Villanylekapcsoló

Vissza kell tolnom a köveket, de nem tudom, honnan hoztam őket, ki tette őket a kocsiba, ki tesz kocsiba követ.

Agnes Obel: Familiar; 0: 03–4: 42 (Alcaline, Le Live de la semaine, 2016)

Reggel, kinyitja a szemét, várja a szemem, hogy kinyissam, mert ő nem tudja kinyitni. A takaró alatt, a plafon alatt, a falak között, a padló felett. A takaró és a párna a huzatában. Ruhák, az a sárga póló a zöld madarakkal, amit este felvettem és rajtam maradt. A zöld madarak szemei, sárga meg kék szemük van. Festék a szöveten, bele van festve, mélyen, nem csak nyomott minta, ami aztán, ha kinyúlik a póló, csíkokra hullik. Vonalkód, egy zöld madár függőleges csíkokból felépített mása. Lepedő, matrac, ágy. Függönyök, karnis, a függöny karnisra felkapaszkodó fülei. A karnis falba kapaszkodása. Szempillák, szemhéj, szemöldök. Szemöldök, orr, száj. Az orr és a száj közötti út, meder, mi annak a neve. Nincs tükre, engem néz. Festék, fal. Fal, ennél tovább nem tudom. Tudja. Parketta. Homlok, haj. A takaró és a párna huzatában a cérnák, a cérnákkal felvarrt gombok. A gombok a gomblyukban, a gomblyukak sűrű cérnafala. Villanykapcsoló. Konnektor.

Nem nyitom ki a szemem. Nem nyitja ki a szemem. Nem érinti meg a szemöldököm, az orrom, a szám. Az orrom és a szám közötti utat, medret, mi annak a neve. A párna a fejem alatt, a feje alatt. Külön párnán alszunk, de egy takaró alatt. A másik takaró mindig külön alszik. Nap még nincs, várja a Napot, hogy felkeljen, mert ő nem tudja. A takaró cérnái, a takaró is voltaképpen egy huzat, amiben valami van, de nincsenek gombok. A nyakam, a vállam. Kulcscsont, csontok a vállban. Izom, előbb, inak. Erek. Pórusok, könnycsatorna. Anyajegy. A bőr színe, a haj színe. A homlokból kisarjadó hajszálak, a hajszálak szerkezete. Frizura. A szilvalila rövidnadrág, narancssárga és rózsaszín tölgyfákkal, tölgylevelekkel, makkal. Türkizkék bugyi, sárga zokni. A papucsok a másik szobában. Borzasztó lenne, ha bejönnének, ha itt aludna két pár papucs. Biztos külön is aludnának, takaró meg lepedő nélkül.

Megint a kert, megint, hogy valaminek kell nőnie, valaminek nem, megint, hogy gyom, hogy ki kell húzni a gyomot gyökerestül. Veszed a levegőt, levegő van a szobában, azért nem nyitod ki a szemed. Nem akarod látni a levegőt a szemeddel. Hogy a szemed lássa a levegő. Tegnap nem zuhanyoztunk, én pedig nem tudtam elmondani. Elnézni. Aztán fehérből fekete és feketéből fehér, végigtoltam babakocsin egy halom követ a sugárúton. Gurultak a kerekek, a gurulás hangja telerajzolta a teret szögletes didergéssel. A kövek meg megkérdezték, hová viszem őket, meg eleve, hová hoztam. Világra, kicsikéim, világra. A kövek meg nem akarták abbahagyni a kérdezést, mert nem tudták például, mi az, hogy világ. Mi a világ, na mi, ott a Nap, ott a Hold. A kövek nézték a Napot meg a Holdat, meg a kettőt összetartó eget, az összekapaszkodó felhőket. Tömbházak ablakainak feszülése, csikorgás a falakban, az üvegben, recseg a fény, amíg az ablakokon átjut.

Aztán majd kinyitod a szemed a Nappal, és nem kérdezed a köveket, meg hogy mit akartam mondani, megmosod a fogad meg az arcod, zuhanyozol, megmosod a hajad, meg megint az arcod. Felöltözöl, mászkálsz a papucsban. A kövek a babakocsiban, hová hoztál, hová viszel, de megálltam. Kinyitod a szemed és megállok, megáll a babakocsi. Vissza kell tolnom a köveket, de nem tudom, honnan hoztam őket, ki tette őket a kocsiba, ki tesz kocsiba követ. Föld van a körmöd alatt. Ez most kő vagy föld, kaparjuk, ássuk ki a földből a köveket. Vissza fogom tolni és nem mondok semmit, fehérből fekete lesz és akkor már nem kövek lesznek a kocsiban. Fáznak a papucsok a csukott szemeinktől. Egyedül mászkálnak, nem tudnak bejönni a csukott ajtón. Kerekek, sugárút, gurul, gurul a kerék. Görbék. Kitérő egyenesek. Párhuzamos csíkok. Széthull, összeáll. Sárga madarak zöld alapon, narancssárga a csőrük.
Csendben énekelnek.