Frannynek a lélegzete majdnem elakadt, de azért csak szorította a kagylót. Miután a vonal szétkapcsolt, felhangzott, természetesen, a jól ismert búgás. Franny a legnagyobb gyönyörűséggel hallgatta, mintha ez a hang lenne az egyetlen elképzelhető kárpótlás azért a valaha minden dolgok legkezdetén megszakadt csendért. De úgy látszik, azt is jól tudta, mikor kell abbahagyni a fülelést: tudta, mintha övé lett volna egyszerre — sok vagy kevés — valamennyi bölcsesség a világon. S amikor lerakta a kagylót, azt is tudta, mi a következő teendő. Elrakta a dohányzóholmikat, felhajtotta az ágy barna gyapjútakaróját, amelyen eddig ült, kis mozdulattal lerúgta papucsát, és bebújt az ágyba. Mielőtt mély, álmatlan álomba merült volna, néhány percig csak feküdt szép nyugodtan, és felmosolygott a mennyezetre.
J. D. Salinger: Franny és Zooey, ford.: Elbert János, Európa Könyvkiadó, 2014, 265.