonódó, az érzékelésből kiinduló képzettársításos metaforahálókat alakít ki.

 

Nem mehetünk el szó nélkül a — főleg Csete szövegéből kidomborodó — kritikusi prekoncepciók mellett sem.

1) Egyértelmű, hogy Csete kritikájában összemossa a szerzői nyilatkozatokat a „szövegek vállalásával”, miközben kijelenti, hogy a kiadói reklám és a szerzői önértelmezések befolyásolják (predesztinálják, az ő szavával: „előemésztik”) az olvasók/értelmezők, a szakma és a közönség közelítéseit is. Saját olvasatát azonban épp a kiadó által hangoztatott szlogenek és marketingstratégia mentén alakítja ki akkor, amikor a Roncs paradigmaváltó újszerűségét firtatja. Miközben a „szövegmilyenség” tárgyilagos elbírálását sürgeti, azt sugallja, minket, olvasókat a kiadó, a szerző és a gyér kritika megtéveszt, s Závada harmadik kötetében újításokról nem, csak a régi reflexek „jól leplezett újraírásáról” beszélhetünk. Hogy a Roncsnak van egy csalóka „primer misztikuma”. (Azaz elsőre nehezen érthető?) Írása végén fel is szólít: „Ne engedjük, hogy becsapjanak”. De kik? Kit? Milyen összeesküvés-elmélet és milyen érdekek vannak a háttérben?

(Több helyütt zavaró a szerző és a lírai én, illetve a versek intenciójának összemosása. Egy példa: „a Hely az időnek teketóriázás nélkül jelzi az olvasónak a szerző tér- és időpoétikai irányultságát”. Nem, a lírai szubjektum irányultságát jelezheti.)

2) Úgy gondolja, hogy a szerzői önértelmezésnek akkora súlya van, hogy „reflektálatlanul bevésődik” a kritikusok gondolkodásába. Mit is jelezhet valójában, ha egy szerző hasonlóan értelmezi magát, mint a kritika? Esetleg, hogy tisztában van saját irodalmi helyével. Ahogy például annak idején Babits Mihály, Nemes Nagy Ágnes — vagy újabban Szabó Marcell (a Tiszatájban megjelent tanulmányértékű interjúja tanúsága szerint), vagy Nemes Z. Márió, akinek költői praxisa és teoretikus munkássága kölcsönösen támogatja egymást; de gondolhatunk Peer Krisztián új könyvének referencialitásait felfedő nyilatkozataira is. Nem szokatlan dolog, hogy költők profi olvasóként is képesek saját szövegeiket megközelíteni, s abban sincs semmi meglepő, hogy ezek az olvasatok (irodalmáré és irodalmár szerzőé) átfedést mutatnak.

3) Nem leplezi, hogy az irodalmi és közönségsiker mögött megtévesztést feltételez. Föl kell dolgozni a „Závada-jelenséget”, mondja, és szoros olvasást sürget. Kísértetiesen emlékeztet ez arra fölszólításra, amit előbb Babits, majd később Kosztolányi fogalmazott meg. Ebben Ady újraolvasására s a verseiről való (Ady személyéről leválasztott) objektív értékítéletre buzdítottak.

4) Sinkovicz László — egyébként érzékeny — olvasata ismeretelméleti kérdések „megoldását” és természettudományos következetességet kér számon egy lírai alkotáson: „De vajon az átfolyásoknak, túláradásoknak, kereszteződéseknek e bonyolult víz- és tervrajza mutat-e mintázatot? A fogalmi háló csomópontjai és szálainak követése, felbontása közelebb juttatja-e az olvasót valamiféle megoldáshoz, vagy olyan labirintust hoz létre, amelyben csak bolyongani lehet, kilépni nem? De egyáltalán: ki szeretnék-e lépni e bolyongásból?” Ez az olvasástapasztalat azonban éppen arra mutat rá, hogy a szubjektumban összecsúsznak, összemosódnak a percepciók, s hogy a külvilágban benne lévő dolgok önmagukban megtapasztalhatatlanok, s különállásuk is minden valószínűség szerint látszólagos. Sőt, ahogy Balogh Gergő precízen megfogalmazza: „a látás tárgya nem egy önmagát a megismerés számára egyszerűen felkínáló szubsztancia, hanem a látvány konstitúciójába már mindenkor beléptetett megfigyelési aktus eredménye, amely azonban maga sem függetleníthető a látottnak a látót mint ént és a látás aktusát prefiguráló teljesítményétől”. Pedig éppen erre, a befogadásban (pláne a rögzítésben, megragadásban, újraalkotásban) érvényesülő torzító effektusra, az érzékszervek helycseréjére, a gondolati-asszociációs és a nyelvi-asszociációs eltolódásokra ismer rá ő maga is: „a szöveg ekképp a nyelvnek mint érzékszervnek, a nyelvnek mint jelrendszernek és a nyelvnek mint földnyelvnek a képzeteit mossa össze”; illetve: „A szövegnek a képzettársításokhoz hasonló a szerkesztésmódja. Szerveződésének alapmozzanatait a metaforák és szóképek egymásba folyó áramlatai adják, mintha valamiféle asszociatív lánc mentén kapcsolódnának egymáshoz. Ez az áramlás akár lehetővé tehetné az álomszínként való értelmezést: az egymással csak metaforikus viszonyt ápoló fogalomláncolatok: víz–part–óceán–hajó–tengerfenék egy álomszerű mentális folyam pillanataiként is értelmeződhetnek.” Ugyanakkor — ahogy Csete, úgy — Sinkovicz sem jut el arra a felismerésre, hogy a felsorolt képek (amelyek önmagukban valóban metaforák): „víz–part–óceán–hajó–tengerfenék” valójában (itt éppen érintkezésen alapuló) metonimikus láncolatot alkotnak, és így nem az álombeli logikát, hanem a mindennapi érzékelő számára is tapasztalatként ismerős elcsúszást/torzulást jelenítik meg. (Závada költészetének érzékletessége, érzékisége éppen ebből, az ok–okozati, rész–egész vagy érintkezésen alapuló metonimikusságból adódó szinesztéziás összeérzésekből áll elő.) Ez volna a fenomenológiai látás/láttatás lényege.

Sinkovicz megállapítja még: „A metaforák alkotta hálózat nem áll össze, nem hézagmentes, szerveződésük logikája meg-megbillen, olyan hiátusokkal terhelt, amelyek megakadályozzák a fogalmi vagy a képi láncolatok kialakulását.” Éppen az imént idézett részben ír le egy ilyen láncot, amely asszociációszerű és metonimikus. A hálózatosság, a háló lényege ráadásul a hézagosság, a hiátus létrehozása. A költői nyelv figuralitása, a metaforizáció egyúttal csonkítja is a tárgytapasztalatot, hiszen a hasonlóságok kiemelésével egyidejűleg magában hordoz egyfajta különbséget és hiányt is (valami áll valami helyett). S mivel sosem fedheti teljesen a tapasztalatot, újabb és újabb metonimikusan egymás mellé rendelt képeket sorol fel a szöveg, de ezek összessége éppúgy nem egyenértékű a szubjektumban megkonstruálódó dologgal, mint ahogyan a külvilágot intencionáló tudat sem képes a kint minden aspektusát befogadni. A Závada-szövegeknek tehát fontos és sajátságos eszközük a metonímia. Hogy csak egy példát említsek, A kontinens nevének utolsó versszakában az összekapcsolás alapja nem a hasonlóság, hanem a térbeli érintkezés (illetve mélyebben az ok–okozatiság): „Szád szélén a mondatok lecsorognak, / mint a gondolatok vére”. A gondolatok halála, kivérzése nem más, mint a nyelvben való artikulálódás, a gondolatok tehát fejből, az emberből (megrágva) a szájon át távoznak.

 

Csete kritikájának legmeggyőzőbb része a szoros szövegolvasás s az ezen alapuló tanulságok megfogalmazása lehetne, sajnos ehelyett képzavaros, bombasztikus futamokban bővelkedik a szöveg tárgyilagos állítások helyett. Például: „A Grafitnesz és a klasszikus modernség esztétikumának poposított hibridállatkája az Ahol megszakad, amely nyíltan árulkodik (a 2012-es) Závada poétikai bizonytalanságáról és egy olyan költészeti rendszerről, amely képtelen a maga által kijelölt kapukba gólt lőni”.

Elemzése láthatóan nem veszi komolyan a Hely az időnek című vers számozott szakaszolását. A számozás ugyanis egy olyan — Závada által gyakran használt — szerkesztési technika, amely lehetővé teszi a sokféle, sokszor széttartó valóságtapasztalatok — nem egymásra rakódását, hanem — egymás mellé rendelését. Ha olvasóként komolyan vesszük ezt a deklarált töredékességet, szakadozottságot, mindjárt feloldódik néhány látszólagos ellentét, s a szöveg ismeretelméleti hozadékai, problémafelvetései is egészen mások lesznek. A számozás által megképzett fragmentáltság nem újszerű, Pilinszky Apokrifját is ez tartja egyben — tagolja szét —, s nagyjából olyan olvasói reflexeket működtet a hosszúvers koherenciájához viszonyítva, mint egy novellafüzér a regényhez képest. Azt olvasva sem kérem számon, miért változik az elbeszélő, a történet vagy esetleg a szereplők is. Ugyanakkor nem is külön versek ezek, s nemcsak a benne foglalt intenció miatt nem azok, hanem mert a téma, a valóságtapasztalat megszövegezésének (rendre kudarcos vagy hiányos, mert szükségszerűen egyaspektusú) kísérletei összekapcsolják őket. A számozott részek együtt képeznek meg intencionális élményeket kontamináló fenomén(eke)t. S így jön létre a versekben az érdekmentes szemlélő is, az a bizonyos inkoherens, próteuszi lírai szubjektum.

A prekoncepciókon túl félreértéseken alapuló kritikai észrevételekkel is találkoztam a recepcióban. Sinkovicz például félreolvassa a Hipotermia zárlatát, szerinte: „a vízben való lebegés a boldogság szimbólumává válik. »Testünk, mint hajófenék / a tengerfenékkel, összeér: / éles sziklák és deszkarostok / önfeledt súrlódása«”. Az idézett részben egyértelműen a megfeneklés állapota szövegeződik meg, az „önfeledt” jelző vagy ironikusan érthető, vagy a „súrlódás” tudattalanná, mert állandóvá válását tematizálja; de már a cím is (Hipotermia) a párkapcsolati válságot, az elhidegülés állapotát irányozza elő.

Az Önmagukba visszatérő nyomok cikluscím a szubjektum magába zártságát, önmagából való kitörésének lehetetlenségét is jelenti. A kintre szegezett szem, a kintet intencionáló szubjektum saját megismerésének folyamatára koncentrált eddig is végső soron, Sinkovicz szerint: „a kötet korábbi ciklusaihoz tartozik még egy egység, amely mindezek problematikusságát elfeledve újra átadja magát a látványszerűségnek, s a képleírásokon keresztül újra az első ciklus természetközeliségébe vezet”. Azonban „[a] kötetben rendre megidézett táj ilyesformán az én részeként jelenik meg. A kötet azon részeiben, amikor a táj maga kerül a vers középpontjába, valójában az én mint táj tűnik fel”.[6] Kiemelten érvényes a kimondva is belső tájat leíró Madártávlatra („Földerítetlen erdők magasodnak / bennünk”, „lassú növekedésű / mohák, erek ágvégződései / a tüdőlebenyekben”), de a Szürkület is végső soron a szubjektivitás verse. Benne a külvilág mint a szubjektum intenciója alá vont dolog jelenik meg: a „kiszemel a völgy” megszemélyesítés tulajdonképpen az antropomorfizáló tekintet szándéktulajdonítása, a lírai én olvasata, s az én magára ismerésére, önintenciójára fut ki: „megértsem: én vagyok, aki húzom”. A szenzor beleérzése a hasonlóság asszociatív hívóerejének enged: „Szemem a szürkülettel fordított / arányban javul, szaglásom kiéleződik”, ugyanakkor megképződik az elválasztottság, a kikülönültség érzése is, megjelenik az elidegenedés, mégpedig a lírai szubjektum, a (testbe is) belehelyezkedő szemlélő fókuszváltásával: „az inas test ekkor már nem a sajátom”. A tájat befogadó tudatában (ahogy az lenni szokott) megtörténik a percepciók összeolvadása: „hullámzó pázsitbundájából / frissen kaszált mezők és eljövendő / nyarak illata párolog. […] átölelném a nyugodt, lélegző dombot”. A táj, az állat és az (ön)érzékelő összecsúszása megy végbe a szemléletben, a tapasztalatban, a tudattérben, s ezzel lényegi egyneműségének fölmutatása is megtörténik a zárlatban.

Értetlenül állok Sinkovicz (saját szövegéhez is meglepően szervetlenül kapcsolódó) konklúziója előtt: Závada „[l]írája beleolvad, mimikrijévé válik a Telep Csoport versnyelvének metaforikusságából nem az újszerűség sugárzik, hanem javarészt a pontatlanság és a következetlenség, mintha az asszociációs áramlatok a tudatos szerkesztést is elsodorták volna”. Arra már rámutattam, hogy egy metonimikusan építkező versvilágon a metaforizáció pontatlanságait számonkérni hibás olvasói stratégia. Ami az ún. telepességet illeti: már a Telep Csoport indulásánál föltűnő, hogy az egyes szerzők versnyelvét igazából nem lehet közös nevezőre hozni, s ha mai szövegeiket tesszük egymás mellé, még nagyobb differenciát tapasztalhatunk. Azt a kritikusi reflexet látom Sinkovicz László állításában megnyilvánulni, amely az angolszász (hermetista, imagista, szürrealista) költészet — T. S. Eliot, Ted Hughes, Sylvia Plath, Seamus Heaney, John Ashbery, Mark Strand — hatását (véleményem szerint tévesen) valamiféle Telep-nyelvként ismeri föl.

Szoros olvasás

A fenomenológiai tárgyiasság versei nem pusztán az életvilág tárgyainak egy bizonyos aspektusból való, lehetőleg tárgyilagos megragadására tesznek kísérletet — hiszen az objektív valóságról tett kijelentésektől a fenomenológia elzárkózik —, ehelyett a tárgy dologiként, végső konkrétumként való értelmezésére törekszenek. A vers egyszerre fogja föl és tölti meg értelemmel a tárgyát, mégpedig minél több (elméleti szinten: minden) lehetséges aspektusából vizsgálva. Husserl konkretizáció-fogalma lehet segítségünkre annak megértésében, hogy miben is különbözik a realista igényű tájleíró költészet a fenomenológiai tárgyiasságtól. A konkretizáció során a tudati működés kiegészíti az általa percipiált tárgyakat, egyszerre realizálva azon aspektusaikat, melyek egyidejűleg egy nézőpontból sem láthatóak. Így képezve meg a horizontot, amely tehát egy térbeli tárgy nem látott vetületeinek összessége, vagyis a térszerű egész.

 

A Roncs szélárnyékban versei a fenomenológiai tárgyiasság kategóriájához állnak legközelebb. A kötet végső kérdése az, hogy „miként válnak a dolgok tudattartalomként jelenvalóvá, majd pedig — a tudat mindig valamiről való tudat lévén —, hogy a tudat ilyen intencionáltságán keresztül »megjelenülő« dolgok miként tárgyiasulnak a tudatműködést »leképező« (költői) beszédben. Vagyis hogy mi tárgyiasul egyáltalán: a tudati tartalom-e vagy maga a dolog (tartalmi) lényege, melyet a tudat egyidejűleg tartalmaz is meg nem is. Käte Hamburger nevezetes tanulmánya óta lényegében erre irányul a tárgyiasság kérdésének értelmezése”.[7] Azaz Závada költeményei főként a szemlélő és tárgya viszonyára koncentrálnak, illetve a percepció és az emlékezés szabályszerűségeire és végső lehetőségeire kérdeznek rá. (A versek időszemlélete is detektálhatóan fenomenológiai, a haláltudat felől meghatározott létezés jelenét befolyása alatt tartja a tapasztalati múlt. Ez az idő nem folytonos, hanem széttördelt, repedezett, végső soron szubjektív, hiszen a szubjektum tapasztalatában konstituálódó.)

Az egyes darabokban föltűnő megfigyelő „analitikus tekintete” és az „[a]z események közé törésként ékelődő lírai én felelős az idő szövetének felfesléséért, ugyanakkor a jövő lehetősége is rajta áll (»Kezem a jövő falára simul.«). Tevékenysége, a költői szó kimondása olyasfajta aktivitásként fogható fel, amely az időnek nemcsak térbe való átfordítását, de ezen átfordítás során széttöredezését is okozza”.[8]

Hozzászólásom befejező részében a recepcióban leggyakrabban értelmezett verset olvasom meg, ebben ugyanis nemcsak Závada költészetének főbb poétikai jegyei, de gondolatiságának leglényegesebb elemei is koncentráltan vannak jelen.

A Hely az időnek már címében is hordozza azt a poétikai stratégiát, amely egyébként az egész kötetben dominál, azt a szinesztétikus jelleget, amielyet a szövegek elsődlegesen a metonimikus kapcsoltságból kibomló fogalmi teresítésekkel érnek el. Ahogyan általában, ez a vers is egy rendkívül egyszerű (érintkezésen alapuló) fölcserélésből indul ki: az idő és a hely névcseréjéből. (Ezt a nyelvi fogást az idő jelenségeinek leírására, megragadására a fizika is használja: idősík, eseményhorizont stb.).

Az egyes szakasz egy olyan idősíkot ír le, ahol a jövő már múlt, miközben a lírai dikció mintegy meg is előzi az alany jelenét, nemcsak hogy átlép a másik dimenzióba, de mindkettőn kívül helyezkedve párhuzamosan érzékeli a két (három) ént. „Létezik egy part, ahol most néhány / perccel később van. Ott már tudom, / hova fut ki ez az utca”. Itt, most még nem, ennek ellenére kimondatik: „Egy tengerre merőleges sikátorba torkollik”. S ez a látszólagos véletlenszerű leírás a sirályokkal („zavarodott sirályok / sodródnak be, hogy soha többé / ne találjanak vissza a vízhez”) mintegy térszerűvé teszi az időtapasztalatot, ami konklúzióként fogalmazódik meg az utolsó versszakban: „Ami eljövendő, / kiszorítja azt, aminek vége.” A jövő dagálya, állandó behullámzása a múltba a jelent a víz és a part elválaszthatatlan találkozásánál helyezi el. Ugyanez a térképződés a szubjektum testében? tudatában? is megtörténik: „az órák bennem / öltenek testet, és nincs elég hely / az egyre halmozódó időnek”. Azaz a jelenben benne levő idő mindig ugyanannyi, de mindig más, mert a szubjektum űrtartalma (vélhetően) állandó.

A kettes szakasz ugyanezen határhelyzetet fogalmazza újra egy másik percepciós esemény leírásával. Az idő szinesztétikus teresítése most a taktilitás érzéki hangsúlyozásával jelenik meg. A szubjektum mint a jelen fenntartója a múlt és jelen közé ékelt létező konstituálódik (a szubjektum az egyetlen maga számára jelenvaló): „Kitámasztom őket, nem engedem, / hogy egybeomoljanak”. Ahogy az időrendiség csak a szubjektum világtapasztalata, könnyen lehet, hogy az objektív (magában való) létben nem is létezik. A jövő mint fal, majd ajtó Babitsnál is megjelenik: „a jövő falát érted-é / kitárni mint kaput?” (Himnusz Írishez) Csak míg Babitsnál a transzcendens létező, az istenség, Íris képes a jövő falából kaput varázsolni, addig Závadánál a falon megjelenő ajtót a gépiesen kilincsre markoló kéz nyitja ki, ami „kicselezi helyettem a halált”, azaz a jövő (haláltudat) által meghatározott jelen, s az ebbe belevetett szubjektum túlélését biztosító reflexek jelennek meg. „Helyettem”, vagyis a tudatos gondolkodásom nélkül, magam-feledettségben történik ez percről percre.

A vers utolsó szakasza a világba (időbe és térbe) vetettséget a testbezártsággal jeleníti meg. A saját test tapasztalata szintén egy határhelyzet átélése egyúttal. (A testben létezést tematizáló alkotások ugyancsak a fenomenológiai tárgyiasság szemléletmódjához kapcsolhatóak, hiszen ezekben az énhatár, a test megismerése, leírása a cél, vagyis azé a tárgyakkal hasonló létmódot [is] magáénak tudható dologé, amely a szubjektum részét képezi ugyan, de egyúttal a hordozó is, amellyel benne van a világban. Az énen-túlisághoz legközelebb levő részünk. A szubjektum tárgyi oldala.) A most — mely a kimondás pillanatában már múlt — illékonysága, körülhatárolhatatlansága a test leválaszthatatlansága mellé rendelt tény. Az objektum–szubjektum, az én és a világ elhatárolhatatlansága jelenik meg a következő részben: „A külvilág a testemhez ér, / beszivárog a pórusokon.” A szubjektum saját maga számára sem adódik magábanvalóként, hiszen nem más, mint a külvilág szenzora. A világba-vetettség vagy kitettség felismerése akkor történik, mikor rájövünk: a kint egyfolytában belénk áramlik, a testünkbe, a tudatunkba. A Másikra emelt tekintet: „Nézlek” a másik szubjektumot is objektumként adódónak láttatja, az így válhat egyneművé a természeti környezettel: „mellkasod zaklatottan / hullámzik, ahogy a hold tömege / magához húzza a nyugtalan tengert”. Nemcsak a tárgyszerűsítő, tárgyiasító egybeírás hordoz ismeretelméletileg is érdekes együttállást, együttláttatást, hanem a tenger metonimikus, érzelmi áttétel általi megszemélyesítése is „zaklatott”.

A vers zárlatának tárgya: „Kimondanának minket a szavak” — a megsokszorozott szubjektumra, a Másikra és a (megszemélyesített) környezeti elemekre egyaránt érthető. Az ágens nem a (vers) szubjektum(a), hanem a szavak, amelyek valóságképző erővel bírnak. S mivel a megszólalás keresztmetszete szűk, leegyszerűsítő, a világot úgy, ahogyan az van, vagy ahogyan az (bárki számára) adódik, nemhogy egy szubjektum, a teremtőerővel bíró szavak is képtelenek kimondani.

Az aspektusok sokfélesége maga válik látvánnyá.

A többi hozzászólás elérhető: itt.

[1]    Balogh Gergő: Beköltözni a zuhanásba, Alföld, 2018. febr. 13., elérhető: http://alfoldonline.hu/2018/02/bekoltozni-a-zuhanasba/.

[2]    Kerber Balázs: Testföldrajz, Műút, 2018. április 3., elérhető: http://muut.hu/?p=27826.

[3]    Csete Soma: A felhám apoteózisa, Műút, 2018. május 15., elérhető: muut.hu/?p=28225.

[4]    Sinkovicz László: Nyelváramlás, szövegtektonika, Műút, 2018. május 17., elérhető: http://muut.hu/?p=28222.

[5]    Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes költészete, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1995.

[6]    Balogh, I. m.

[7]    Kulcsár Szabó Ernő:, Mérték és hangzás: Az „orfikus” tárgyiasság Rilke kései lírájában = Uő.:, Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Budapest, 1996.

[8]    Balogh, I. m.