Önhibáink óhatatlanok,
a végletek pedig egyre csúcsosodnak.
Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők,
annyira keményítik és pontosítják, sőt
leginkább saját lidércfényeiket
világítják betegeikre.
Ez leblokkolja a pácienst és csöndes,
belső ellenállasra készteti.
Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen.
Aztán az életétől, az életterveitől eltávolodva próbál
élni TOVÁBB.
Később már csak a rácsos ablakon nézett ki,
mindennek háttal. Belebonyolódott a világba.
Nem érdekelte, ki jön be és ki megy ki.
Egy biztos volt, a kilátás mint kilátástalanság.
Aztán, hogy mi lesz még, talán egy arc elé
illesztehető maszk, és attól örökre önmagává válik.
Megjelent a Műút 2017064-es számában