Daddy Cool

Vastaps, tág, fekete pupillák, majd kezdődik elölről, az látszódjon, hogy végre valaminek a közepén, egy stabil pont, szédülés ellen, kinézek egy útszéli napraforgót.

NEX-230

Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok,
gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik
nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni
az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és
fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt szólt
a bolond a tolvajhoz
túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi
ok
így kedvesen a tolvaj itt sokunk szerint az élet csak egy vicc,
kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el,
amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni
 fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit
 csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,
 de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy
 izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt
 érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha
 csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű
nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat,
hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel,
apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz
között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő.
A többiek közé ugrani,
csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze,
most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás,
mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokat olvas, de most
 teljesen simára kell lapítanom az oldalakat. Legyen ez az árok ne csak
 elég nagy, hanem pont önmagamnyi. A nézőpontot rád bízom, de még
 valaki olyannak kell tűnnöm távolról, aki keresgél, vagy szökni akar
ki az országútra, kalandra vágyunk, vagy akármire, ami szembe jön.

Följebb vált, gyorsít, fékez, elrántja a kormányt, vedd a világot egy
szerelmes ölelésnek, nem tudni már, hogy hol kezdődik a gép és hol a hús,
gyűrűbe zár az elmosódó táj, magamat nézem a visszapillantóban, az arcomat,
 egész közelről kéne már venni itt, de ne oldj meg helyettem semmit persze.
 Annyit csinálj csak, hogy bárhová feküdjek is, az látszódjon, hogy
vadnak születtünk. Vastaps, tág, fekete pupillák, majd kezdődik elölről,
az látszódjon, hogy végre valaminek a közepén, egy stabil pont,
szédülés ellen, kinézek egy útszéli napraforgót. Mikor a kerti virágok már
halottak, kedvesem,
szakíthatnék egyet neki majd visszafelé, a könnyeid
már a melleden folynak le, ritkán kap virágot úgyis, pedig ráférne, jobb
lesz, ha találsz valakit, akit szeretsz,
egy ordítás a csomagtartóból,
szédülés és fémes
íz a szájban,
a ritmus körbe-körbe jár.

Néhány karcolás az egész, röhögve érünk vissza a nyaralóhoz
gyalog, felélni még, ami elfogyasztható, és végigbólogatni, hogy
meg is halhattunk volna. A házigazda inkább mosogat utánunk
addig se látjuk, hogy gyűlöl minket. A szomszédból közben
valami mulatós, hosszú volt az éjszaka, jó a társaság. A lány
a stégen ül, háttal a víznek, egy jó asszony mindent megbocsát,
mondana valamit, de nincs időnk semmit se túlmagyarázni,
 egy zárlat akkor üt, ha egyszerű. Most már bejöhetsz te is,
 de elég annyi, hogy nézzük egymást, jól fog működni, nekem
 elhiheted, a zene zörejbe fordul közben, ahogy a tű a bakelithez
 kopik, mondjuk úgy, és nekem a csend, neked a sercegés marad,
mert én vagyok a gyorsabb, csókolózni kezdünk. Van Körös is,
holdfény is, szépek vagyunk és fiatalok, egészen olyan, mintha
történetünk lenne, és akarnék valami mást is, mint felfalható
látványokban következni egyre emléktelenebbül.