Három elkülöníthető elemet érzékelek Mohácsi Balázs alapos Létbüfé-kritikájában: (1) a korszakérzékelő ambíciót, amelynek jóvoltából óhatatlanul szembekerül egymással a nyolcvanas–kilencvenes évek retorikus játékossága és a kétezres évek tematikus komolysága; (2) az ideologikus kényszerrendezés logikáját, amelyben olyan ősrégi ellenfogalmak ütköznek magabiztosan egymásnak, mint mondjuk a „tét” és a „tétnélküliség”; valamint (3) a személyhez kötött ízlésítéletet, amelynek tükrében nagyon másmilyennek tűnik például az 1990-es Szódalovaglás és a 2017-es Létbüfé.
Ha jól emlékszem, először a Mohácsi bírálatához hozzászóló Lapis József és Sebestyén Attila által szerkesztett, Térey János költészetének szentelt tanulmánykötetben (Erővonalak, 2009) találkoztam a Műútbeli írásokban említett, ráadásul korábban Parti Nagy Lajos-monográfiát (2006) is jegyző Németh Zoltán történeti igényű leírásával, amely A posztmodern identitásköltészet lehetőségei címet kapta, és amelyben azt olvashatjuk, hogy mások, például Borbély Szilárd vagy Lövétei Lázár László mellett leginkább Térey „alakított ki olyan identitásköltészetet, amely méltó versenytársa lehetett az ironikus–parodisztikus–intertextuális–nyelvjátékos–areferenciális–szimulált posztmodern lírának”. Az új „identitás” költőinek száma azóta jócskán megszaporodott, a Telep-csoportból nagyon különböző irányokba elinduló költőktől Závada Péterig. Mindezt pontosan látják és értelmezik az új Parti Nagy-kötetet és annak helyi értékét mérlegelő irodalmárok. Nem is igen tudnék mindehhez érdemben mit hozzátenni, még a Műút szerkesztőjének szelíd nógatására sem (hogy hiszen ha már egyszer írtam kritikát a Létbüféről, ugyan szóljak hozzá a beszélgetéshez is). De azért, ha már nógatva vagyok, megemlítenék egy laza, részben távoli, részben közeli párhuzamot.
Ugyanez a mérlegelő–méricskélő játék zajlik egy ideje az epika körül is, amelyet immár, a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évek letűntével, egyre kevésbé szokás (a nagy hatású Balassa Péter ottlikizáló szójárásával) prózának nevezni, és amelynek Parti Nagyhoz fogható hőse volna a nemrég meghalt Esterházy Péter, aki viszont inkább nevezhető (ottliki–balassai értelemben) prózaírónak, mint epikusnak. Kettejüket, a verselő (időnként novellista, sőt regényíró) Parti Nagyot és a prózista Esterházyt még akár össze is lehetne terelni a nagyon elhasznált és nagyon kellemetlen mellékzöngékkel terhelt szövegirodalom kifejezés jegyében.
Szellemesen távlatosítja, azaz gondolja tovább Takáts József A gyűjtőlencse című Esterházy-írásában (elhangzott a 2017-es szegedi Esterházy-konferencián) a Nagy Lajosról értekező Kosztolányi metaforáját, és beszél egyfelől a nyolcvanas–kilencvenes évek „katolikus” irodalmáról, másfelől meg a kétezres évek „protestáns” irodalmáról. Hogy világos legyen, mire gondol, hosszabban idézem: „Ifjúságom idején, a nyolcvanas–kilencvenes években a »katolikusokért« lelkesedtünk: szövegekért, amelyek hátat fordítottak az ábrázolásnak és a témának, amelyek bonyolult szerkezetűek voltak, ötletesek, teli irodalmi utalásokkal vagy fantasztikummal. Ma, azt hiszem, inkább a »protestánsok« népszerűek: még több magánélet-feltáró vagy identitásbemutató újrealizmust, szocioprózát, történelmi traumafeltárást szeretnénk olvasni (már ha nem csupán popkulturális alapú irodalmat fogyasztunk), egyszóval olyan elbeszéléseket, amelyek fontos társadalmi–politikai témákról szólnak, és a (személyes vagy társas) valóságról kívánnak közölni valamit. Az alábbi kritikai tanulmány viszont »katolikus« életműről szól, Esterházy Péteréről — »protestáns« időben.”
A hosszan idézett gondolatból a legsúlyosabb résznek számomra most az „ifjúságom idején” fordulat tűnik. Merthogy tényleg mindenkinek, minden olvasónak leginkább a saját „ifjúsága idején” alakul ki tartósan a lelki–szellemi háztartása, ennek megbonthatatlan alapszerkezete. Persze tájékozódik, okosodik, gondolkodik, kételkedik ezután is, de az alapérzés, a dal, az, amelyikről a Led Zeppelin is énekel, lényegében ugyanaz marad. Legfeljebb idővel melléje szegődik a Minarik Ede-féle szomorúság, amely viszont telt és szép. Tartást ad. Ilyesféle tartást érzek Takáts idézett Esterházy-értésében. Vagy akár Parti Nagy önértésében, amelyet jó arányérzékkel idéz a Létbüfét nem igazán szerető Mohácsi, és amelynek egyik lehetséges következménye éppen a Létbüfé nyelvi–szemléleti világa. Talán nem is nagyon lehetne a professzionális Parti Nagynak nem olyan verseskönyvet írni 2017-ben, mint amilyen a dilettáns Dumpf Endrével közösen jegyzett Létbüfé (ennek bizonyítására itt most nincs mód). Nézzük tehát, mit mond ő maga, mármint Parti Nagy: „Most egy már-már minimalista, okos, visszafogottan szenvedélyes nyelv látszik érdekesebbnek, sőt termékenyebbnek Krusovszky Dénestől Závada Péterig. Komoly, végiggondolt szövegvilágok ezek, mintegy mögé mennek az elődök nyelveinek. Ezt egyfajta paradigmaváltásnak is felfoghatjuk. […] Kétségtelen, hogy az iróniának, valamint a szövegörömnek, a hagyományban való nyelvi mancsolásnak, habzásnak nagyobb volt az ázsiója Esterházytól Szilágyi Ákosig, Kovács András Ferenctől Varró Dánielig.” Majd következzék Mohácsi magyarázata: „[Parti Nagy] helyzetfelmérése (viszonylag) pontosnak mondható. Ez viszont azt is jelenti, hogy a Létbüfé olyan — jegyezzük meg: legalább tizenöt évvel ezelőtt kurrens — versbeszédet képviselve, működtetve jelent meg, amelynek egyáltalán nem kedvez a mostani közeg.” Mohácsi a saját „ifjúsága idején” vígan zakatoló líra felől olvassa a Létbüfét, és innen tényleg nem tudja azt másként látni, mint ahogyan látja. De ez egyáltalán nem baj. Furcsa volna, ha nem így volna.
És ami ezen túl van, az már túl van az irodalomkritika érvényességi körén. Az már irodalomtörténet. Egyelőre nyitott jövő időben. Hogy mi marad majd meg hosszú távon, túl az egyes olvasók és értelmezők „ifjúsága idején” érvényes értékszerkezeteken, a nyolcvanas–kilencvenes–kétezres évek líraterméséből.
A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.