Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot.

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn,
sír. A barátnője próbálja vigasztalni.

A padon ülő srác a rágójával játszik,
és bámulja az előtte elrohanókat.

A vendég a kávézó asztalánál mosolyog
a könnyedjárású baristára,
aki lóherét rajzolt a kávéhabba.

A korlátnál az apa fogja a gyerekét.
Együtt nézik a szökőkutat,
és a világoslazac járólapot.

Lehetnék bárki.

Az osztálytársak közül az egyik,
akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból.

A srác, aki sálakat próbálgat
és most egy sonkavöröset választ ki.

A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt,
és kerülgetik a rohanó emberek.

A tömeg egy közös szinusz csomó
impulzusára lüktet, én pedig, én pedig,
én pedig, csak egy vértest vagyok,
aki öntudatlanul szállítja
az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént.

Ha valaki keresne,
hagyjon üzenetet.