a vörös képzelet alatt ülsz
mintha sugárfüggönyön át néznélek
süllyed a távolság
eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk
másik halmazállapot dombjain
tengerszint fölött
csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni
eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk
hogy a légzés ritmusának jelentése van
*
vad borzongás horgonyoz a tűzben
a fekete látogató mechanikusan érinti
a hamarosan kitörő lávát
ösztönösen terjed szét
mint az idegpálya neuronjai
nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit
sűrű sárga köd hozhat enyhülést
varjak csapata csipkézi a légkört
*
a ragadozók amiket zálogba adtál
órákon belül elpusztulnak
szerteágazó törésvonalak mentén várakozol
míg el nem jön érted a vándor
huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet
a központi mezők zsákutcák
tested kérges
homloklebenyed az utolsó tiszta terület
visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját
*
elvágyódunk ritka égi jelenségek felé
a szorongás édesvízi tapogató
űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ
de hiába
az elmúlt évszakok mutatják az irányt
egyszer ez is bekövetkezik
mint a kambriumi robbanás
faunakutatók sokasága jön el érted
medúzákkal úszol
sejtrétegeik közé simulsz
*
színes csempékkel raknád ki a kontinenst
míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz
dobogó rémálomból ébredés
ibolyakék kocka a tér
nem hallod a folyamatos zajt
zárt szépség a csend
*
üveglap mögött az óceáni kéreg
háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal
emelkedik a part
a medence üledékes szélén állunk
korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk
pusztító hullámzásra ébredünk
mészvázak közt indulunk útnak
a vulkán holnapig alszik
*
ezüst gúla mellett érek haza
ismerős fénycsík követi lépteim
neuronok utolsó állomása ez
termékeny kikötő
ahol megfulladsz a sekély vízben
gyűlnek az emlékek
színeket rajzolnak a hófehér tapétára
ismerős zaj
csalánozók lepik el a teret
jégkorszak lépi át a küszöböt