vágymentes téridő

a nyári fénytől búcsú, indulni, nehéz léptek,
bakancspocsolya ködszkafander. a halszálkában
pihenő autók párás ablakán át alig látni a bajuszkapcsolókat.
fejem fölött pár eltévedt veréb töri fel az égbolt
betonudvarát. a repedések közt erőtlen napsugarak
találnak kiutat. pár perce múlt negyedhét, túl korán
bármihez is, túl későn a tegnap folytatásához. félút,
valahol középen, azt hiszem, itt érdemes megállni egykét
perc erejéig és beleordítani saját leheletem prémjébe.
a keddi bort felböfögni, a jövő heti barackpálinka karcos
ízéért hálát adni. ez itt a boldogság szanatóriuma a felületes
vágyak detoxikálója mellett. itt érzem, meztelennek születtem
de mégsem tudok szabadulni a belém vert társadalmi reflexió
répanadrágjától. pedig iszonyodom a kényelmetlen holmiktól,
mégis kell, hogy valami szorítson, hogy valami nem ott vagy
épp ellenkezőleg gyűrödjön. át a zebrán, megszokott-
megkopott csíkok, a festett részekre lépve gyűlölöm magam,
a festetleneken mindenki mást, a zöld emberke villog, sípol,
majd elnyelni a sötétség. egyedül így érhet véget, hatalmába
kerít egy nyugtalanító érzés: innentől nem vár már rám
semmi új, minden zárba könnyedén csúszik be a kulcs,
minden google talált linkje lila, s minden huzat ugyanazt
az ablakot csapkodja míg világ a világ. nyugtalanító.
nyugtalanít, hogy egyszer akár véget is érhet. ahogy
az összegabalyodó évszakokból kihátrál a kontúr, úgy válik
rutinná a minden kezdet nehéz. megjelölni egy facebook fotó
hátterében az ágához még kapaszkodó levelet, amit már csak
az avardomb igazol vissza. érzem, ma minden elvágyódik
az egésztől, de valahogy mégsem akar egyedül lenni. ma
ebben különbözünk. ma nem vágyom semmire.
kereszteződés vagyok. alárendelt, de egyik útnak
sem a része. végig villogó zöld. madárzaj, kartondoboz.