testéből visszhangzik
a hiány, a hiány, a hiány
Egy puhakötésű fotóalbumot forgatok.
Képekbe bújtatott textusokat. Csupa
kirakatba állított fosszília, arcbanyomott szöveg-
prostitúció, akár egy kötetben. Pózoló,
meztelenség nélküli meztelenségükről
áthull a látás a túlra: A szövegeket
keretező szobában egy alak a tárgyi
világ kiszolgáltatottságával kacérkodik
— mint akit rajtakaptak —. A ruha helyén
a hiány egyre inkább vonzza a befogadást.
A szem mozgása
megpihen a sorok fölött:
íróasztal, rajta lámpa, tekintete
falra akasztott, üres vászon testére szegezve.
Mellette egymásra hányt könyvek, mint kövek,
vagy moccanni képtelen, üzemi állatok:
komoly érintkezés nélkül. A földön, a szövegtől
kissé jobbra, egy bögre forró csokoládé kiöntve,
fél pár zokni, fekete bugyi betétestől. Az asztal
mögött öltözőben vagy vetkőzőben lévő alak
rögzült rutinmozdulata
nyilvánvaló vággyal. Nyomtalanul
akarja megúszni az örökítés pillanatát:
szövegszerűtlenül, kerülve a lelepleződést.
De épp az eltűnés óhajával rajzolja meg
magát — térbevetettsége. Közben cigarettájával
egy parázscsíkot fest a képre: próbálja
kiégetni magát belőle, de a fénykép tetten
éri a szándékos el-
mozdulást. Az ablaktól az ágyig
kitölti a kép vers fölötti horizontját, elkenve
a bútorzat, a lámpa, a fény kiélezett
vonalait. Egymásba törli, és átsiklik
rajtuk, mint akit olajjal itattak, át-
mozgatja a képzelt határokat:
fitneszritmust ad az örökké száradó
kontúroknak. A háttérben összeszűkülő
és szétfeszülő struktúrák között. Mozgó
meztelensége felöltözteti magát
a berendezés állandósult színeivel.
Fakuló cseresznyebarna komód, rajta
megannyi árnyalat: kötetek gerincei.
Kiszínezik egymást a testek elté-
rései. A kifeszített tér bőrén, a mozdulás
magával rántja az íróasztal stabilitását,
rajta moccanó lexikonok tömege. Bennük
súlyosabbnál súlyosabb szavak: spiritus,
corpus inane, anima praesens, exanimatio,
anima… feloldja az ábécé gondosan rendezett
egymásutániságát. A homály mint lepel hull
a hiányra. A fátyolos szem vágya súlyzóként
terheli tárgyát. De ő kényelmesen megfürdik
a térben, berendezi magával, miközben lesodor
az asztalról egy versvázlatot, amit már csak ez
a kép tart levegőben. A zuhanás közben elkapott
szavakkal próbálja takargatni magát,
de csak pucérabb és átlátszóbb lesz.
Ürességét felismerhetetlenségig szaggatják
az elmosódó fényszilánkok. Áradó és pulzáló
előrehatolása meghasad, mint egy mozgó benyomás.
Tehetetlenül szétfolyik képbevetettségében,
mintha ki akarna esni
egy leállított pillanatból. Félve a mozdulatlanságtól,
melyben akár egy tárgy megképződhetne. Végül,
homokszökőkútként kicsordul saját medréből,
kilopva magát a rögzülésből: kissé költőien,
enjambementként hagyva nyomot a képen. Ahogy át-
hull a határon túlra, az átmozdulás pillanatában
nyoma veszik. Miközben eltűnik, majdnem hozzám ér.
.