— Kálnoky holtidényben —
Az üresség szögelhető azon az
elhagyatott novemberi fürdőhelyen,
hol Szaniszló, szintén dunántúli
születésű költőtársam, pihen.
Lassú keringő ütemére forognak
a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik.
A köd korhadó, százados fákban
terpeszti szét jégpántos ujjait.
Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez.
Idén már a vázákban sincsen virág.
Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek.
Szaniszló szerint ilyen a másvilág.
Viszont nem látásra, mondják a falak.
Az izzasztóban viszont jókora előny,
hogy üresek a medencék; már nem
zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny.
Azért még évről évre visszatér ide:
a megszokás hatalmas mágnes.
Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra,
s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens.
Aztán Mara nővér, Erika, Hilda,
és a sor turnusonként folytatható.
Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül
kitervelt kalandnál nincs jobb altató.
Enyhén szólva szűk az eseményhorizont.
Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak.
Az ebédlőben rég nincs kártyaparti.
Tévét nézni este tízig szabad.
Sokkal kisebb dolgok is akadnak,
például a képzelt írógépkattogás.
Szaniszlónk szerint költőknél
a képzet kényszeres vonás.
Minden zárat kipróbál, mielőtt
aludni tér. Egy testhelyzet menedéke.
Szaniszló szerint édeni állapot.
Egy újabb napnak így lesz vége.
Mintha gyermek volna újra,
emlékezetének rozsdás lemezébe vésve.
Az ablakból a felhők, akár egy
haldokló isten lemondó legyintése.