Mit csinált a postás Csilla?
A Robi?
Ült.
A Káróbika?
Lihegett. Egy nő föl-le ugrált rajta.
Így laktak hárman, a Robi, a postás Csilla meg a Káróbika, a Csilla öregje. A postás Csilla, mielőtt elment dolgozni, mindig megfőzött, legyen mit ennie otthon a Robinak meg az apjának. A Robi nyalakodva evett, egy pár kanál levesen vagy főzeléken elvolt egész nap. A Káróbika az nem, az válogatott, a maradékra is fújjogott, a tokányt szerette nagyon, meg a csőtésztát meg a vargabélest. A postás Csilla, amikor a nap végeztével hazatekert a biciklivel, mindig takarítani kezdett, nem bírt egy helyben megmaradni, kisikálta a kádat, a vécét, kirázta a szőnyegeket, letörölte a tévét, az asztalt, a polcokat, porszívózott, felmosott. Esténként a tévét nézték, a Káróbika végigfeküdt az ágyon, nagyokat röhögött, éhesen hömbölödött erre-arra, mikor valami bögyös nőt mutogatott a tévé. A Csilla ilyenkor sem tudott nyugton maradni. Matatott, zörgött. Irtotta a szöszöket, a száraz kenyérmorzsákat az ágyterítőn, fésülgette az összegubancolódott szőnyegrojtokat, rászólt a Robira, hogy reggel borotválkozzon meg, mert a szoba sötétjében is látszik, milyen szőrös a képe. A Robi ült, nem szólt semmit, rámeredt a képernyőre, jó volt neki bámulni, örült magának, hogy ő is valami.
Mindhárman azt gondolták magukról, hogy valamik.
Mi volt a Csilla?
Padlónyaló.
Még?
Húgyszagűző csodacsilla. Azért ez valami. Pedig az anyja, a Tera néni, az egy merő piszok volt. Úgy nézett ki, mintha öregebb lenne a Káróbikánál, aztán még a hatvanat sem érte el, mikor meghalt. Állandóan a fejét vakarta, a zsíros, összeragadt fürtöket túrta, ott őrizte a férje babáit. Hol a Káróbika nagy szerelmét, a tizennégy éves Mucababát szorongatta, hol a vidéki babákat (mert más faluba is elmászkált a Káróbika, más faluban is voltak neki sokan), hol a szőrös, vén Borosnét. Ha a Tera néni megunta a hajvakarást, benézett a hosszú körme alá a fekete csíkokra, azokat a csíkokat tudta egyedül megmenteni a Káróbika tékozlása elől. Mindig novabort ivott a Tera néni. Az orvosok felvágták a Tera néni hasát, meglátták, hogy hétszínű a mája, nem tudtak vele mit kezdeni, összevarrták, meghalt a Tera néni. Ekkor már postás volt a Csilla. Miután éjszaka felhívták a kórházból, hogy vége az anyjának, üvöltözött, mosakodni kezdett, kicsurgatta a maradék novabort, összetiporta a pimpós szélű üvegeket, kisikálta a kádat, a vécét, kirázta a szőnyegeket, letörölte a port a tévéről, az asztalról, a polcokról, kiporszívózott, felmosott. (Az apjáról két napja azt sem tudta, hol van.) Azóta ilyen a Csilla. Elfogta magának a Robit.
Mi volt a Robi?
Semmi.
Még?
Téllegsemmirobi. Fekete lik a bőrsemmigócban. Újvárosból került ide, az anyja portás volt a papírgyárban. A Robi egész nap otthon ült, nem tudott dolgozni, békén kellett hagynia a Csillának. Kéthetente azért megmozdult az agya, olyankor össze-vissza futkározott, vizet, légyirtót meg ecetet kevert össze, és szétborogatta a kertben. Azt mondta, ez jó, ez távol tartja a Skodapofát, ez volt az ő képzelgése. Egyszer gyerekkorában befutott a tapétázatlan sötétségbe, és megijedt, hogy nincs se nesz, se pisszegés, se zümzüm, mindent befalt a Skodapofa. Gonoszul hallgat a Skodapofa. Mit akar vele!? Ettől kezdve a Skodapofa uralta a gondolatait, hiába lázadozott ellene állandóan, és hiába remélte, hogy egyszer komiszul túljár az eszén, kiűzi az életéből, s eljut a tapétázott ürességig. A Káróbikáról is úgy sejtette, hogy köze van a Skodapofához, nem állt szóba vele, örült, ha elment hazulról az öreg. Keserű gyökereket rágcsált a Robi, hogy biztonságban legyen. A védőanyag jól összesült a kietlen, borús robibélben. Dobolt a Robi, mint az állat, meg mindenfélét kiabált közben. Bezárkózott a hálószobába, nem zavarhatta a Csilla. Ezek a dolgok nem tartottak két-három napnál tovább. Rendre elcsitult a Robi, visszajött a korábbi némasága, csak ült, és mondta magának, hogy ő is valami.
Félt a Csilla, hogy egyszer majd olyan ötlete támad a Robinak, hogy telipisálja a házat a Skodapofa ellen, vagy ráönti a megbüdösödött kocsonyamaradékot a padlószőnyegre. Ezért próbált minél kedvesebb lenni vele, nehogy az eszébe jusson valami ilyen. De nem anyáskodhatott túlságosan a Robi fölött, a saját apjára is vigyáznia kellett.
Mi volt a Káróbika? Ő volt a Skodapofa?
Dehogyis. Csak egy jó nagy lőcs.
Még?
Mit még?!
Még?!
[…]
Ha a Káróbika úgy érezte, hogy a leánya csak a Robival foglalkozik, beszedte a porait, és nekiindult a nagy útnak, ment a Mucababához, a vidéki babákhoz, a szőrös, vén Borosnéhoz. (Nyolcvankét éves volt már a Borosné, de követelte a maga részét a Káróbikától.) A téesz időkben szerezte a porokat az öreg. Az inszeminátor Miskától vette, az ilyennel hozta izgalomba a kandisznókat meg a csődöröket.
A postás Csilla rühellte hallani a pletykákat az apjáról, hogy a csárdában vendégeli a Mucababát, a Mucababa vakargatja a Káróbika állát, és kacéran mondja neki, hogy káncsálpárászt. Ezért inkább kényeztette az apját a Csilla, hátha végre fölhagy a kódorgással, csinálta neki a tokányt meg a vargabélest. Meg félt a Csilla, hogy az apja is úgy lesz majd, mint az inszeminátor Miska, az is ette a disznóknak való port, aztán lerobbant tőle, föl se tud kelni, most hatalmasra hízva rohad odahaza, büdös mint a dög, négy ember emelgeti. Rettegett ettől a postás Csilla, és közben sikálta a kádat, a vécét, kirázta a szőnyeget, letörölte a tévét, az asztalt, a polcokat, kiporszívózott, felmosott.
Egész nap otthon ült a Robi, keserű gyökereket rágott. Valami nagyon lefoglalta a fejét, nem járt se a szája, se a keze, se a lába, se más. A Csilla nagyon haragudott. Ordított volna a Robival, de nem akarta, hogy megint előkerüljön a Skodapofa. Majd én elrendezem, gondolta magában, s azon járt az esze, hogyan tudna tüzet, elevenséget lehelni a kietlen, borús robitestbe.
A Káróbika mérges volt, hogy a Csilla folyton a Robit lepi. Teher az öreg, szuszogta a Káróbika, nem kell nekik az öreg. Nem világ ez, el kell innen menni. A Mucababa után vágyakozott a Káróbika, hogy csiklandozza a tokáját, mondja neki, hogy káncsálpárászt.
Majd én elrendezem, gondolta magában a postás Csilla. Talán az apja porai feltüzelnék a Robit, tanakodott. De nem, utálta azokat a porokat.
Eszébe jutott, hogy van egy régi fújtató a fészerben. A Káróbika apja volt valamikor kovácslegény, attól maradt. Ez lesz a jó, gondolta a Csilla, ezzel majd belefújja a szerelmet a Robiba. Csak játék, mondta a Robinak.
Mit csinált a postás Csilla?
Örült, mert megoldja.
A Robi?
Félt. Engedte.
Mit csinált a postás Csilla?
…
A Robi?
Szétfeszült.
Reggel-este csinálták. A Csilla fújta a Robiba a szerelmet, a szenvedélyt. Futkározott a Robi, ugrált, a Csilla örült, hogy másmilyen a férje, az sem érdekelte, hogy csak a hasa kemény neki. Vígan voltak. A Robi beszédes lett, a Csilla nem sikálta a kádat, nem mosott fel. Elfelejtette a tokányt meg a vargabélest is.
A Káróbika dühbe jött, basznak ezek rám!, fölnyalt egy kilónyi port, hogy megy a Mucababához, hadd szégyellje a leánya. Végül el sem tudott indulni, sűrű lett a vére, sűrű fehér kocsonya, a szíve körül szétpattantak az erek, meghalt a Káróbika. Legalább nem hájasodott el, nem bűzölgött évekig, mint az inszeminátor Miska.
Bömbölt a postás Csilla. Akárhogy is élt eddig az apja, most szánalmas volt látni a régi nagy tüzes kant lógó nyelvvel, hidegen, laposan. Nem tudta azt a Csilla, a temetés után sem jött rá (ahol a Mucababa ordibált, hogy nem engedik be a ravatalozóba, később meg nekiállt feszegetni a koporsó födelét), hogy a Káróbika-szag megvan még, bent basáskodik a tapétázott ürességben, a hátezvolt-kredencben.
Talán pont ő duruzsolta teli a Robi fejét hülyeséggel. Mert másfél hónap szünet után a Robi megint elkezdett pampogni a Csillának, hogy előjött a Skodapofa, hagyja őt a Csilla békén. A Csilla kelletlenül megvonta a vállát, nem érdekelte a Robi panasza, fújtatott, nyomta tovább a Robiba a vágyat, a szerelmet, kisikálta a kádat, a vécét, kirázta a szőnyegeket, letörölte a tévét, az asztalt, a polcokat, kiporszívózott, felmosott.
A Káróbika-szag?
Kevés volt neki a tapétázott üresség, a hátezvolt-kredenc, elmászkált, nem szégyellte ezt az állapotot. Rálihegett a Mucababára, újra előkotorta a lánya meg a veje régi veszekedéseit, még a feszülő, borús robibélbe is bepofátlankodott, ott kinyújtózott, bukfencezgetett. Bevérzett, begennyesedett a Robi hátulja, elvitte a mentő.
A műtétet követően megmondták a Robinak, hogy nem lehet mindent a régire visszacsinálni, ha hazaengedik, kezdje el intézni a leszázalékolást, de hát nincs is évem nekem! Hiába simogatta a postás Csilla, nem bírta így tovább a Robi. Érezte magán a Skodapofa piócacsókját. Nincs is Skodapofa, nyugtatta a Csilla. Itt van a csókja, itt van a csókja, kiabálta a Robi, és esztelenül letépte magáról a gatyát.
Mindent beivott a Robi, nemcsak a légyirtót meg az ecetet, hanem a mosószert, a hipót, a zsíroldót is, meghalt a Skodapofa elől, ment elücsörögni a tapétázott ürességbe. Bömbölt a postás Csilla, kisikálta a kádat, a vécét, kirázta a szőnyegeket, letörölte a tévét, az asztalt, a polcokat, kiporszívózott, felmosott. Maradt egy teljes fióknyi használatlan pelenka a Robi után.
Mit csinált a Káróbika?
Lihegett.
A Robi?
Ült.
A postás Csilla?
Megmaradt.
Mit csinált a postás Csilla?
A Csilla ilyenkor sem tudott nyugton maradni. Matatott, zörgött. Irtotta a szöszöket, a száraz kenyérmorzsákat az ágyterítőn, fésülgette az összegubancolódott szőnyegrojtokat, rászólt a Robira, hogy reggel borotválkozzon meg, mert a szoba sötétjében is látszik, milyen szőrös a képe.