„A csoda nem jön, és te elmégy”

Heltai emlékezetét leginkább a színdarabjai tartották fenn, például A néma levente, amely – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – mintha egy szavakból épült Halászbástya lenne: akár róla is elmondhatta volna Szerb Antal, hogy „giccs, de gyönyörű”. Olykor, bár ma már egyre ritkábban, regényei és novellái is megjelennek, verseit viszont szinte elfelejtették, többnyire ezt az egy strófát idézgetik tőle: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / – Minek tagadjam gyöngeségem – / Kegyedhez írtam, kis Kató.” Ha a Magvető néhány éve nem indítja ismét útjára Tények és tanúk című sorozatát, Heltai 2017 őszén megjelent nagyszerű háborús naplója is bizonyára még sokáig kéziratban maradt volna.

Heltai sokoldalú író volt, ami nem mindig előny. Talán Kosztolányi az egyetlen, akinek elnézik, hogy az irodalom több területén is képes volt jelentőset alkotni. Ezt az utókor Karinthytól vagy Szomory Dezsőtől, de még talán Füst Milántól is zokon veszi. Az író mintha azonosulna a legkönnyebben megközelíthető műfajával, sőt, sokszor – és ezen talán nincs is mit csodálkozni – a legkönnyebben megközelíthető művével. Így lett például Szép Ernő a Nem volt játékom vattacukorédes költője, pedig ez a vers, az Istennek a Tejúton tett szemleútjával, az ott iskolás módra, feltett kézzel jelentkező főszereplővel (akit a korabeli olvasók bizonyára problémátlanul azonosítottak a Szép Ernő számos más írásából Szép Ernőnek ismert Szép Ernővel) és udvariasan előadott panaszával – „Kérem, én még nem játszottam” – messze több édeskés gügyögésnél. Úgy tűnik, Szép Ernőt széles körben, mármint abban a körben, amelyben az irodalom szélesebb körű ismeretéről beszélhetünk, nem a legkönnyedebb műfajával, de még csak nem is a legkönnyedebbnek tudott versével, hanem valószínűleg ennek a versnek a Karinthytól származó paródiájával azonosítják.

Heltai emlékezetét leginkább a színdarabjai tartották fenn, például A néma levente, amely – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – mintha egy szavakból épült Halászbástya lenne: akár róla is elmondhatta volna Szerb Antal, hogy „giccs, de gyönyörű”. Olykor, bár ma már egyre ritkábban, regényei és novellái is megjelennek, verseit[1] viszont szinte elfelejtették, többnyire ezt az egy strófát idézgetik tőle: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / – Minek tagadjam gyöngeségem – / Kegyedhez írtam, kis Kató.” Ha a Magvető néhány éve nem indítja ismét útjára Tények és tanúk című sorozatát, Heltai 2017 őszén megjelent nagyszerű háborús naplója is bizonyára még sokáig kéziratban maradt volna.[2]

Nem kell hozzá különösebb érzéketlenség, hogy úgy gondolhassuk, Heltai pályája a sokszor a könnyű (de ki mondja, hogy attól még nem valódi!) sikerek vonzásában formálódott: a legnagyobb sikert talán Kacsóh Pongrác János vitézének dalszövegeivel aratta amelyeket mind közül a legjobban utált.[3] Hiba lenne azonban ezeket a dalszövegeket valami könnyűkezű kávéházi blüettista fusimunkájának tartani. Heltai maga számolt be róla, hogy „Házam előtt három vályú / Abból iszik három nyáj juh” sorpárt egy „vidéki bemutató után a helybeli újság kritikusa, igen előkelő irodalomtörténeti professzor, a szövegből kiemelte”, azt írva, hogy „ez a kínrím csak egy dob-utcai bócher agyában foganhatott meg.”  Amikor a bemutató után majdnem harminc évvel Heltai felidézte a történetet, bizonyára nem kis elégtétellel – és nem kevés malíciával – fűzte hozzá: „Én ezt a két sort szórói-szóra Kriza János népköltési gyűjteményéből, a Vadrózsákból vettem át.”[4]

A stiláris könnyedség gyakran hívja ki maga ellen a könnyűség, sőt a könnyelműség vádját: erre Kosztolányi művészete a legismertebb példa. A nagy egzisztenciális kérdésekre adott könnyelmű felelet valóban nem vehető komolyan, de mint Ovidiustól Varró Dánielig számos költői életmű példázza, a könnyelműség – mint válasz – nagyon is. Emlékezzünk csak az idősebb Senecának a barátok által húzásra javasolt és az Ovidius által törölni nem engedett passzusok azonosságáról szóló anekdotájára:[5] Heltai is ismerte a hibáit, és ő is szerette őket.[6] A verseiben megszólaló lírai én mintha maga is tudatában lenne annak, hogy rosszul gazdálkodik a tehetségével, hogy hiányzik belőle az elköteleződés, ha más iránt nem, hát legalább a saját tehetsége iránt. „Az egyik ember színésznek születik, a másik nézőnek” – írja háborús naplójában, és nem csoda, hogy önmagára így gondol: „Én nézőnek születtem.”

A modern líra egyik előfutárává éppen ez a kívülállónak az olykor egészen a felületességig menő könnyedsége teszi.[7] Annyira, hogy Ady Versek című első, 1899-es kötetének számtalan darabja feltűnés nélkül feltűnhetne Heltai 1892-ben megjelent, Modern dalok című kötetének lapjain is. A következő sorokról példádul nehéz megmondani, hogy melyiket melyikük írta: „Elmúlt a régi, tiszta vágy, / Amellyel egykor környezélek. / Epesztő, forró, balga láz / Égető lángja sorvaszt érted”; „Emlékszik az arany napokra, / Ugye, emlékszik, édesem? / A lugas árnya enyhén fedett be / S ott üldögéltünk kettesen / Irtózatos szerelmesen”; „A multak álmán, balgaságán / Nevetni hogy tudsz, édesem?… / Feledheted a régi álmot, / De ne gúnyold ki sohasem”; „Kávéházi sarokasztal, / Körülüljük szépen. / Így szoktuk ezt minden este, / Így szoktuk azt négyen.”(A megfejtés: mind Ady-idézet.)[8]

Ezzel szemben Hegedüs Géza Heltai Hazatérésének ezt a két sorát érzi az érett Ady hangjával rokonnak: „A nyárspolgári Hadak-útján / Vágtatnak fürge szekerek”, de talán ebben az egész strófában van valami Ady malom-aljás kiábrándultságából:

Köröskörül oly szürke minden,
Ameddig ellátsz csupa sár.
Az ég, a föld, a ló, a lámpa.
Az ágynemű, a szemhatár.

Ez annál is különösebb, mert a vers egyáltalán nem ilyen komor: arról szól, sok humorral, hogy a pesti polgárok ősz elején az összes cókmókjukkal visszahurcolkodnak vidékről – „Bivalylakról” vagy a „telepről” – Budapestre. A Daloknak ezekből a soraiból pedig Ady Egy ócska konflisban című versének („Királyném, kigyúltak a lángok, / Aranyos hintónk, íme, száll”) hangját hallja ki Hegedüs: [9]

Te gyönyörű királyné voltál,
S én gőgös nagy király valék.

A birodalmunk csupa illat,
A birodalmunk csupa fény.

Az érett Ady aztán új irányba fordult, de a heltais hangtól nem szabadult könnyen. A Hortobágy poétájában például ezt írja: „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. // De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.” Ez még egy kicsit Heltai Jenőnek Arany és Petőfi népiességén iskolázott hangja. „Gondoltam én is szépre, nagyra” – írta Heltai is, bár nem lévén küldetéstudata, ő csak legyint az egészre: „De hajh! a sors másként akarta.” A szépségről persze Csavargó című verse tanúsága szerint ő sem mond le, de a nagyság helyett az ő becsvágya más: „De addig élni… élni, élni! / Különbül, mint a többi bamba! / Legyen övék a csönd, a béke, / Én mosolyogva, fütyörészve / Megyek a szép bizonytalanba…”

Nem kell hozzá különösebb érzéketlenség, hogy az lehessen a benyomásunk, Heltai pályája a könnyű (de ki mondja, hogy attól még nem valódi!) sikerek vonzásában formálódott. Verseiben keresni sem kell az utalást a ki nem bontakoztatott művészi és életlehetőségekre: „múzsám és a többi csókos asszony / Másoknak adta legjobb csókjait” (Dal); „Elég soká muzsikáltunk, / Szép csöndesen félreálljunk, / A költő is, a prímás is, / Hadd húzza már egyszer más is” (Öreg Marci); „Bár egykor mást igért a múltam, / Irtóztatóan elbutultam / … / Ó, bár eljönne még a múzsa, / Gyér fürteim hogy koszorúzza / És megcsókolja homlokom!… / De már nem tudja, hol lakom” (Megkésett dal). Vagy ahogy az életét a csillagok körkörös pályájához hasonlítja: „Rajta hiába robogunk tova, / Nem érkezünk meg soha sehova” (Csillagok). Valóságos ars poeticával ér fel az Előszó egy soha el nem készülő verseskönyvhöz című – már a beérkezettség idején, de pályafutásának még így is bőven az első felében, 1910-ben (egyébként a Nyugatban) megjelent – szonettjének utolsó hat sora:

Én, aki tudtam szállni bátran,
A szárnyas lórul rég leszálltam,
Ma már nem járok, csak gyalog.

Háttal fordúltam már a Napnak,
Kihűlt szívem mélyén fakadnak
Színtelen, elkésett dalok.

Az Itt az idő című töredék is – a szerkesztői jegyzet szerint: „A költő utolsó, félbemaradt kézirata” – ez a készülő, de be már nem fejezett vers sem más akar lenni, mint „Egy füstbement … pálya / Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája”.

Számos példa van olyan jelentős alkotásokra, amelyekből hiányzik a távlatok iránti érzék, és a pillanat jegyében fogantak, mert a műben megképződő ironikus vagy elégikus karakterű személyiség nem érzi a távlatok vonzását, vagy nem képes engedelmeskedni ennek a vonzásnak. Ami e művek ironikus válfaját illeti, ilyen szinte az egész epigrammairodalom, vagy Heltai ezzel nem véletlenül rokon dalköltészete. Heltainak egyébként egész pályáját áthatotta az irónia, de ez, mint annyi más író esetében, vele kapcsolatban is felidézte a könnyűség vádját. Költői pályája végén ugyanakkor az elégikus hangot is meghozta néhány epikusabb menetű, rímtelen shakespeare-i jambusokban írt verse, amelyek – érthetően – költőjük legkevésbé dalszerű darabjai. Az 1947-ben megjelent, Elfelejtett versek című kötet mindössze négy félhosszú versének[10]Este, Vén pad, Ismeretlen jóbarát, Éjjel, a házak… – tanúsága szerint Heltai sikerrel, ha nem is nagy terjedelemben újította meg a költészetét. Az öreg Heltai ezt a pepecselős részletezőségében is mélységesen meghatott versbeszédet a Nyugat olyan, nála jóval fiatalabb költőitől tanulta, mint a Hajnali részegség Kosztolányija, a Néked szól Szép Ernője, vagy a Mindszenti litánia Karinthyja, akik ekkor már túl voltak költői életművűk delén – ha még éltek egyáltalán.

A kortárs Fenyő Miksa fél évszázados sorai ma is érvényesnek látszanak: „Az irodalomtörténet a maga klasszifikáló módján bizonnyal igyekezni fog Heltai Jenőt, ha nem is valamely iskolába, hanem egy szorosan körülhatárolt korszakba internálni. Tudjuk, az ilyen beskatulyázás meglehetősen önkényes, mert az irodalomtörténet, mint általában a történelem egy állandó continuum (Burckhardt szava), de Heltai Jenővel pláne nehézségei lesznek. Gyökerei abba a korszakba nyúlnak, amikor Arany János halála után még történnek kísérletek a ballada és eposzkorszak feltámasztására, de már ennek reakciójaként fiatal magyar írók merészebb hangokat ütöttek meg húrjaikon, Budapest kapitálissá izmosodott, s egy nagyvárosi polgári irodalom atmoszférája alakult ki Kiss József lapja, A Hét körül, még ha Kiss József neve éppen balladái révén vált is ismertté. (Vajda János külön fejezet, egy irodalom gazdagsága éppen abból ítélhető meg, hogy sok külön fejezete van.) Heltai Jenő innen indult el, s férfikora egybeesett a Nyugat korszakával, Adyéval és Babitséval és miként Ignotus, ki anélkül, hogy akarta volna, a Nyugat generáció élére került, ő is megtalálta helyét, előkelő helyet, közöttük, ha kissé oldalt is állva, tudatosan élvezve azt, ami értéket ez a generáció adott, s gazdagítva azt a magáéból.”[11]

Heltai félhosszú verseinek legszebb példája az Este. A vers egyes szám második személyű megszólítottja lefekvés előtt kipakolja a zsebeit, amelyek a bennük lévő, komikus aprólékossággal leltározott apróságok tömegét leszámítva voltaképpen üresek: „De sok minden is van az ember zsebében, / Mikor nincs benne semmi”.

A megszólítással a vers rögtön a dolgok közepébe vág: „Zsúfolt zsebedből este kirakod / A limlomot, mely nélkül élni nem tudsz”. Ezután jön a felsorolás: „Az aprópénzt, a kulcsokat, a fésűt, / A kést, az aranyórát (hogyha van), / Angol pipádat, az ütött-kopott / Bús pléhdobozt a maradék dohánnyal, / A töltőtollat, gyufaskatulyát, / Az ócska tárcát, a rongyos noteszt, / Melybe lejáró váltók dátumát / S elérhetetlen nők nevét irod be”.  A leltározás elégikus hangvételét csak kevéssé, bár éppen elegendő mértékben enyhíti a „(hogyha van)” ironikus közbevetése, hogy aztán a noteszhez, pontosabban a benne szereplő nők nevéhez fűzött megjegyzés – „Azzal a huncut elhatározással, / Hogy rendre-sorra meghódítod őket” – teljesen iróniává oldja a melankóliát.

A kényelmes tempóban haladó, pontoskodó bevezetés után a második szakasz nagyobb levegővétellel, egy távlatosabban kidolgozott metaforával kezdődik: „Mint kikötőben hosszú út után / A befutott hajó kirakja terhét: / Bús csónakos, reménytelen szobádnak / Magányos partján kirakod te is.” A melankóliának ezt a képzetét a folytatás – „Tapogatózol. Van még valamid, / Amit kirakhatsz átkozott zsebedből?” – ismét átironizálja, hogy végül a látszólag költői kérdésre kiábrándítóan prózai józansággal csapjon le a válasz: „Van. Hogyne volna. Kis bajuszkeféd.”

A vers hangja ezzel a szóval valóban olyan hirtelen vált át elégikusból ironikusba, ami egy csapásra ellehetetlenít minden ellágyulást. Ez annál is érdekesebb, mert most megint – és ezen a ponton már inkább váratlanul –, újabb felsorolás következik, amely az első szakaszénál nem is feltétlenül humorosabb, de az egészet ez az időhúzós jelleg mégis komikussá teszi – „Két pápaszem, lerongyolt, ócska tokban, / Az egyik olvasásra és a másik / Arra csupán, hogy nézz… nézz és ne láss. / Ezüst szelence, benne kis cukorka / A nikotin üdítő mérge ellen / Vagy cukor ellen egy szem szacharin…”

És csak ekkor, a huszonnyolcadik sorban hangzik el a tömör kijelentés: „Este van.” Csak ekkor derül ki, hogy a vers a csodáról szól, mert csak az segíthet abban, hogy ez a zsebeit ürítő alak másnap boldogan, vagyis – amint a következő sorok önfeledten, a félhosszú versekre oly jellemző módon, epikusan áradó aprólékossággal részletezik – gazdagon, tekintélyesen és hódítóan ébredjen. Csakhogy persze a csoda reggel sem jön: az egyetlen vigaszt és reményt megint a következő nap jelenti.

A vers itt akár véget is érhetne. De a költő – a félhosszú vers több ihletből táplálkozó, több szuszra végigírt (és hosszabb megjelenési formáiban csak több szuszra végigolvasható)[12] fő modelljének megfelelően – újabb levegőt vesz, azzal visszatér a kiürített zsebekhez, és az ismétlés eszközét egyszerre ellentétként és fokozásként használva a vers megszólítottjával most visszapakoltatja a zsebébe „a semmit, ami kidagasztja”.

És ekkor megint befejeződhetne a vers, de a költő e helyett a mindenkori ma pillanatáról egyetlen mozdulattal az egész élet panorámájára állítja át a fókuszt: „Csak berakod, és kirakod, szegény, te! / Két rakodás között elmúlt a nap. / Két rakodás között elmúlt az élet”. Ekkor mégsem valami csattanó vagy kegyelemdöfés következik, hanem a maga parlandójában addig is nagyon feszes szerkezetű vers szinte kilyukadt lufiként enged le, mert kicsit csonkának ható, az addigiaknál egy szótaggal rövidebb utolsó sora mintha hagyna a tüdőben egy kis levegőt, ami viszont már semmire sem elég. A körülményeskedő felsorolások, az elképzelt boldogság anekdotikus leírása, az egész versnek a bajuszkefét és az élet összegzését egyaránt felölelni képes dimenziói, a melankólia és az irónia sajátos arányai együttesen olyan vershelyzetet alakítottak ki, hogy a végén nagy művészi erővel tud hatni az evidencia kimondása: „A csoda nem jön és te elmégy.” A költészet nem tudomány, nem mond „újat”, hanem a régit mondja újszerűen: úgy képes közölni az evidenciákat, hogy az újdonság erejével hatnak. Heltai versének olvasása előtt is tudtuk, hogy meghalunk, de most a versből hirtelen megint megtudtuk.

Az Ismeretlen jóbarát alaphelyzete – és ez a félhosszú versek egyik típusának jellemző szituációja – az addig végzett tevékenység szüneteltetése, a tevékeny éjszakai semmittevés tartománya, konkrétan, Kosztolányi Hajnali részegségéhez hasonlóan, az ablakon való kinézés.  A vers egy másik alaptípust is felidéz, a félhosszú versnek azt a válfaját, amely megszólítással kezdődik. Ez lehet önmegszólítás, mint Szép Ernő versében, amelynek már Szent Ágostontól származó különös címe meg-, sőt felszólít: „Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban”, lehet egy halott személy megidézése, mint Karinthy Mindszenti litániájában („Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni”), egy konkrét címzetté, mint Horatius leveleiben, vagy több emberé, mint Karinthy Reformnemzedékhez című versében („Nem nagyon hívtatok gyerekek hogy dörmögő basszussal kontrázzak nektek”), a távoli utókor egy tagjáé („Néked, ki száz év múlva sétálsz a sétaúton” – Szép Ernő: Néked szól), vagy egy barátnak elképzelt olvasóé, mint a Hajnali részegségben: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”

Ezzel a megszólítással kezdődik tehát a vers: „Te ismeretlen jóbarát, / Ki itt velem szemközt lakol, / Egy szenvedésben egységes akol / Egyik szerény, polgári szűk zugában, / Tíz éve nézlek éjjel ablakomból, / És nem tudom, ma sem még, hogy ki vagy.” Tandori idézi Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás című versét: „»Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne…« Ez is olyasmi, akár az »elkezdtem menni«. A természetes dolgokra ő sorra külön föleszmél, és ezzel mintha újra, valódibban, rámutatna: ez meg ez meg ez a dolog tényleg van. De nem vesztegetik meg őt a fölfedezések: »Külön familiák, meg szobaurak, cselédek, / Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak«.” Majd felteszi a kérdést – nyilván Kosztolányi versének ezekre és a következő soraira utalva: „Tárt otthonokba látsz az ablakon. / Az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek” –: „Hány évvel is előzi ez a vers a Hajnali részegséget? Gondoljuk meg. Hússzal legalább.” Az irodalom persze nem futóverseny, vagy ha valamilyen tekintetben mégis az, akkor sem azok „győznek”, akik elsőnek érnek célba, hanem – és itt a mindenkori esztétikai értékről, nem pedig esztétikusságról van szó – akik a legszebben futnak. Igaz, innen, az esztétikai érték felől nézve mégis van jelentősége az időbeliségnek: a magára adó művész nem lehet elégedett az önismétléssel, és különösen nem akarhat másokat ismételni. Itt sem erről van szó: Kosztolányi – Szép Ernőtől függetlenül vagy a vers ismeretében, ez mindegy – nem ismétel, hanem modulál egy témát, hiszen a témafelvetés pillanata után már semmi sem puszta ismétlés, hanem értelmezés és változat. Kosztolányi pillantása például az emberekről hamar a tárgyaikra vetül (cipő, ruha, „keltőóra” – az órát Szép Ernő is említi, kétszer is), majd az egész képet a jövőbe tágítja, a lakók alvását a ház majdani saját éjszakájának képzetére is kiterjesztve: „A ház is alszik, holtan és bután, / mint majd száz év után, / ha összeomlik, gyom virít alóla / s nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla”, hogy ebből a mélységből rögtön egy más dimenzióba – „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég” – emelje a tekintetét. Szép Ernőnél ezzel szemben az alvók álma nem tűnik át a ház örök éjszakájába: a lakók reggel felébrednek, és mennek a dolgukra. Ott aztán, a hivatalban, a törvényszéken, a börzén vagy a boltban a költő el is veszíti őket szem elől, nem mintha túl magasra emelné a tekintetét, hanem mert „egy narancs sáros héjja” kerül az útjába, és azt kezdi el rugdosni. Bár miután cipői „jobbra-balra futtatták, húzták, tolták”, lerúgta a járdáról, „megúnva”, de nem csak úgy, mellesleg, hanem – és ezzel Szép Ernő verse is megérkezik a jövőnek a narancshéj szempontjából a rommá vált házéhoz hasonlóan lehangoló távlatába: –„örökre”.

Az Ismeretlen jóbarát egyetlen lakóról szól, arról az emberről, aki a szemközti házban a vers írójához hasonlóan írással tölti az éjszakáit. Ahhoz, hogy a vers keletkezéséről biztosat lehessen mondani, nincs megfelelő állapotban a Heltai-filológia (ha ugyan – Győrei munkáit leszámítva –egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről), de a költő naplóinak ismeretében felvethető, hogy a vers valamikor 1944-ben vagy nem sokkal azután készült, Heltai kései, rohamszerűen rátörő költői korszakában, amikor nagyon sok verset írt, illetve saját visszatérő megfogalmazása szerint „folyton verseken törte a fejét.”[13] Ez esetben nem független a csillagos házban szerzett bezártsági tapasztalataitól,[14] és akkor akár a költő frusztrált magányosságának kivetülésével is magyarázható, hogy a versben – Szép Ernő és Kosztolányi népesebb házainak lakóitól eltérően – csak egyetlen szemközti szomszéd szerepel.

Az alaphelyzet szerint a költő tíz éve nézi szomszédját, aki hajnalig ír (nem lehet elfelejteni: annyi félhosszú vershez hasonlóan ebben is éjszaka van),[15] de nem tudni, mit. A második szakaszt tulajdonképpen ennek találgatása tölti ki: „az ismeretlen jóbarát” regényen dolgozik, vagy esetleg banknak készít évi mérleget? És egyáltalán kicsoda?  „Költő? Tudós? Vagy jámbor számkukac? / Világjavító bölcs? Vad forradalmár? / Titokzatos N.N.? Címszalagíró / Szegény rabszolga? Toll-szántóvető, / Papírevő, tintanyaló kuli? / Zseni, kit senki meg nem ért? Bolond?” A felsorolás a zsebtartalom Este-beli leltározására emlékeztet: becsesebb és banális tételek hasonlóan keveredtek ott is. Nem idegen ez a számba vevő, felsoroló lendület a félhosszú verstől, sőt, úgy tűnik, a műfaj azon kevés sajátos jegyeinek egyike, amelyet Tandori nem tartott fontosnak kiemelni.[16] Hiszen ugyanígy leltározza például Karinthy is az „Évtársaim emlékkönyvébe” ajánlást vagy alcímet viselő Karácsonyi karének című versében a barátait, „Turcsi”-tól, azaz valószínűleg Elek Artúrtól és Füst Milántól Kosztolányin és Hatvany Lajoson át Babitsig és épp Szép Ernőig, külön-külön mindegyikükhöz intézve egy-egy köszöntő vagy inkább búcsúszót.[17]

„Mit tudom én! Csak azt tudom, hogy / Elátkozott celládban ágyra jár, / És ingyenes öröklakó a gond” – fejeződik be a tanácstalan második szakasz. Ez a rész a vers írásával egyidejű állapotra vonatkozott, arra, hogy egyáltalán ki ez az ember.  A következő szakasz a múltat tárja fel: a valahai új lakást, és a szomszédot, aki „az új lakásban új volt” maga is: „Fiatalember, szöghajú, vidám, / A munka mérgét füttyel édesítő”.  Ma ugyanez az ember „hallgatag, türelmes és fehér”, akár a papír, amelyre ír. A váratlan telitalálat értékű hasonlat után egy hajómetafora következik, az Estében olvasható hasonlónak a párdarabja, csak míg ott a lefekvéshez készülő ember legalább „bús csónakos” volt, itt már csak „Bús gályarab kék tinta tengerén”. Nem csoda, ha felmerül a szabadulás kérdése: „Mikor hagyod már abba? Istenem!” Mintha meg lenne átkozva: „Mióta írsz, és még be sem fejezted! / Miféle átkot mért reád a végzet?” Miről lehet szó? A felmerülő megoldási lehetőség ötlete már-már Borgest idézi meg: „Mit éjjel írsz, azt nappal összetéped, / és minden istenadta éjjel / Leírod újra?” A szakasz az eddigiek összefoglalásával ér nyugvópontra: „Nem tudom, ki vagy, / És sohasem tudom meg, hogy mit írsz / Zöld selyeminges lámpád fénykörében”. A vers itt is véget érhetne, és tartalmilag nem hagyna hiányérzetet maga után, legfeljebb valahogy minőségi értelemben, mert érezhető, hogy ebben – nem az adatok, a firtatott tények szintjén – van még több is.

A félhosszú vers gyakran hol táguló, hol szűkölő és nem is mindig koncentrikus körökben közelít a tárgyához: az új szakasz például ismét a tanácstalansággal kezdődik: mit írhat a szomszéd? „Számot? Betűt? Vagy hangjegyet?” Ezek még csak gépies, bár találó találgatások, de a következő sor elején a szembeállítás már igazi költői bravúr, kétszónyi terjedelemben: „Másolsz?  Teremtesz? Összeadsz? Kivonsz?” Esetleg arról van szó, hogy „fagyos szerelmes”-nek ír ostromló levelet? Nem lehet tudni, mert hogy mit ír, az: „titok”. De a vers tisztán grammatikai, tehát szinte észrevehetetlen eszközökkel ezt is úgy fejezi ki, hogy ez a titok szimbólummá lényegül: „Nekem csak titkot írsz.” Majd hozzáteszi: „Talán magadnak is.” Ami az Estében a „csoda”, az itt a „titok”: a gépies cselekvésekbe belefásult emberi élet remélt és igazibb lényege. De míg az Estében ez sosem jön el, addig ebben a versben épp a folyamatos, de rejtélyes jelenvalósága a zavarba ejtő.

„Csak tépelődök” – folytatódik a vers –, „miféle álmot kergetsz a papíron? / Rímet keressz ott? Számot?” Majd a felsorolás utolsó tagja itt éppúgy humorral oldja az érzelmes pátoszt, mint az Este kis bajuszkeféje: „Poloskát?” És Heltai még ekkor is tovább tudja fokozni az iróniát: „Egyforma átok, tudjuk, mind a három.” Ami érdekes ötlet voltán túl azért fontos is, mert ezután a sajnálat hangja már anélkül szólalhat meg, hogy túl érzelmesnek hatna: „Sajnállak, ismeretlen jóbarát, / sajnálom perceid hamar múlását” – hogy eltalál valamit ez a semmi kis „hamar” is itt –, „Sajnálom szöghajad levélhullását, / És átvirrasztott éjszakáid álmát.” Itt ismét találgatás következik, de most azzal a variációval, hogy az írás anyagi céljára kérdez rá: „Mért is virrasztasz? Ingyen vagy sokért?” Majd egy váratlan rím zárja a tippek sorát: „Bolond betűkért? Aljas számokért?” A szakasz annak megállapításával ér véget, hogy a Sziszifuszhoz hasonlított szomszédról nemcsak azt nem lehet tudni, hogy mit ír, hanem azt sem, hogy kinek: „Mindenkinek, vagy senkinek?”

Az utolsó szakasz első két sora visszatekint a vers elején említett tíz közös évre, majd kiderül, hogy a szomszéd – „ha autó bőg az éjszakában, / S az utca csöndjét elgázolja hetykén” – néha felpillant az írásból, és ő is kinéz az ablakon. A vers folyamán úgy erősödött a költő szomszédja iránti gyengéd rokonszenve, a köztük lévő rokonság érzése – hiszen erre utal már a címbeli és aztán nem egyszer ismételt „jóbarát” szó is –, hogy az olvasó már sejtheti, ekkor a szomszéd sem az utcát fürkészi: „Te is kinézel. És akkor te is látsz / Egy kis szobát, egy ócska íróasztalt / Zöld selyeminges lámpát, titntatartót, / S a szörnyü gálya padján láncraverten / Egy megkopott, betűvető rabot”. Az utolsó sor minden kétséget eloszlat: „Egy ismeretlen jóbarátot, engem.”

A két figura azonosítása mintha új szempontot adna az Este értelmezéséhez is. Mert talán ott sem csak valami általános címzettről vagy egy el sem képzelt olvasóról lehet szó, aki konkrét hivatalban dolgozik, és konkrét nőbe szerelmes, hanem ahogy ez a vers is nagyon hasonlónak, szinte egymás hasonmásainak ábrázolja a modellt és a költőt, úgy az Este esetében is felmerül, nincs-e benne valami önmegszólító. Ahogy itt a konkrét modell rajza összeolvad a költő önarcképével, úgy simul bele ott a versben megszólaló személy a megszólított általános alanyába, hogy ezzel a rokonszenves, elnéző iróniából még rokonszenvesebb önirónia legyen, amely az olvasót szinte a horatiusi közvetlenség bájával nyeri meg magának.

Az Éjjel a házak… című vers egy kicsit kilóg a sorból. Történetet mesél, helyszíneket rajzol, karaktereket ábrázol: mindezek alapján a félhosszú verseknek legfeljebb abba a többitől szinte az összeegyeztethetetlenségig különböző válfajába tartozhat, amelyek legjobb példáit Kálnoky epikus Homálynoky-darabjai jelentik, igaz ezek jellegzetes prózaiságától mindenesetre élesen elválasztja az előzőekéhez hasonló jambikus lejtése.

A vers a régi budai ház szinte minden érzékszervi hatást felidéző leírásával kezdődik, fények, hangok, ízek és illatok emléke olvad össze benne valami krúdys hangulattá, helyenként már előre összekeveredve egy-egy ilyen szókapcsolat szinesztéziájában: „Nagy fák alatt bódult fehér virágok / Itták a nap áldott aranylevét.” A huszonharmadik sor, a hatvanhárom soros vers kétharmadánál, az első megismétlése: „A nagybátyámnak háza volt Budán.” A vers ezután az évezredes múltú „hova lett” toposzával folytatódik: „Ma helye sincs meg többé. Keresem, / De nem tudom, hol állt, és hova lett. / És nem tudom, hogy hova lett a másik, / Az Ország-úti ház, ahol születtem”[18]. Az elérzékenyülés a „drága házigazda”, az apa felidézésével szinte elkerülhetetlen, de az egész csak egy pillanat, mert Heltai (ez annyira feltűnő, hogy most már érdemes szóvá tenni: nemcsak a félhosszú versek egyes típusára, hanem rá mint költőre is oly jellemző fordulattal) más irányt vesz: „Nagyon hasonlított Napoleonhoz / (A harmadikhoz.) Mondanom se kell, hogy / Erre egész családunk büszke volt.” Ezután a többi elvesztett otthon következik, „a kőbányai kis ház”-é, „a Práter utca sarkán” állóé. Egyáltalán: „És hova lett a többi régi ház, / Akiben éltem, kínlódtam, szerettem, / Fiatal voltam és megöregedtem” – kérdezi a költő, pontos megfigyeléssel fejezve be a felkiáltást: „Míg körülöttem ifjodott a város!” A „hova lett” formula nem szükségszerűen tartalmazza a választ,[19] de Heltai azt is megadja: „Nagynéha még találkozok velük, / Mikor régen-múlt ifjúságom / Regényes, vad Tabánját járom éjjel, / S embernemjárta utcáin bolyongok / Magamban, árván, hazajáró lélek.”

Az Éjjel, a házak… egy iramodású ihletmenetet mutató, kitérők nélkül előrehaladó vers, inkább csak melankóliája, terjedelme és formája miatt érezni a másik három félhosszú vers rokonának. Szerkezete sokkal egyszerűbb, és ha nincs a váratlan befejezés – Heltai is érezhette, hogy ez különösen fontos része a versnek, mert ezekre a sorokra utal a cím is –, nem is emelkedne ki a kötet átlagából.  A vers utolsó részében a házak ugyanis váratlanul megelevenednek: „Olykor nekem ront egy-egy régi ház / Orvul, homályos utcasarkon / Leselkedő egy szál cigány, / Éjféli koldus. Rongyos útonálló. / Orvul nekem ront, és megállít”, kérdőre vonva a költőt: „»Emlékszel? Ismersz? Ki vagyok? Tudod még?«” De a ház, a bolyongó elbeszélő „bús titkainak tudója”, nem vár választ, hanem az orvtámadásnál is szokatlanabb, képzavar közeli gesztussal „Kezébe kapja elnyűtt hegedűjét, / S fülembe húzza elmúlt múltamat.”

„Ebben az öregkori költészetben vissza-visszatérő motívum a várakozás” – írja Hegedüs Géza,[20] ami az Éjjel, a házak… kivételével mindhárom másik félhosszú versre igaz. Ezek sorában sajátos darab a Vén pad. „Kis tér Budán. Parányi régi házak” – ez nem a megszólítás vagy a személyes emlékek közvetlenségével, hanem távolabbról közelíti meg a tárgyát, amely valójában nem is a vers elején komótosan leírt kis budai téren álló magányos pad. A lassan folyó tizenhat soros első szakaszban még emberek sincsenek, csak hársfák bólogatnak: „Megbízható örök helyeslők / Egy tépelődő, fölkavart világban”. A hársak ezzel itt Ady sorpárjához („Poros a hosszú hársfasor / Holdfényes a püspöki udvar”) fogható magasságban jelennek meg, Heltai ráadásul még egy egyszerre váratlan és evidencia erejű hasonlattal is megtoldja a képet: „mint lomha, nagy kérődzők állnak”. Aztán így folytatja: „és / Közömbös lombjukat kinyujtják / Egy-egy ütött-kopott vén pad fölé”, amivel az imént elért magasság után a vers inkább a sanzonok szintjére ereszkedik (nem ritka félhosszú versben ez a fel-le mozgás), hogy aztán ismét fellendüljön, váratlanul megszemélyesítve a padot: „Amely – unatkozó, elkorhadt naplopó – / Fásultan üldögél mohos tövükben”. Mert a pad, ez a tárgyként elkorhadt és élőlényként naplopó itt olyan kentaurszerűségben tűnik fel, mint A 111-es című Heltai-regényben a megrögzött kártyások, akik „csak derékig emberek, alul székben végződnek”.

A második szakasz, mintha csak a múltba révedő költő váratlanul megropogtatná öreg ízületeit, szeszélyesen rímelő sorokba vált, a végén már ezekkel a fiatal Heltait idézően könnyed rímekkel: „Szú és idő lukat rágott belé, / Betűt hasított húsába a bicska, / Évszámot és nevet, szívet, nyilat. / Itt ültek együtt Jancsi és Juliska, / Itt csókolóztak, álmodozva ébren, / Ezerkilencszázhúsz szeptemberében.” Itt persze új lélegzet következik: „Most egy magányos ember jön”. És nem is gondolnánk, hogy ezzel a figurával, egy „csendes öregúr”-ral érkezik meg az igazi főhős, a szerelem.

A szivarozó öreg ismerősnek találja a padot, és rájön, nemrég – „ötven éve” – ült már rajta, egy lányra várva. A lány, mint az Estében a csoda, persze nem jött el. Ekkor az öregúr valami zajt hall, talán cipőkopogást: „Most jön talán.” A komolytalan befejezés, amely minden, csak nem csattanó, kimondottan nyitva hagyja a verset, de nem abban az értelemben, hogy nem tudjuk, mi fog történni, hanem mert nem jelent igazi lezárást.

De ez a lebegtetett vagy inkább babrálva leejtett befejezés nem számít, mert amiért a verset érdemes volt megírni, az néhány sorral feljebb olvasható, igaz, komótosan kitérős, ismételni is ráérő bevezetés után: „Akkor húszéves volt. (Ő volt húszéves, / A pad, a pad vén pad volt akkor is már!) / Ő volt húszéves! Egy leányra várt”. Húszévesen egy lányra várni: ennél banálisabb helyzetet még Heltai-műben is nehéz elképzelni, annál érdekesebb, hogy erről a szintről hirtelen most is hova emelkedik a vers: „Várt-várt soká. Soká? Egy óra sok? / A hónap és az év sok? Ötven év sok?”

Innen nehéz folytatni, Heltai is látszólag újrakezdi, mert a vers első sorai térnek vissza: „Kis tér Budán, parányi régi házak… / Titokfedő kapuk, rejtelmes ablakok, / Melyek sosem törődnek azzal, / Ami a téren történik…” De a vers itt másfelé ágazik az elején olvasottaktól: „A téren / Semmi se történt.” Ezt a semmit pedig már ismerjük: ez az a titok, amit a szemközti lakó éjszakákon át ír, ez az a valami, ami kidagasztja a tulajdonképpen üres zsebet, ez az a semmi, ami ötven év alatt a téren történt, ami nem volt se több, se kevesebb, mint a csak pillanataiban megragadni próbált élet.

________________________

[1] Heltai Jenő 2002, Száztíz év – Összegyűjtött versei, szerk., előszó, jegyz. Győrei Zsolt, Budapest. Heltai Jenő 1959, Versei, szerk. Gábor György, Budapest. (E válogatás kritikája Győreitől: Heltai 2002, 548–550.)

[2] Heltai Jenő 2017, Négy fal között – Naplójegyzetek 1944–1945, sajtó a. r., szerk., és jegyz. Tamás Zsuzsanna, Budapest. Bálint András a még kéziratos napló felhasználásával állította össze estjét. (Heltai naplója, Radnóti Színház, rend. Deák Krisztina, Budapest, bemut. 2015. október 31.)

[3] Heltai Jenő 2017, 75.

[4] Heltai Jenő 1931, A János vitéz születése, Színházi Élet, 51. sz, 19.

[5] Sen. Contr. 2,2 12.

[6] „Non ignoravit vitia sua, sed amavit” – Sen. Contr. 2,2 12. És: „Tegnap Julien Green Leviáthánját olvastam: kegyetlen könyv, sötét könyv, félelmetes virtuozitással van megírva, elszégyelltem magam, milyen felületesen írok. És ez csak Green! Hát még az igazi nagyok!” Heltai 2017, 119.

[7] Heltai hasonló értékeléséhez, a próza terén: „a modern magyar széppróza megteremtői között Heltai Jenőnek igénylek az első sorban helyet”.  Majd: „Ennek a szépprózának megteremtői között – mondottam – foglal előkelő helyet Heltai Jenő, s bár szívesen ismerjük el, hogy Kosztolányi Dezső prózája a legjavából való előkelő széppróza, de hogy úgy jelenhessen meg a magyar nyelv, olyan nobilis tisztaságában, ahogy a Néro-regényben, Édes Annában, Esti Kornélban és egyéb műveiben megjelent, ehhez Heltai, Ambrus szépprózája kellett. (Illyés Gyulának szóló üzenet.)” – Fenyő Miksa 1975, Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről = Vezér Erzsébet (sajtó a. rend., bev., jegyz.), Feljegyzések és levelek a Nyugatról, Budapest, 245.

[8] Az idézett versek forrása: Egy csókodért, Mutamur, A múltnak álmán, Kávéházban.

[9] Hegedüs Géza 1971, Heltai Jenő alkotásai és vallomásai tükrében, Budapest, Arcok és vallomások, 84. Hegedüs még József Attila versvilágát „előre idéző” motívumot vagy hangulatot is talál Heltainál, az Éjszaka című versben: „Az éjszaka oly különös volt, / aludt a csövekben a gáz”.

[10] A félhosszú vers fogalmához: Tandori Dezső 1981, Az erősebb lét közelében, Budapest. Bár ebben a nagyszerű könyvben nincs szó Heltairól, az alábbi elemzések az ott lefektetett alapokra támaszkodnak.

[11] Fenyő Miksa 1975, Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről = Vezér Erzsébet (sajtó a. rend., bev., jegyz.), Feljegyzések és levelek a Nyugatról, Budapest, 248–249.

[12] „Van-e különös tartalmi, formai, szerkezeti, gondolati, van-e bármi sajátos ismertetőjegye a rövid, a hosszú, a – feltevésünk szerint: kényszerűen – kettő közt elhelyezkedő, átmenetet képező »félhosszú versnek«? A tárgy vagy a feldolgozás módja határoz? A nagy lélegzet, mely mégsem jut el a hosszú versig, motiválná a félhosszú verset? Vagy a rövid vers terjeszkedése volna csupán? Hogyan állunk a drámaisággal, a szakaszossággal, netán a szaggatottsággal? Mondhatjuk-e: a félhosszú verset a látásmód (anyagkezelés) határozza meg? Nem találunk-e máris ellenpéldákat: rövidebb versben ugyanilyen zihálást, szakaszosságot stb., csak éppen kevesebb anyaggal, kevesebb sorban? (Visszaérkeztünk a hosszmértékhez?) Mégsem tagadható, hogy a hosszabb versben – anyagszerűen – több fér el. Nem tagadható, hogy a dal, a rövid vers más faja vagy műfaja, netán az epigramma stb. éppúgy hordozhat bizonytalanságot, mint bizonyosságot (nem igazságtartalmakra gondolván itt), viszont a hosszabb vers (a félhosszú) aligha lehet csattanós, még ha van is »poénje«, felcsapó záradéka, még ha egyetlen ívben rohan is fölfelé vagy a mélybe… Máris konkrétabb a különbség. Továbbá: a félhosszú vers okvetlenül alkalmat ad a bőbeszédűségre. Igen, de a rövid vers nem lehet-e ugyanígy semmitmondó? Valamint: a rövid(ebb) vers aligha teszi lehetővé, hogy anyagában-világában hosszabban időzzünk; a hosszú vers (egy példát: T. S. Eliot Átokföldje) nem olvasható el »egy lélegzetre«, legföljebb egy ültünkben, s ennyire külformai jegyekig ne kalandozzunk. A félhosszú vers, ha az olvasó élménylehetőségét tekintjük, feltétlenül mást ad, mint a rövid vagy a hosszú. Hol vannak mármost a határok? Nem mérhetőek; a valós hosszúsággal semmiképp.”

(Tandori 1981, 8–9.)

[13] „Néhány hét alatt több verset írtam, mint azelőtt évek alatt” – 1945. ápr. 7. „Ebben a szomorú állapotban mulatságos, hogy mindig verseken töröm a fejemet ” – 1945. január 8. Már konszolidáltabb körülmények között: „Folyton verseimet javítom” – 1945. március 16. „Éjjel is folyton verseken töröm a fejemet” – 1945. márc. 21.; „végzetes dolog, hogy csak verseken töröm a fejemet” – 1945. ápr. 9., Heltai 2017, 523., 444., 506., 509., 524. Ezek a Elfelejtett versek című kötetben jelentek meg (Budapest, 1946). A cím furcsa, mert ha szerepelnek is a könyvben régebben készült darabok, azt sugallja, hogy a versek jellemzően sokkal korábban íródtak a megjelenésük idejénél, annál is inkább, mert Heltai legutóbbi önálló verseskötete, a Fűzfasíp második – az 1913-as első kiadás tartalmát jelentősen kibővítve közlő – kiadása 1929-ben jelent meg. Győrei Zsolt kiadástörténeti összefoglalója: Heltai 2002, 547–549.

[14] „A szomszéd ház emeletéről most már egy úr is bebámul az íróasztalomra, lehet azon csodálkozni, miért ír valaki, akinek nincs hivatala” (1944. augusztus 19-i bejegyzés). Heltai 2017, 239. Ha a vers korábbi volna ennél a jegyzetnél, szinte biztosra vehető, hogy Heltai idézné, ahogy a naplókban a történésekre reflektálva máskor is idézi valamelyik saját verset, vagy hivatkozik valaki máséra. (Pl.: „Barna Dóri régi versének »Két t-vel írja, hogy szerettlek, Mert hát nagyon, nagyon szeret«, van valami alapja” – 1944. szeptember 20-i bejegyzés, 288. o. A Dóri becenév félrevezető lehet: Barna Izidorról, Heltai idősebb pályatársáról (1860–1911), a Pesti Napló Krúdy által is emlegetett – Krúdy Gyula 1967b, Egy régi ház régi pénztárosa = Régi pesti históriák 1967a, szerk. Barta András, Budapest, 484. – szerkesztőjéről van szó.

[15] „Az éjszaka (tehát a napszak) is alkalmasabb közege a vallomásnak” – Tandori 1981, 80.

[16] Csak alkalmilag említi: Tandori 1981, 90., 93–94., 232., 260.

[17] A leltárszerű felsorolást Tandori inkább mentegetően említi Kosztolányi Elégiáját elemezve („A hosszú, általunk kihagyott felsorolás egy kicsit leltár-ízű volt”), de később,  Szép Ernő Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása című versének elejéről szólva – „S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban, / Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát” – elismerően használja a szót: „Ez a leltár-forma szemle is ritkaság ily tárgyban; mintha raktárból jönne csak” (mármint a vers kávéházból kilépő beszélője). Tandori 1981, 93.

[18] Nem a III. kerület egyik részéről van szó: Ország-út a Károly körút régi neve volt.

[19] Lukácsy Sándor 1989, Ubi sunt, Egy formula rövid életrajza, ItK 93, 217–241.

[20] Hegedüs 1971, 186.