nem vagyok elég idős ahhoz,
hogy a kék frakkot kivegyem a szekrényből,
anyuka, hallja már, leteszi az asztalra,
csak tárgyak vannak körülöttünk, de mint az
emberek ezek is buzognak kifelé a szobának
sejtfalain, a sámlit tegnap rángattam be
az előszobába, de ma már a fogasok után,
szaladok, fél négykor a padlóra rogyok,
a világmindensége a háznak fehér lepedőbe
ficamítva, anyuka, hogy festünk-e mi?
egerek patkányai vagyunk mi, nem is értünk,
nem is hallunk, velőnk saját fülünkön ki, látod,
minket az élet is képtelennek szán, majd úgy igazán beleharapok egy már hatéves
süteménybe, úgy, hogy gerendaként roppan,
tudom, hogy anyuka meg apuka sütötte együtt,
mert kibaszott fém íze van, olvad már,
anyuka kinéz, olvadnak már a fehér takarók,
szívszaggató ricsajjal, de mi lesz most énvelem?
semmi, anyuka.
tessék ide lefeküdni, így ni, ne tessék remegni
a zokogástól, tessék szépen bent tartani.
ráterítek egy hipózott ponyvát,
elnyomja a szagát a bordázatnak és a felpárolgó sós lének.
a bejárati ajtó nyitva marad,
anyuka, visszatartott lélegzet,
a híradóban: egy elhajított cigarettacsikk miatt
minden bizonnyal,
már többé nem aggódom a hideg éjszakák miatt,
mert anyuka kiengedte az utolsó füstoszlopot
a cserepezett, öblítő illatú száján,
és beszakadt a tetőzet, rá a csigolyákra
üszkösen
kevés maradt.
majdnem annyi, mint a tenyerem
Anyám nevét nem
minket az élet is képtelennek szán, majd úgy igazán beleharapok egy már hatéves
süteménybe, úgy hogy gerendaként roppan