Nagybátyám imádta a hosszú, vékony lábú, peckes vízimadarakat. Kaptam tőle egy látcsövet a nyolcadik szülinapomra. Mikor apám örömére elcipeli magával a kis idiótát, engem, a vízimadarakat figyelni a lápra vagy a darvak vonulását, láthassam közelebbről őket. Ne kelljen folyton a saját látcsövét a szememre nyomnia. Izgalmában. Megoszthassa a látványt.
Pedig én nem találtam érdekesnek. Sőt, ijesztően közelieknek tűntek benne a madarak és minden más. A nagybátyám is. Főleg mikor dühödt arccal kitépte a kezemből és fültövön csapott, hogy tényleg, micsoda kis idióta vagyok – a madarak helyett is őt vizslatom.
A világ ijesztő és zavaros volt. Óvodába nem mehettem. Még nem beszéltem és nem voltam szobatiszta. Anyám volt otthon velem. Ő tanított meg lassan evőeszközzel enni, cipőfűzőt kötni, házat rajzolni, beszélni. Apám gyűlölt. Lassúságomért vert. Aztán anyámmal üvöltött és őt ütötte. Némán fojtottam vissza a zokogást egy sarokban. Tudtam, minél jobban sírok, annál jobban üti.
Kipróbáltam a látcsövet otthon az ablakból meg bent a lakásban, de megint csak még ijesztőbben közel került minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, az üvöltő gyerekek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám.
Egészen addig nem örültem a látcsőnek, amíg fel nem fedeztem, ha fordítva nézek bele, milyen megnyugtatóan távol kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, az üvöltő gyerekek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám. Ez a távolság biztonsággal töltött el. Anyám ruhájának öblítő illatán kívül, ez volt az egyetlen megnyugtató.
Megtanultam végül a látcső nélkül is messzinek érzékelni olyasmiket, amik fájtak. Az iskolában Csaroda, Múry es Győrilevi rajtam vihogó pofáját és ütéseit, Birógusztáv és Kelemen tanárnő megszégyenítő szavait és megvető tekintetét. Megbuktatott mindkettő. Apám a szíjával ütötte kifulladásig a csupasz hátamat. Aztán anyámat, ahol érte, amiért ilyen egy kis idiótát szült neki. A bűntudat viszont, hogy nem védem meg az anyámat az értem kapott ütésektől, nem távolodott.
Nem tudtam megtartani az első állásomat. Betanított munkásként kellett valaminek a részeit összerakni. Nem tudtam figyelni. Kirúgtak.
Végül már az utcára sem tudtam kimenni. Taszított, a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, az üvöltő gyerekek, a vizelő kutyák közelsége. Fizikailag is biztonságos távolságban akartam tudni mindent, mint a látcsövön át. Apám továbbra is verte anyámat – az én és egész élete kudarcaiért. Én bénultan vártam, hogy abbahagyja. Ahelyett, hogy közbeléptem volna, minden erőmmel arra koncentráltam, messze, valahol valaki más anyját verik. Ahol nekem ez egy kicsit sem fáj. De fájt.
Egy nap ügyetlenségből eltörtem egy kristálypoharat. Amihez hozzá nyúlnom is tilos. A konyhapulton állt. Az ablakon beeső fénynyaláb átszűrődött rajta és szivárványszín sávokat rajzolt a polírozott fára. Kézbe vettem. A szivárványnyalábok a kezemre ugrottak. Ijedten elejtettem a poharat. Szilánkjai szanaszét hevernek a konyhakövön. Anyám rohan a segítségemre. Kapkodná kötényébe a szilánkokat. Mielőtt apám felfigyel a balesetre. De apám éber fülét nem kerüli el a gyanús zaj. Már a konyhaajtóban. Üvölt. Üti a fejem, aztán a szilánkok közt térdelő anyámnak esik. Vért látok. Próbálom távolítani a látványt. A vér rémít meg igazán. Már csak egy mozgófilm az egész. Látom, ahogy apámat a földre teríti egy dühödt férfi. Üti, rúgja, ahol éri. Mint egy gép. Csak üt és rúg. Ütök, rúgok, ütök, rúgok. Apám kézzel-lábbal hadonászva védekezik. Egyre ernyedtebben. Aztán nem mozdul. Piheg, pislog, hebeg még. Végül már azt sem. Anyám kiabálása, aztán jajveszékelő sírása valahol a háttérben. De mindez olyan távoli, mint a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, az üvöltő gyerekek, a vizelő kutyák.