Puccini. Az egyetlen

Ékszereid, nézd, a napban, hintók, paloták, üvegcipők, a nap felé tartó képzetek útját állhatja-e egy eltévedt madárraj, beleképzelve ebbe a hétfőbe tollastul?

Manon az egyetlen művem, mely soha semmi fájdalmat
nem okozott nekem. Manon soha: valóban derék kislány.

Az a hülye kis picsa?
A könnyeiben bagzó szuka, mely
a bolygó ürességtől
vemhes? Na és a sivatag,
a direkt neki elkülönített homokozó,
milyen kéjelgő, s mily emlékbűvölten
vihartalan? Feküdj le, Manon,
és hagyd, hadd igyon fel a homok, hisz
könnyekből vagy, egy izzadt, fiatal férfi
kagylódíszekkel körbekerített álmaiban.

Ékszereid, nézd, a napban,
hintók, paloták, üvegcipők,
a nap felé tartó képzetek útját
állhatja-e egy eltévedt madárraj,
beleképzelve ebbe a
hétfőbe tollastul?

Ó, a még lélegző virág,
hogy futja be indáit maradék nedve,
hogy ünnepelteti testét a végső
jelenésben!
Szétbomlasz és elfolysz, élvezni fogod,
ahogy megdöglesz a napon,
úgy folysz el, itt, a New Orleans melletti
kietlen tájon,
mint homokozóban a gyerekhúgy.

Csehy Zoltán: Puccini. Az egyetlen
Csehy Zoltán, Homokvihar. Kalligram, Pozsony, 2010, 53.