Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár
a pőrén hagyott párizsi széle.
A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak,
nyújtózva ropognak az esztétika csontjai.
Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta
légbuborék az őszinte beszéd.
A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik,
rugóján magasra dobbant a sodródás.
Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a
klórt lassan legyőzi a húgyszag.
Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor
rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál,
arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat
követve másodszor keresztezi saját csapáját.