A langyos aszfalton fekve üvöltöttük a kedvenc számunk.
Azt a képet évekig követtem,
az emlékek maradékát folyton átszitáltam,
nem lett csend.
A vége előtt még egyszer körbetáncoltam a tájat:
a dohányzóasztalokat, a szétrepedt bőrfoteleket,
de téged, mivel elsőre sosem vettél észre, többször is.
Talán így jeleztem: ez az utolsó.
Most tűrted el utoljára a hajam,
utoljára horzsoltad végig a testem.
Két megbánás között a zajok:
felhasítasz, üvöltök.
A szembe sáv csókol, fojtogat,
minden csalás felváltva szereti.
Te leszel az utolsó,
nincs több lépés, nem forgunk.
Azóta estéket teszek tönkre, neveket aggatok rád,
megszólítalak, elküldelek.
Aztán arra gondolok, hogy magadra húzol,
megint lilára szorítod a kezem,
arra, hogy a hallgatások között, még mindig jólesik a zaj.
De az átszitált emlékek lassan,
mint az utolsó ütem nélküli zenék, elhalkulnak.
Haláltánchoz nem szól zene.