A leves

Miután elszívta a szálat, leöblítette az edényeket, letisztította a konyhapultot. Utálta ezt is, minden nap meg kellett csinálnia főzés után, de inkább kétszer mosott és törölt el mindent. Nem akart leülni a konyhaasztalhoz.

A kislány a konyhaasztalnál írta a házi feladatát. Megérezhette, hogy őt méregeti, mert az anyjára nézett. Az mosolyogni próbált, de csak az ajka rándult. Sosem tudta megszokni a gyermeke arcát. Ahogy az ő finom, lágy, és a férje elnagyolt vonásai összemosódtak rajta, valószerűtlennek tűnt. Kerek szeme, görbe orra az apjáé, feje formája, és a szája az enyém. Bár hasonlítana csak rám vagy rá, de ez a keveredés iszonyú. Most is, ahogy engem bámul, mintha várna valamit, de nem tudom kitalálni, mit. Nem látok bele a gondolataiba, születése óta megfejthetetlen.

A tűzhely felé fordult, megkavarta a karfiollevest. Nem szerette a leveseket, elveszik a helyet a rendes ételtől, a karfiolt pedig különösen utálta, mert büdös. Unta a főzést, sosem szórakoztatta. Minek ezzel bohóckodni, amikor ehetne a gyerek a menzán? Volna más dolga is, mint naponta ezzel bajlódni. Persze a családnak nem felel meg a másnapos koszt. Régebben igyekezett, hogy ízletesen főzzön, de már jó ideje szándékosan túlfűszerezett vagy ízetlenre készített mindent. Nem volt hatása, ugyanúgy kérték a levest.

Kavart rajta még egyet, levette a tűzről. Rányitotta a konyhaablakot is, hadd hűljön: tudta, hogy forrón szeretik. Az ablakkeretnek dőlt, cigarettára gyújtott. A mosogatóba hamuzott, közben a karfiol felszálló gőzét követte a szemével. Miután elszívta a szálat, leöblítette az edényeket, letisztította a konyhapultot. Utálta ezt is, minden nap meg kellett csinálnia főzés után, de inkább kétszer mosott és törölt el mindent. Nem akart leülni a konyhaasztalhoz. Képtelen lett volna házi feladatot javítani, beszélgetni. Bármit mond neki, csak mereszti rá a kerek szemét, mintha ismeretlen nyelven szólna hozzá.

Fordult a kulcs a zárban, meglebbent a függöny. Kirázta a hideg. A férje belépett a kis konyhába, először a gyereket puszilta meg. Mindig hozzá megy először, engem akar vele idegesíteni. Nem sejti, hogy nem bánom.

Odament hozzá is, arcához érintette az arcát. Amikor a derekát akarta megfogni, ő arrébb húzódott, a sóért nyúlt. A férfi keze megállt mozdulat közben, de úgy tett, mintha nem venné észre. Megvárta, amíg elmegy.

Az apa leült a konyhaasztalhoz, a házi feladatról kérdezett. Mintha érdekelné, ugyan, gondolta magában a nő, miközben az evőkanalat kereste. Micsoda butaság, miért ugrálja körbe?  Néhány másodpercig rájuk meredt. Végül fogta a nagy, fém tartót, és két evőkanálnyi sót mert belőle a levesbe, gondosan elkavarta.
Rászólt a lányra, hogy vigye ki a könyveit. Amikor elment, az asztalra tette a tányérokat és az evőeszközöket. Nézte a férje, ahogy terített, közben egy szalvétát gyűrögetett az asztal alatt. A nő tudta, hogy zavarában csinálja. Valamit mondani akar, de nem mer szólni, csak bámul ő is, mint a másik. Nem bírt vele kettesben maradni, idegesítette a némaság. Kikiabált, kész az ebéd. A kislány visszajött, mindenki szedett magának.

A leves sós volt, szinte mart, a karfiol szétfőtt, a rántás lisztcsomói pedig összetapadtak. A két kerek szemű némán evett, észre sem vették, hogy őket figyeli. Ahogy ültek hárman a hideg, sós leves felett, nem hallatszott más, csupán a kanalak koppanása a tányérokon. Ő sírni, ordítani akart, a porcelánt darabokra törni. Egyre csak azt kérdezte magától, miért nem szól rá senki, hogy ehetetlen a leves?