Spiró Györgyről hitelt érdemlően aligha állítható, hogy legvidámabb íróink egyike lenne; némi parafrázissal élve, szövegvilágát sokkal inkább egyfajta ontológiai ború jellemzi, amely rendre a groteszk, a szatíra, az abszurdba hajló keserű irónia stíluseszközein keresztül manifesztálódik. Az antropológiai pesszimizmus és a ― finoman szólva — illúziómentes történelem- és társadalomszemlélet keretei közé illeszkedik új regénye, a Kőbéka is, amely sok tekintetben a szerző Feleségverseny című 2009-es művéhez kapcsolódik. Mindkét mű a nem túl távoli jövőben — illetve a Kőbéka egyes részletei a közelmúltban —, egy borzalmas „kommunista királyság” társadalmában játszódva mutatja meg a jelen ijesztően ismerős eseményeit. A képtelen jelenetek szinte otthonosan valóságosnak ható sorjázása, a félfeudális államkapitalizmus abszurd leírásainak reálisként lehetséges dekódolása analógiás elven működő olvasati lehetőségeket nyit meg, a kortárs magyar társadalom jellemzéseiként láttatva a műveket. Ráadásul a főszereplők mikrovilágának és Magyarország (sőt, a globális politikai tér) makrovilágának jellegzetességei mindkét esetben tükörviszonyban állnak az ábrázolás folyamán, s így a Feleségverseny Vulnera-családja éppúgy a magyarság szimbolikus reprezentánsa lesz, amiképp a Kőbéka Kálmánkája, illetőleg az ő figyelemre méltó faluközössége. Ezt az analógiás viszonyt a regény lakonikus tömörséggel a következőképpen teszi nyilvánvalóvá egy helyütt: „Kálmánka azért ért a nép nyelvén, mert a nép tökhülye”. (K 69)
Sehol egyetlen szerethető szereplő, rokonszenves jellem, vagy akceptálható cselekménymozzanat: a világ értelemhiánya formálódik meg ebben a groteszk idegenségben, amelyet — a szatirikus megszólalás sajátosságából fakadóan — az elbeszélői pozíció felülnézeti perspektívája ellenpontoz. (Ami természetesen az olvasói értékviszonyulás hely[zet]ét is befolyásolja.)
A Feleségverseny valószínűleg nem tartozik a szerző életművének legmaradandóbb darabjai közé, amiképp talán a Kőbéka sem éri el Spiró legjobb regényeinek színvonalát, ám poétikai szempontból jóval gazdagabb megformáltsága a politikai szatíra műfajának mégis sikeresebb megvalósulását eredményezte. Amellett ugyanis, hogy a regény napjaink társadalmi-politikai valóságának könnyen felismerhető, helyenként talán hivalkodóan egyértelmű ábrázolását nyújtja, Kálmánka története egyúttal a János vitéz izgalmas parafrázisa is. Petőfi elbeszélő költeményének pretextusként történő felhasználása úgy teremt kapcsolatot a XIX. századi és a XXI. századi művek közt, hogy ironikusan érvényteleníti — miközben persze hiányként láthatóvá is teszi — azokat a világnézeti eszményeket, antropológiai bizonyosságokat, a nemzeti értékekkel kapcsolatos feltételezéseket, amelyek Petőfi számára még evidens kiindulópontot jelentettek műve írásához. Eme kapcsolódás rejtett motivikus hálózatán keresztül a Kőbéka a XIX. századi nemzet- és individuum-eszmények és remények eltűnésével szembesít, melynek ijesztő példázatai jelennek meg explicit formában a regény közvetlennek mondható politikai utalásaiban.
A lehetséges János vitéz-párhuzammal kapcsolatban már a regény eleje elültetheti a gyanút az éber olvasóban, amikor arról értesül, hogy Kálmánkát a kukoricásban szülte meg az anyja. A gyanú akkor érhet végképp bizonyossággá, midőn a mélyszegény sorból, egy elnéptelenedő („fiatal nem maradt Zápon, mert vagy elmentek külföldre, vagy elmentek a fővárosba, vagy elmentek a városba, vagy meghaltak balesetben, vagy meg sem születtek” [K 25]) településről származó hős vándorlásai során halálos szerelembe esik egy Julish nevű, mellesleg igencsak talpraesett és kikapós leánnyal, hogy története végén aztán egy igen különös Tündérországban fejezze be kalandozását. A hős szociális helyzete és meghatározottsága alapján akár rá is érvényesek lehetnek Margócsy István Jancsit jellemző sorai, mely szerint ő „a természetes közösség természetes gyermeke — aki annyira önmagára hagyatkozhat csupán, hogy még a családi, genetikus kötöttségektől is meg van fosztva”, hiszen Kálmánka gyámügyi előadókkal, intézeti elhelyezésekkel, noha-bortól zavaros agyú rokonsággal gazdagon mintázott gyerekkora tulajdonképpen illeszkedik az árvaság szociológiai értelemben elgondolt képzetköréhez.
Többet árulnak el azonban azok a különbségek, amelyek Petőfi hősét, és Kálmánkát — aki amúgy a jól csengő Melák vezetéknevet viseli — oly látványosan választják el egymástól. Míg ugyanis Jancsi — hogy folytassam Margócsy imént megszakított mondatának idézését — „szenvedélyes individualitásának nagyszabású kinyilvánítása során egyénített gesztussal sérti meg a falu, a nép, a természetes közösség szabályrendszerét, s romantikusan számkivetett bujdosást kell, hogy magára vegyen”, addig Kálmánkában szenvedélynek, nagyszabású tetteknek, sőt individualitásnak sem leljük semmiféle nyomát. Spiró hőse megbízhatóan együgyű, cselekvésképtelen, szinte a gyengeelméjűségig tudatlan fiatalember, aki mindvégig rezervált nyugalommal és értetlenséggel viseli el azokat a hajmeresztő helyzeteket, amelyekbe belesodródik. A bujdosást nem ő veszi tehát magára, hanem külső erők kényszerítik bele, személyes, akaratlagos cselekvés szinte sohasem befolyásolja életét, a „választott individuális sors” (©Margócsy) helyett magatehetetlenül sodródik egyik kalandból a másikba. Jól jellemzi ezt a folyamatos alávetettségben vegetáló létformát, hogy Kálmánka kalandozásainak ritmikusan és periodikusan visszatérő helyszíne a börtön, ahova a legkülönbözőbb, számára sosem tisztázott okok miatt kerül, illetve a rabomobil, ahol — amint a regény egy jelenetében olvashatjuk — „a megbilincselt Kálmánka rutinosan ült a hátsó ülésen.” (K 143)
A személyes megváltás, az autonóm személyiség megteremtése, ami Petőfi hősében a beteljesedést elnyerő küzdelem élettörténetébe ágyazódik, tágabb értelemben pedig valamiféle nemzeti identitás megfogalmazásaként mutatkozik meg, Kálmánka esetében szóba sem jöhet. (Már csak azért sem, mert többek közt épp maga a felvilágosult nemzetfogalom vált érvénytelenné a Kőbéka disztopikus, félfeudális társadalomszerkezetében, erőszakos hatalmi gyakorlataiban.)
S épp ezért hangsúlyos a két mű zárlatának értelmezését illető különbség is: míg Jancsi — Margócsy szerint — a maga által választott sors végigjárása után „a legszélsőségesebb szubjektív döntés, azaz az öngyilkosság elhatározó gesztusának jutalmaképp” részesül a tündérországi boldogságban, addig az utazása végére érő Kálmánka nem nyerhet kegyelmet a maga Tündérországában. Ez egyébként a János vitéz azon szerkezeti logikájából is következik, hogy Jancsi vándorlása — úgy is, mint a lélek utazása — a kezdeti, elvesztett idill állapotának visszaszerzését célozza, ám Kálmánka sorsát semmiféle aranykori idill nem aranyozta be, melynek ideális állapota (erkölcsi, metafizikai jutalomként) visszaállítható lehetne utazása végén. Így tehát életútja is csak az eredendő kiszolgáltatottság és saját, fel sem fogott pusztulása kezdő és végpontja közti változatlanságban lesz leírható. A Kőbéka utolsó, „Tündérországban” játszódó jelenete egyébként szerintem a regény legerősebb, tényleg emlékezetes lapjai közé tartozik, később kicsit bővebben is visszatérek rá.
Petőfi hőséhez hasonlóan Kálmánka is kalandos utazások során élhetné meg a maga fejlődéstörténetét, hiszen eljut Amerikába (az Óperenciás tengeren túlra), Oroszországba, Franciaországba, Afrikába vagy Németországba is. Ám kalandjait minduntalan csak rajta kívül álló félreértéseknek köszönheti, melyek szálait a világot behálózó és irányító slendrián titkosszolgálatok mozgatják. Az életút-metafora (a célelvű, tudatosan munkált személyiségfejlődés pályájának) érvénytelenítésével a regény egyrészt ellenpontozza Petőfi hősének individualizációs folyamatát, ahol minden egyes kaland az önépítés, az autonóm döntések felvállalásának egy-egy mérföldköve, ugyanakkor széles tablóként ábrázolja a magyar (és a globális) hatalmi tér alapvetően korrupt, hazug, kimozdíthatatlan állandóságban működő gyakorlatait, amelyek egyszersmind a személyes kiszolgáltatottság részbeni magyarázataiként is szolgálhatnak. A szatirikusan ábrázolt aktuálpolitikai elemek — Spiró nyelvhasználatára talán még jobban illik a N. Frye által alkalmazott „militáns irónia” fogalma —, és a c-kategóriás politikai thrillerek eltúlzott paneljeinek gyakran mulattató (máskor soknak tűnő) kevercse a közállapotok gyilkos idiotizmusát rögzíti. A hajmeresztően groteszk eseményekben viszont, ahogy említettem már, nem nehéz felfedezni közelmúltunk és jelenünk társadalmi történéseinek realisztikus leírásait. A valóságeffektusoknak a disztopikus kalandsorozatba való beleágyazódása azzal a következménnyel jár, hogy részint elképzelhetővé teszi a szorongatóan irreális világ bekövetkeztét, másfelől pedig még inkább kihangsúlyozza valóságos jelenünk abszurditását. Amellyel kapcsolatban aztán a regény valóban igen bőkezűen adagolja az információkat, úgyhogy ezt csak néhány példával illusztrálnám. A regénybeli királyságban pl. aki „nem fogadja el a közmunkát, az nem kap egy vasat sem” (K 37); a kormány által minduntalan deklarált nemzeti egység a szegénységben valósul meg (K 21); ugyancsak a kormány nézete szerint a tiltakozókat a külföld pénzeli (K 37). De ismerős eset lehet a milliárdos cégek átíratása hajléktalanok nevére (K43), és az „addig lopjál, amíg lehet” tetterős kormányzati jelszava is (K 18), vagy a szánalmasan idióta miniszterelnöki casting, melynek eredményeképp Kálmánka válik a külföld által is támogatott jelöltté. (K38-59) Ugyancsak meglehetősen áthallásos a királyi kormányzat ideológiai gépezetének lajstromozása, a manipulációs technikák egyetemi tananyaggá nemesülő kurzusainak áttekintése, úgymint: „álviták generálása”, „önálló gondolkodás elsorvasztása”, az „észérvek letiltása a kormányzati vitákban, mivel azok úgysem mennek át”, a tőmondatok használatának, és a sulykolás fontosságának kiemelése, a „célszemély lehetetlenné tétele”, különös tekintettel a becsületsértési perek üdvösen hosszú lefutási idejére, vagy az „ártó hatalmak bábként mozgatott ellenzéki szervezeteinek” folyamatos leleplezési programja. (K71-78)
Ennek a rettenetes államszerkezetnek éltetője, kovásza, és fenntartója végeredményben a tudatlanság és a szolgalelkűség, ami Spiró nemzetkarakterológiai jellegű elképzeléseiben mindig is fontos szerepet játszott: „A szolgalelkűségből — fogalmaz itt szarkasztikusan — baj még sose származott, bizonyság rá a magyar történelem.” (K 123) Egy másik jelenetben egy bizonyos filozófiaprofesszor pedig Kálmánka és társai megfigyelésének köszönhetően a következő címet viselő könyvéért részesült Nobel-díjban: „Ignorance as one of the most decisive factors of making human animal.” (K 170)
Némiképp pátoszosabb hangoltságban a Tavaszi tárlatban így jelentkezik ugyanez: „Ez a Magyarország: a szolgaság és terror országa, a nyomor és a rosszindulat országa, a hazug önképek és a megalapozatlan illúziók országa, örök.” (Tt 250)
Nem csoda tehát, ha a Kőbéka regényvilágába nem kerülhetnek át Petőfi elbeszélő költeményének azon analógiái, amelyek ott az ész, a racionális tisztaság megragadásába vetett hit epizódjaiként jelentek meg, mint pl. a felvilágosodásról szóló mesei betét, a boszorkányokról szóló 21. ének.
A regény egyébként többször reflektálja saját átirat-mivoltát, megbontva, szétzilálva a pontos megfeleltethetőségen nyugvó olvasat lehetőségét, ezzel is kihangsúlyozva a minta és a parafrázis értékvilágai közt lévő távolságot. Ilyen metareflexív mozzanat például, mikor a börtönben a rabok a János vitézt adják elő kultúrmunkaként (K 35), vagy az elbeszélő költemény 17. fejezetére utaló hazatérés-jelenet, amikor az örvény felragadja Kálmánkát, és „vitte, vitte, akár egy griffmadár, amíg le nem csapta a jövőben, hogy ő is megszülessék.” (K 228)
Még egy mozzanatot emelnék ki a két szöveg közti összefüggésekkel kapcsolatban, mégpedig azt, amikor Jancsit a francia király János vitézzé nevezi át. Azért kiemelten fontos ez a névadási rítus, mert Jancsi itt válik le genealógia nélküli nevéről, és saját jogán, személyes erényeiért nyeri el új identitását, ami lehetőséget ad neki arra, hogy (a 14. fejezetben) immár beérkezett emberként áttekintse addigi életét, visszamenőlegesen átlátható struktúrába rendezhesse múltját. A Kőbéka ezt a jelenetet természetesen csak az eredeti szöveg értelmének megtagadásaként, eltüntetéseként, hárításaként építheti magába, mégpedig a következőképpen.
A francia király posztumusz kitüntetésben részesít néhány embert, akik az Amerika elleni harc során életüket áldozták Franciaországért. Egy tévedés folytán a kitüntetettek közt van Kálmánka is, aki azonban eltűnt, s így a számára járó díszoklevelet a magyar ügyintéző egyszerűen a Szajnába dobta. „Minderről persze Kálmánka nem tudott.” (K 163-164) Nem birtokolhatja tehát az okiraton szereplő „Záp vitéz” megnevezéssel járó új identitást, s éppen ezért élettörténete sincsen, amit el tudna bárkinek is mesélni, össze tudna foglalni egy okozatiságon nyugvó narratívában. Ebben az eltérésben két korszak, két értékvilág és személyiségideál szédítő különbségeit nyitja meg Spiró regénye.
Ahogy Kálmánka élettörténete is esetlegességek, logikát nélkülöző hányódások sorozata, úgy a regény idővonatkozásai is meglehetősen képlékenyek. Nem pusztán azért, mert nemigen lehet tudni pontosan, mikor is játszódik a történet, hiszen egy disztópikus politikai szatíra esetében ez akár természetesnek is mondható. Az már inkább zavarba ejtő, amikor egy leírásban látszólag minden logikát nélkülözve kerülnek egymás mellé időrendi sorrendben a legkülönbözőbb történeti idők rétegei: „Történt mindez a Margit hídnál, és nem a Lágymányosinál, amelyet Rákócziról, majd Orbánról, majd Horthyról, majd Kádárról neveztek el, mielőtt megint a Lágymányosi nevet kapta.” ( K 45) Az időbeliség bicsaklik meg akkor is, amikor Kálmánka egy váratlan fordulattal a Lipótmezőn találja magát, mégpedig az 1940-es évek vége felé, ahol moszkoviták, internacionalisták, antifasiszták és deportáltak groteszk, ám annál gyilkosabb politikai csatározásai közt téblábol tovább. A bolondokháza a kelet-európai irodalmakban Csehovtól Bulgakovig jól ismert toposz, az értelmiségi pozíció egyetlen adekvát kerete. Ennek megfelelően Spiró regényében is egy bizonyos Történész az, aki váteszként a magyar történelmi jövő rémes eseményeit meséli el Kálmánkának, a politikai/koncepciós perektől a Lipót 2007-es bezárásáig, illetve a Történeti Levéltár 2017-es (egyelőre még fiktív) felszámolásáig.
Az emlékezet eltűnése, eltüntetése lesz tehát a mű sugalmazása szerint az a jövőbeli kiindulópont, államalapító gesztus, amely lehetővé teszi a regénybeli rezsim majdani hatalomra kerülését és hatalmának megtartását: „Ezzel vége a magyar államnak, mit államnak, az államiságnak, az eszmének magának! És ezt a magyarok tették! Nem a török, nem a tatár, nem a német, nem az orosz, hanem a magyarok (…) Bárcsak magyar kézre ne került volna soha ez az ország!” (K 200-217) — összegzi borús jövőképét a Történész, akinek monológjaiba (Spiró regényeiben megszokott fogásként) talán a szerzői szólam is részlegesen beszüremkedik.
A Lipóton játszódó dupla időspirál (amely a múltba röpít, hogy ott a távoli jövőt írja meg „előre”) végül a hazafelé vezető útra veti ki Kálmánkát. Petőfi sorsát kereső hőse, és Spiró sodródó antihőse természetesen odüsszeiájuk végén sem érhetnek el ugyanabba a metafizikai révbe. Kálmánka szögesdrótokon átbújva, sugárfertőzött területeken áthaladva jut el szülőfalujába — nem mellesleg, útközben találkozik az időközben csúf, sziszegő boszorkánnyá öregedett Julish-sal, akivel kölcsönösen nem ismerik fel egymást —, ahol megdöbbenve ámul el a táj szokatlan szépségén. Rózsaszín, varjú nagyságú pókok, mutáns, mindenféle kinövésekkel tarkított állatok, emberméretű gombák, tölgyfányi papsajtok és narancs- valamint fügeligetek közt sétál le a faluszéli tóhoz, ami olyan kék volt, mintha amerikai képeslapokról került volna oda, felszínén tehén és elefántméretű kacsák és hattyúk úszkáltak. A vidék leírása egyrészt persze megidézi az „örökös tavasz pompáját”, Jancsi Tündérországának mesebeli boldogságban úszó metafizikai tartományát, a jogosan elnyert kegyelem és beteljesülés állapotát, ami azonban Kálmánka számára már egy kiürült, sugárfertőzött vidék halálos nyugalmaként adatik meg. A „tündéri” kulisszák egymásra montírozása önmagában is erős zárlat, hiszen a regény logikája szerint a posztapokaliptikus tájék gyilkos, pusztító üressége mint közeljövőnk egyetlen lehetséges Tündérországa kínál megváltást. A transzcendens és a halálosan reális közös képpé oldása ismét csak két korszak várakozásainak, lehetőségeinek ijesztő különbségeit sűríti magába, a metafizikai remények végleges eltűnését rögzíti. Tovább erősíti a jelenetet Kálmánka tökéletes reflektálatlansága, aki valamiféle öntudatlan sztalkerként, teljesen gyanútlanul vág át a fertőzött vidéken otthonáig, (imént épp fel sem ismert) szerelmével való közös jövőjét tervezgetve. Falujának mesés tájjá változását csodálkozó derűvel szemlélve fogalma sincs arról, hogy saját pusztulásának díszletei közé került. Ahogy életének, úgy halálának is csupán passzív elszenvedője, statisztája, ebben az értelemben Kálmánka tulajdonképpen a „saját halál” megérdemelt végcéljához ér el, és éppen ebben a tudatlanságban rejlik a helyzet drámaisága. A felelősség nélküli létezés és elmúlás (vö: „Ignorance as one of the most decisive factors of making human animal.”) ebben a jelenetben — visszamenőlegesen, a regény disztópikus világának szatirikus jeleneteit is a maga tragikumába forgatva – erős egzisztenciális kérdésként veti fel az alávetettség, a kiszolgáltatottság, és a hatalmi manipulációk reflektálatlan eszközeként vegetáló, személytelen létezés rettenetét.
A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú,
Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai:
társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok
a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban
című projekt támogatta.
A projekt az Európai Unió támogatásával,
az Európai Szociális Alap és
Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.