Lassan harminc éve otthonomnak hívok egy házat a Vaskapu-hegy lábánál. Az első és egyetlen, de időközben sokat változott, hogy milyen értelemben vagy minőségben volt ez a ház otthon.
Először a puszta evidencia értelmében volt az. Ha nem is ide születtem, de az első emlékeim már ehhez a helyhez köthetőek. Például a gyerekkori karácsonyok, amik még tényleg azt a klasszikus varázst hordozták, mint a téli szünetben vetített rajzfilmek és amerikai családi mozik. Aztán később már nem voltam elég jó gyerek. Emlékszem, hogy a Mikulás az édességek mellett sosem felejtett el egy-egy csokor virgácsot is hagyni, és megüzenni egész évnyi mulasztásaimat, bűneimet.
Hogy szíven talált, mikor az osztálytársaim — akiket akkor pedig még évente meghívott anyám palacsintázni — azzal csúfoltak, hogy a szüleim börtönőrök, a házunk pedig börtön. Igaz, minket valóban elég szigorúan fogtak a többiekhez képest, és magasak voltak az elvárások, de nem ezért utáltam hazajárni.
Akkoriban már sok velem egykorú gyerek szülei elváltak, úgy a fele azoknak, akiket ismertem. Az én szüleim nem, ők engesztelhetetlenül megsértődtek egymásra, hidegháborút indítottak és bezárkóztak vagy másfél évtizedre. Mikor betöltöttem a tizenhatot, megszöktem ebből. Az apám feljelentést tett, és miután megtaláltak, csalódottságában végre levette rólam a kezét.
Ez az időszak nem tartott sokáig, az érettségi után egyetemre mentem, és volt rá gondom, hogy 200 km-es körzeten belül ne jelöljek meg semmit a felvételi lapon. Egy évtizeden keresztül csak látogatóba jártam haza, közben az anyám a sarkára állt és elvált. Később apám is elköltözött, és új életet kezdett az ország egy távoli pontján. A testvérem maradt. A ház a mi tulajdonunkba került, és megfogalmaztuk, hogy hamarosan el kell adni. Én csak ekkor kezdtem el ragaszkodni hozzá, a távolból, egy másik kontinensről.
Aztán hazaköltöztem.
Ezek az utolsó évek a legkaotikusabbak. Mivel a ház egy embernek túlontúl nagy, a fenntartása túl költséges, csak a felhalmozódó rossz tapasztalatokból tanulva kezdtem el azon gondolkodni, hogy mégis inkább egyedül maradok, és legfeljebb a saját démonaimmal osztozom rajta. Az öcsém külön költözött és egy újabb, nem kevésbé problémás családot alapított. Nehéz elhinni, kiket engedtem be ide azóta, akár látogatóként, akár lakóként… és hogy tűrtem, és főleg nem tűrtem meg senkit aztán. Az utóbbi három évben olyan gyorsan cserélődtek az emberek, hogy már bánom, hogy nem vezettünk vendégkönyvet. Épp az ellentétébe csapott a gyerekkorunkban jellemző elszigetelt életmód. Egy portás nélküli, teltházas kollégiummá alakítottuk a börtönt, egy apró lépésre sodródva egy elmegyógyintézettől, ami ugyanúgy nem otthonos senkinek.
Mennyi válogatott, abszurd helyzet: látom magam, ahogy állok az étkezőben, egy vérre menő nászharc kellős közepén, egy kulcsot szorítok a kezemben. Elüldöztem a szerelmemet, mégsem vagyok képes hagyni, hogy elmenjen, viszont ezenkívül bármire, BÁRMIRE képes vagyok. Vagy egy számomra vadidegen ember velem szemben: ki engedte ezt be ide? Nem néz a szemembe, minden szaváról és gesztusáról süt az alpárisága, nyilvánvalóan nem vesz emberszámba, és nem értem, hogy kerülhettem ilyen szituációba — a tulajdon otthonomban. És akkor, úgy érzem, nincs választásom, nekem kell magamra vennem a börtönőr szerepét, visszaalakítani fegyházzá az egészet, hogy legalább rend legyen. Ezzel maradok magamra benne.
Apám vérbeli mérnök, ő bármikor megmondja, hogy a 130m², az 130m², az 130m². Azzal nem számol, hogy ez a tágas otthon lassacskán kísértetházzá, házból hetedik szobává, szobából csontvázakkal teli szekrénnyé zsugorodott. Olyanná vált, mint egy közeli, de vállalhatatlan hozzátartozó, akihez a viharos kapcsolat ellenére erős érzések kötnek, és a mindkettőnket meghatározó, közös múlt. Rövidesen eladjuk. Már rég nem itt lenne a helyem, de mintha egy elhallgatott fizikai törvényszerűség, egy kimutathatatlan mágneses erő miatt nem lenne reális esélye, hogy itthagyjam végleg. A ház egyébként nagyjából velem egykorú, jó állapotú, talán egy kis modernizálás ráférne. Én teljes felújításra szorulok, némi átalakításra, és rég nem vagyok tehermentes.