Végül is van ez a buli, amire meghívtak. Oké, a többes szám túlzás, mert csak Bea hívott meg, a Szopós Bea, akivel még az előtt voltam jóban, hogy Szopós lett volna. Vagyis nagyon régen, még a gimi előtt. Egy utcában laktunk, és valahogy elkezdtünk barátkozni. Én egyébként általános után is kedveltem egy ideig. De elég hamar megkapta ezt a becenevet, és rá is szolgált, sőt egy idő után élvezte is. A szalagavatón félperces fütty- és tapsvihar volt, mikor rá került a sor. Az ünnepség utáni buli viszont rosszul indult, mert a Kroki legurult a lépcsőn, és ripityára törte az egyik sípcsontját. És mivel ő az egyik fő hangadó az osztályban, a többiek azonnal le is fújták a bulit, mondván, szilveszterkor majd bepótoljuk egy odabaszós partival. Ehhez még akkor se lett volna kedvem, ha vannak barátaim az osztályban. Aztán mikor elindult a szervezkedés, az egyik nagyszünetben szóba került, hogy kéne egy-két ember, aki valamennyire józan marad, hogy ha bármi történne, vagy ha a szomszédok ránk hívnák a rendőröket, akkor legyen valaki, aki cselekvőképes állapotban van. És ekkor Bea félig felém fordult, és azt mondta a többieknek: a dagira szerintem számíthatunk. Aztán rám nézett. Nem? Jössz te is, nem?
Csakhogy én közben anyáméktól büntetést kaptam. Elfajult egy vita a karácsonyi vacsoránál, és pont nekem jutott az utolsó mondat, ami megakadt a levegőben. A büntetés nagyjából annyi volt, hogy nem nézhetek tévét, és nem mehetek sehova, főleg szilveszterkor. Nem különösebben érdekelt. Olvastam, sétálni vittem az új kutyánkat, merthogy ez nem számított bele a büntetésbe, mivel senki nem akarta levinni, se a nővérem, se a szüleim, se a nagyi, aki hozzánk költözött fél éve, amikor meghalt a nagypapa.
Fél kettő van, a kandalló előtti szieszta ideje. Anya és apa el is aludt, a nagyi keresztrejtvényt fejt. Kimegyek a konyhába, és megengedem a csapot, mintha vizet akarnék inni. Hallgatom és nézem, ahogy egyenletesen csorog a víz a mosogatóba. Ma reggel takarítottam ki, még mindig érzem a CIF illatát a kezemen. Hirtelen belép a konyhába a nővérem, és egy pillanatra megáll. Nézi, ahogy engedem a vizet az üres mosogatóba. Mit csinálsz?! Elzárom a csapot, és gyorsan felé fordulok. Semmit. A nővérem kivesz a hűtőből egy kefirt, aztán visszamegy a szobájába. Várok egy kicsit, az apró vízfoltokat nézem a mosogatóban. A lefolyó még szörcsög egy ideig. Olyan hangja van, mintha a lakásnak korogna a gyomra. Mikor abbahagyja, kimegyek a konyhából, és bekopogok a nővéremhez. Nem jön válasz, úgyhogy megpróbálom még egyszer, egy picit hangosabban. Most sem szól, úgyhogy benyitok. A nővérem melltartóban és bugyiban áll, nekem háttal, a tükörrel szemben. Valami szűk topot tart maga elé. Mikor észrevesz, idegesen megfordul, és maga elé szorítja a ruhát. Mivan! Úgy néz rám, mintha rajtakaptam volna valamin. Tudsz segíteni egy kicsit? Ezen meglepődik, és még azt is elfelejti, hogy most szégyenlősnek kell lennie, egyébként feleslegesen, mert nagyon szép teste van. Sosem szoktam segítséget kérni tőle, legfeljebb ő tőlem, ha valamit be kell állítani a laptopján. Csukd már be az ajtót! Egy darabig a nővérem szemébe nézek, aztán be is csukom magam után az ajtót, és visszamegyek a saját szobámba.
A tükör előtt állok. Hát ez van, nézek végig magamon. Sose voltam valami helyes fiú. Főleg azért, mert egy kicsit dagi vagyok. Én vagyok az egyetlen dagi a családban. Nem tudjuk, miért alakult így. Próbáltam már fogyókúrázni, de egy-két kilónál többet sosem tudtam leadni. Egyébként hízni se. Beálltam erre a szintre. Az arcomat nézem a tükörben. Gömbölyűek az arcéleim, amitől fiatalabbnak nézek ki. Ezt a nővérem mondta nemrég. Az előző pasija folyton úgy hívott, hogy babapofa. Az apám, mikor ezt először meghallotta, hangos röhögésbe kezdett, és utána akárhányszor itt volt a csávó, ő is mindig így hívott. Nagymama egyszer a védelmébe akart venni, és azt mondta, nem baj, megférfiasodsz majd. Aztán felajánlotta, hogy levágja a hajamat, hogy kicsit fiúsabb legyen. A végeredmény az lett, hogy az egész család a frizurámon nevetett, és végül a nővérem letolta géppel. A nagypapa bezzeg mindig rendes volt. De sajnos meghalt.
Kinyitom a szekrényemet. Hirtelen az összes ruhámat tiszta cikisnek érzem. Pedig egyébként szeretem őket, egészen addig, amíg nem kell elmenni itthonról. A nővérem mindig azt mondja, a fekete vékonyít. Én egyáltalán nem látom vékonyabbnak magam, de nincs jobb ötletem: fekete pulcsit veszek fel, és alá egy sötétkék inget. Farmerom csak három van, szinte teljesen egyformák. Az osztályban mostanában mindenki szűk farmert hord, a fiúk is. De én röhejesen nézek ki bennük. Egyszer felpróbáltam egyet, szánalmas. Benézek az alsónadrágomba. Múltkor figyeltem a többieket tesióra után. Egyre többen borotválják magukat a farkuk fölött is. Egyszer én is kipróbáltam, de nem igazán értettem, mi a jó benne, ráadásul még a bőröm is fájt utána, és attól is féltem, hogy anyáék észreveszik a zsepibe csomagolt szőrt a kukában. Mostanra kábé visszanőtt a rendes hosszára. Nem mintha nagyon szőrös lennék. De azért most egy pillanatra eszembe jut, hogy lehet, ismét meg kéne próbálni. Pont ekkor nyit be a nővérem, kopogás nélkül. A kelleténél hangosabban csattan az alsónadrágom gumija a köldököm alatt. Na mi az, nyoma veszett?, kérdi heherészve. Miközben magamra húzom a farmert, a nővérem leül az ágyamra. Ha én ülnék le az övére, akkora hisztit csapna, hogy tőle zengne az egész lakótelep.
A kötelező huzavona és kéretés után a nővérem azt mondja, hogy segít. A diófa ágai pont az ő ablakához vannak közel, pár éve még én tanítottam meg a nővéremet, hogyan másszon ki rajtuk. Évekig szökdösött ki-be a diófán az én trükkömmel, úgyhogy jön nekem eggyel. Hallom, amint negyed hatkor a szüleim nekiállnak a sajtos tallérnak. Anya hangosan keveri a tésztát. Apa a rádióval együtt dünnyög. Meglepő módon még most is felcsendül egy-két karácsonyi dal. A nagymama Benny Hill-videokazettákat néz a nappaliban. Azok voltak a nagypapa kedvencei, és mióta meghalt, a mamám is szereti őket. Még a lejátszót is megtanulta kezelni. Anya alkoholmentes pezsgőt akart venni, külön nekem. Évek óta ezt csinálja, még tavaly is azt vett. Azt mondta, nincsenek illúziói, tudja, hogy ma már korán inni kezd minden fiatal. De legalább előtte ne igyak tizennyolc éves koromig. Pedig máskor se szoktam. Idén viszont, mikor elmentünk a karácsonyi nagybevásárlásra a Pennybe, és anyám szólt, hogy hozzak két üveg rendes és egy alkoholmentes pezsgőt, megálltam, és azt mondtam, hogy hozzon ő, ha azt szeretne inni. Anya ezt elmesélte otthon apának. Ismerem apát, láttam a tekintetén, hogy most azonnal le fog nekem keverni egy pofont. Csakhogy a nagyi is ott volt a konyhában, és mikor meghallotta, mit válaszoltam anyának, hangosan kacagni kezdett. Apát ez úgy kizökkentette, hogy azt hittem, a nagymamát fogja felpofozni helyettem. Maga ne röhögjön itt, anyuka, mert úgy kivágom, mint a macskát szarni! És így szerencsére el is felejtődött az én szemtelenségem, anya az este hátralevő részében apával veszekedett.
Hogy kevésbé legyen feltűnő a dolog, átmegyek a nővérem szobájába, és ő hordja be nekem a kabátot meg a cipőt. Ő is készül valahova, és olyankor amúgy is fel-alá korzózik a lakásban. Fél hét van, indulásra készen állok, már csak a sapkám és a kesztyűm hiányzik. Nem találom sehol, mondja a nővérem. Pedig ott van! Nem néznéd meg még egyszer? Mondom, hogy nem találom! Nem tudok mit csinálni, elindulok így, pedig borzasztó hideg van kint. Mikor fellépek az asztalra, sár potyog a cipőmből. Kösz szépen, morog a nővérem. Bocsi. Kihajolok az ablakon, a diófa ágain vékony jégréteg ül. Elnézek jobbra, a szobámból fény szűrődik ki. A kezem azonnal kivörösödik a hidegtől. És hova mész amúgy, kérdi a nővérem. Kis szünet után visszafordulok felé a szobába. Pestre. Majdnem nevetni kezd, aztán csak döbbenten rám mered. Most komolyan? Aha. Az ablak továbbra is nyitva van, a radiátor hangosan pattogni kezd alatta. Próbálom kiélvezni a fűtés utolsó másodperceit. Azt rohadtul nem mondtad, hogy Pestre mész, baszki! És Pesten hova? Tudod, merre kell menni? Mivel mész egyáltalán? Ahogy elnézem a nővéremet, az jut eszembe, hogy kiskorom óta nem láttam, hogy aggódott volna értem. Nyugi, odatalálok. Ő még hezitál, de én közben elkezdek átcsimpaszkodni a diófára. Azért egy sms-t dobjál majd, vagy valami!
Kimegyek a buszmegállóba. Azt hittem, nagy élet lesz idekint, de egy lélek se jár erre, még kocsik sincsenek az úton. Minden mozdulatlan, szerencsére a szél se fúj. Meg akarom nézni a menetrendet, de le van tépve a papír. Több mint negyedóra telik el, mire végre begördül egy barna bőrüléses busz, rajta ismeretlen sofőrrel. Hangosan fújtatva áll meg mellettem, irreálisan nagyok a kerekei, mintha traktorkerekek lennének. Jó napot, mondom a sofőrnek, aki kifejezéstelen arccal néz rám. Vagyis jó estét, javítom ki magam, és kérek egy jegyet a végállomásig. Felém nyújtja a tenyerét. Hatalmas lapáttenyere van, fekete olajfoltok borítják. Ezerháromszáz, és jók vagyunk. Nem számítottam rá, hogy ilyen sok lesz a jegy, de mikor odaadom a pénzt, a fickó már kettesbe vált, és ki is fordulunk a fő útra. A buszon kevesen vannak, egy ismerős arcot sem látok, szerencsére. A sofőr nem sajnálja a fűtést, azonnal le is veszem a sálamat és kigombolom a kabátomat. Az ablak vastagon párás. Hiába törlöm le, két másodperc múlva ismét tejfehérré válik. Inkább hagyom, kényelmesen hátradőlök, és azon gondolkodom, mikor veszik észre a szüleim, hogy eljöttem otthonról. Remélem, nem a nővéremet fogják elővenni érte. Különben is, mit vártak? Hogy velük ünnepelek majdnem tizennyolc évesen? Anya állítólag vad életet élt fiatalkorában. Legalább neki tudnia kéne, hogy működnek a dolgok. És különben sem voltam még soha házibuliban, egy alkalmat leszámítva, ami nálunk volt.
A nővérem egyszer házibulit rendezett, amikor a szüleim elutaztak egy wellness-hétvégére a házassági évfordulójukon. Én már majdnem tizenhárom voltam, a nővérem tizenöt. Két héttel korábban elkezdte szervezni a szupertitkos bulit. Valahogy próbált engem is elpaterolni otthonról, de mivel fogalmam sem volt, milyen is egy házibuli, ellenkeztem, és csak azért is próbáltam meggyőzni anyáékat, hogy elleszünk itthon ketten. Végül a nővérem is belement, mert rájött, hogy így kisebb az esélye, hogy beköpöm. Három fiú és öt lány jött át, tele is lett a lakás. Rengeteg piát hoztak, a nővérem ki is akadt, hogy ennyi sörös üveget mégis hova a francba fog eltüntetni, legalább hoztak volna dobozosat. Úgyhogy rögtön el is kezdték meginni őket, hogy fogyjon. A nővéremmel megegyeztünk, hogy én is kint lehetek velük a nappaliban, ha kussolok és normálisan viselkedek. Soha nem voltam az a szövegelős fajta, úgyhogy nem tudom, mitől tartott. A sarokban ücsörögtem, és hol az egyik, hol a másik lánnyal beszélgettem, jobban mondva hallgattam őket. Kínálgattak engem is a sörrel. Eleinte nem ízlett, de aztán valamennyire megszoktam, és egy idő után elfogadtam mindenkitől. A fiúk tudomást sem vettek rólam, folyamatosan valamelyik lány combját gyömöszölték, akik úgy tettek, mintha nem akarnák. Néhány sör után a nővéremben átkattant valami, és onnantól kezdve hihetetlenül kedves volt velem. Odaült mellém, és mindenfélét mesélt rólam a barátnőinek. Dicsekedett, hogy sakkversenyt nyertem, meg hogy egy csomószor én írom meg a matekháziját, és hogy most is milyen rendes vagyok, hogy falazok neki a szüleink előtt. Annyira váratlanul ért ez a nagy jófejkedés, hogy el is vörösödtem tőle, és még több sört ittam. Aztán az egyik fiú hirtelen karon fogta a nővéremet, aki szó nélkül követte a saját szobájába. A másik két fiú füves cigiket sodort, és próbálták a lányokat is rávenni egy-egy slukkra, de ők csak köhécseltek tőle, és inkább nem kértek. Az egyik lány aztán egyszer csak beleült az ölembe, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt el is alszik. Nem sokkal később nyögéseket lehetett hallani a nővérem szobájából, mire a lány az ölemben magához tért a bóbiskolásból, és rám mosolygott. Tudod, mit csinálnak? Én lesütöttem a szemem, és bólogattam, habár nem tudtam teljesen biztosan. Dehogy tudod, mondta erre a lány, és elkezdett mozogni az ölemben. A többiek közben YouTube-videókat néztek, valaki pedig már el is aludt a földön fekve. A lány megfogta a karom, és pont úgy húzott maga után a szobámba, mint a nővéremet nemrég a fiú. Azonnal befeküdt az ágyamba, és lehúzta a nadrágját. Nem jössz? Odamentem, és leültem mellé az ágyra. Csináltad már? Annyira kábának éreztem magam, hogy hirtelen nem kapcsoltam, mire gondol, és visszakérdeztem: mit? Ezen nevetett, és megsimogatta az arcomat. Te remegsz? Ez olyan cuki! Aztán felkelt, és lehúzta a nadrágomat, majd a következő mozdulattal be is vette a szájába a farkamat. Addig nyalogatta, amíg meg nem keményedett, aztán hanyatt fektetett, és fölém hajolt. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy most mit fog csinálni, de féltem tőle, úgyhogy csak feküdtem, vártam, és próbáltam nem remegni. Ő ismét nyalogatott egy kicsit, aztán az arcomhoz hajolt. Szinte vaksötét volt, de láttam, hogy mosolyog. Van már spermád? Azt mondtam neki, hogy igen, de visszakérdezett, hogy most tényleg, vagy csak úgy mondom? Úgyhogy bevallottam, hogy azt hiszem, nincs. Azt mondta, nem baj, aztán belevezette a farkamat a puncijába. Furcsa, kicsit gusztustalan érzés volt. Úgy éreztem, valami ragacsos nyálka tapad rám, és egyáltalán nem tetszett. A lány sóhajtozni kezdett, és azt mondta: ahhoz képest… de nem fejezte be, csak föl-le mozgott. Nem sok idő telt el, mikor kezdtem érezni, hogy nagyon kell pisilnem. Figyelj, szóltam a lánynak, de nem válaszolt, csak egyre hangosabban nyögdösött. Már épp akartam szólni megint, amikor azt mondta, ha mégis jön, húzd ki. Én pedig próbáltam is kihúzni, de egészen rám nehezedett, az arcomat és a hajamat simogatta, amitől csak még idegesebb lettem. A farkam továbbra is kemény volt, de az egyre hevesebb mozgástól úgy éreztem, mintha valami erősen égetné. Nem tudtam mit csinálni, szóltam a lánynak, hogy pisilnem kell, de akkorra már annyira felélénkült, hogy nem figyelt rám. Hallod, tényleg kell, nem tudom tovább tartani! Mit mondasz, kérdezte végül, mire rávágtam, hogy jön, mégis jön. Akkor vedd ki, kiabálta, és éreztem, ahogy kicsúszok belőle, a következő pillanatban pedig elkezdtem pisilni. Próbáltam visszatartani, de nem ment, sűrű sugárban spriccelt a levegőbe. Te mi a faszt csinálsz, kérdezte a lány megrökönyödve. Én mondtam, hogy kell. Most vettem csak észre, hogy sírok. Pár másodpercnyi csönd állt be közöttünk, és közben jöttem rá, hogy valószínűleg a lányt is eltaláltam. Te mi a faszt csinálsz?! Ezúttal már kiabálva förmedt rám, és felpattant az ágyról. Beteg vagy, bazmeg?! Nem vagy normális! Felkapta a ruháit, és kiviharzott a szobából.
Nem tudom, a lány hogyan mesélte el a sztorit úgy, hogy rá nézve ne legyen kínos, csak nekem. De megtalálta a módját, és rögtön elmesélte a házibuliban mindenkinek, akik aztán egy csomó más embernek is tovább adták. Rettegtem, hogy a szüleimhez is eljut majd, de miután végre elmentek az emberek, a nővérem szó nélkül kimosta mindkettőnk ágyneműjét. Utána némán takarítottunk a lakásban, ráment az egész délutánunk, de szép rend lett. Este a nővérem rántottát készített, és többórányi hallgatás után csak annyit mondott, hogy a Roxi nem százas, nem csoda, hogy már kétszer bukott. Tudta, hogy nem kellett volna áthívni. Némán ettük a rántottát, de bármennyire az ölembe hajtottam a fejem, nem tudtam leplezni a sírást. A nővérem meg akartam simogatni a karom, de elrántottam előle, és bementem a szobámba. Soha többé nem hozta szóba a dolgot, de mikor gimibe mentem, szinte már mindenki ismerte a történetet valamilyen formában. Mint rájöttem, egész sok változat keringett. A fiúk az első évben szórakozni kezdtek velem. Gyakori szokásuk volt, hogy levelet küldtek órán. Átlagos, összehajtogatott papír volt, néhány csipetnyi levágott fanszőrzetet csomagoltak bele, és olyanokat írtak mellé, hogy „Tudod, mi ez?” vagy „Adunk kölcsön, amíg neked nincsen.” Egyszer valami fehér trutyival is összespriccelték a székem. Nyilván nem sperma volt, de nagyon élethű anyagot találtak. Aztán az egyik nyári szünet után valahogy leeresztett a dolog, és csak a dagizás maradt helyette, pedig mikor végre kamaszodni kezdtem, már nem is voltam annyira dagi, inkább csak húsos.
Az órámra nézek, mindjárt nyolc. Észre sem vettem, hogy több mint egy órája úton vagyunk. Talán azért se, mert amióta felszálltam, még egyszer sem álltunk meg sehol. Lopva körbenézek a buszon. A legtöbb ember kifelé néz az ablakon, de mindenhol sűrű pára takarja a kilátást. Az is lehet, hogy alszanak, a busz ugyanis bódítóan zúg, a sofőr pedig majdnem az összes lámpát lekapcsolta. Lakatlan, kivilágítatlan területeken hajtunk keresztül, legalábbis amennyire a szélvédőn át látni. A nővérem elvileg nyolckor megy el otthonról. Kilenckor szokott lenni a közös vacsora. Vajon hogy reagálnak majd? Lehet, hogy sehogy. Tudomásul veszik, hogy megszöktem otthonról, és az este hátralevő részében arról beszélgetnek majd, hogy mi legyen a méltó büntetés. Alig várom, hogy jövő szeptembertől kollégiumba költözhessek. A nővérem azt szokta mondogatni, hogy ott lesz majd az igazi élet! De gőzöm sincs, honnan veszi ezt. Se ő, se a barátnői nem voltak kollégisták sohase. A nővérem jelentkezett tanárképzőre, és fel is vették, ő mégsem ment el beiratkozni. Most műkörmösként dolgozik a szomszéd városban. Arra vár, hogy a pasija feldobja végre az összeköltözést. Remélem, fél évig még nem fogja. Rettenetes lenne egyedül maradni otthon. A nagyi sem szeret anyáékkal lakni, csak egyedül nem tudja fenntartani magát, anyáék meg nem tudnak pénzt adni neki. Időnként szokott viccelni a nagyi, hogy majd ha Pestre költözök, akkor jön ő is velem, és ketten már csak ki tudunk bérelni valami tisztességes lakást. Mindig nevetünk ezen, de azért közben félek is kicsit, hogy komolyan gondolja.
Hányingerem van. Hirtelen olyan erővel tör rám, hogy szabályosan vissza kell nyelnem. Visszaveszem a sálamat és felhúzom a dzsekimet, aztán előre megyek a sofőrhöz, és megkérem, hogy álljon meg, le akarok szállni. Rám néz, de egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki szándékozna megállni vagy egyáltalán bármit is válaszolni. Visszafordul az út felé, és tartja a tempót. Legyen szíves, álljon meg, ismétlem, aztán kicsit halkabban hozzáteszem: rosszul vagyok. Kicsit tartok tőle, hogy ezen gúnyolódni kezd, de csak annyit mond, hogy fél óra múlva megérkezünk. Tétován állok mellette, majd azt mondom: akkor is. Tessék megállni, hánynom kell. Erre nem mond semmit, de két perc múlva megáll egy olyan kicsi buszmegállónál, hogy maga a busz nem is fér be teljesen. Leszállok, majd megállok a járdán, és a nyitott ajtón keresztül a sofőrt bámulom, ő pedig engem. A maradék hétszáz forintot szorongatom a zsebemben, és közben az osztálytársaimra gondolok. Egymás után villannak fel előttem az arcok, egyik a másik után. Aztán váratlanul a szüleim képe keveredik közéjük. Végül nem látok mást, csak a busz hatalmas kerekét, abba kapaszkodva kezdek hányni. Miután kiadtam mindent, érzem, mennyire hideg van a fűtött buszhoz képest. Nagyon jól esik most. A sofőr türelmesen vár, de látom, már elege van. Visszaszállsz még, vagy mi lesz? Az ablakok felé nézek, a nyitott ajtó miatt most nem párásak, és kilátni rajtuk. Az összes utas engem néz. Valamiért arra számítok, hogy most majd váratlanul kiszúrok egy ismerős arcot, de hiába, csupa idegent látok most is. Megrázom a fejem, biztos nem tudnék most visszaszállni a fülledt buszra. A sofőr vár még néhány másodpercet, aztán tovább hajt, az első ajtó pedig hangosan sziszegve becsukódik.
Egy ideig figyelem a távolodó buszt, aztán mikor már nem hallani semmit, elnézek az ellenkező irányba is. Sétálok egy keveset, de mikor a falu végére érek, nem látok táblát. Próbálom megtippelni, hogy hol lehetek, de azt sem tudom, melyik útvonalon jött a busz. Fülelek, hogy hallom-e még, de fagyos csönd vesz körül. A házak kivilágítatlanul állnak, senki nincs az utcán. Az út menti lámpák közül csak minden harmadik ég. Az egyik oldalon kicsi, egyszerű házak sorakoznak, a másik oldalon széles, hófödte síkság terül el, néhol kókadozik csak egy-egy bokor. Előveszem a telefonom: háromnegyed kilenc, és nincs térerő. Nem tudok jobbat kitalálni, elindulok a járdán. Most, hogy alaposabban megnézem, közvetlenül a házak mögött egy hegy magasodik. Mindenhol csak alacsony kerítés van, ha van egyáltalán, így minden udvarba belátni. Az összes telken vastag és érintetlen a hó, mintha most esett volna frissen. Az út viszont tiszta. Az egyik ház előtt találok egy padot, közvetlenül a ház ablaka alatt. Körbenézek, aztán leülök. Azonnal átnedvesedik a nadrágom a dértől, és rögtön érzem is, hogy pisilnem kell. Egy kicsit azért még várok, tényleg jólesik a hideg levegő. Más illata van ennek a településnek, mint a mienknek, teljesen hiányzik a levegőből a füstszag. Most, hogy belegondolok, nem is láttam sehol füstölő kéményt. Újból előveszem a telefonom, de továbbra sincs térerő. Találok a zsebemben egy fél Snickerset, csendben elmajszolom. Utána veszem csak észre, mennyire éhes voltam, illetve vagyok továbbra is. Próbálom elhessegetni a gondolatot. Forgolódok egy kicsit, szemügyre veszem ezt a házat. Szép és egyszerű fakerítése van, bár tényleg csak jelképes, mert épp csak a térdem fölé ér. Az ablak felé fordulok aztán, és azonnal hátratántorodom, mert egy szemüveges öregember néz velem farkasszemet. Valami integetésfélére emelem a kezem, de ő csak visszahúzza a függönyt. Egy ideig még toporgok a házuk előtt, aztán szórakozottan kibotorkálok az útra, és már épp indulnék tovább, amikor hallom, hogy nyílik a ház ajtaja. Visszafordulok, és látom, hogy az öreg lép ki rajta. Tesz egy pár lépést, majd megáll a hóban. Egyenesen felém néz, de nem mozdul. Érzem, ahogy szaporábban kezdem venni a levegőt, és ekkor veszem észre, hogy az öregember arca előtt egyáltalán nincsenek leheletfelhők, mint ahogy előttem vannak a hidegtől. Várok egy kicsit, hogy lassuljon a szívverésem, aztán ismét teszek felé egy pár lépést, és közben azt mondom: jó estét. Ő nem válaszol semmit, továbbra is mozdulatlanul áll. Most tudatosul bennem, hogy mindössze csak egy vékony pizsama van rajta. Úgy érzem, tennem kéne valamit, de nem merek közelebb menni hozzá. A kerítésüknél megállok, és ismét köszönök neki. Ezúttal sem felel. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha békén hagyom, úgyhogy sarkon fordulok, és szinte futólépésben indulok tovább a járdán.
Egy nagyobb, legalábbis a házakhoz képest nagyobb épület elé érek, ahol leülök egy percre a lépcsőre. Egyre jobban kell pisilnem, de nem akarok itt a házak között, nehogy meglásson valamelyik lakó. Azon gondolkodom, hogy vajon milyen épület lehet ez. Se felirat, se cégér nincs sehol. Így ránézésére kultúrház vagy ábécé lehet, esetleg étterem, bár csodálkoznék, ha egy ilyen kicsi faluban étterem működne. Kocsmának pedig túl nagy. Nem mintha olyan sok kocsmában lettem volna. Végül is inkább továbbhaladok, és nem sokkal később el is érem a falu végét. Itt már van tábla, rajta a piros áthúzással, és alatta egy fatáblára kiírva: Viszontlátásra! Csak épp az nem látszik, hogy a piros vonal mit húz át. Teszek még néhány lépést, de a tábla után egyáltalán nincs világítás. Itt kéne pisilni. Megállok, és lehúzom a sliccem, de zavar a sötét. Egy ideig erőlködök, de egy cseppet sem tudok kipréselni magamból. Elindulok visszafelé, és hamar ismét az azonosíthatatlan épülethez érek. Most, hogy más szögből közelítem meg, észreveszem, hogy az egyik oldalsó ajtó mintha nyitva lenne, egy kicsit legalábbis mintha himbálózna, pedig úgy érzem, nem is fúj a szél. Közelebb megyek, és valóban, az ajtó ki van nyitva. Úgy döntök, hogy bemegyek, de előtte még körbenézek a kis placcon. Az egyik sarokban ugróiskolát látok a betonra festve. Valamiért itt teljesen le van takarítva a hó. Kicsivel arrébb egy kosárpalánk áll magányosan, de a palánk szét van rohadva, csak a gyűrűje ép. Elnézegetem egy ideig ezt a placcot, és hirtelen rájövök, hogy a mi általános iskolánk is pont ugyanígy nézett ki. Az épület és a placc is. Ugróiskola a sarokban, kosárpalánk egy kicsit arrébb. Az oldalsó ajtót pedig nem lehetett kilinccsel becsukni, csak ha kulcsra zárta az ember.
Az épület üres, az ajtók viszont nyitva vannak. Benyitok néhány terembe, tényleg egy iskola épülete, és belülről is nagyon hasonlít a mienkre, leszámítva, hogy jóval kisebb minden. Mintha méretarányosan lekicsinyítették volna. Egy-két terembe be is lépek, és körbesétálok a padok között. A falakon azok a táblák és plakátok vannak, amiket a mi termünkben is kiraktak, és amikről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is emlékezni fogok rájuk. Most mégis olyan ismerősség érzése tör rám, hogy egészen átmelegszem tőle. Kigombolom a kabátomat. Az ábécé betűi, természetellenesen szép ívű írással. Mellette a Himnusz, a Szózat és Petőfi Sándor portréja. Petőfi Sátor. A padtársam poénja volt ez, fekete pontot kapott érte. Én öt perccel később piros pontot a szavalásért, pedig két hibám is volt benne, de a tanár néni olyan ideges volt a Petőfi Sátor miatt, hogy nem vette észre. Apa azt mondta, a piros pont épp azért van, mert nem elég jó a teljesítmény. Ami hibátlan, az jeles. Nálunk elsőben még nem voltak jegyek, csak matrica. Matrica, méltatlankodott apa, mi vagy te, lány?
Benyitok a vécébe, és érzem, hogy nem bírom tovább. Elkezdek pisilni, de olyan hangosan csobog, hogy félve nézek körül, holott tudom, hogy senki se hallja. Olyan érzésem van, mintha több méter mélyre pisilnék. Alig látok valamit, és a hangokból ítélve azt hiszem, néha mellé is találok. Otthon mindenki ülve szokott, apa is. Tízéves koromig nem csukhattam be a vécéajtót, hogy ne tudjak titokban állva pisilni, és ezáltal mindent jól összefröcskölni. Soha többé nem takarítok vécét, mondta anyám, amikor végül felmondott a régi munkahelyén, ahol titkárnőként kezdett dolgozni, de kitúrta a helyéről a főnök aktuális barátnője, őt pedig lefokozták takarítónővé. Felhúzom a sliccem, és megnyitom a csapot, de csak mély, szörcsögő hangot hallok a fal mögül. Egyre hangosabban morajlik valami, én pedig nem tudom megállni, közelebb hajolok a csempéhez. Ebben a pillanatban valaki megérinti a vállamat, mire én kis híján összeesek ijedtemben. A buszsofőrt látom fölém hajolni, és beletelik egy kis időbe, mire felfogom, mit mond. Végállomás, öcskös. Az első mozdulatnál érzem, hogy bevizeltem. Kábán meredek hol magam elé, hol a sofőrre, és azon gondolkodok, vajon érzi-e a pisiszagot. Na gyerünk, mondja türelmetlenül, ugyanakkor fáradtan is. Nekem ám még vissza is kell mennem! Reflexből a zsebembe nyúlok, és előveszem a pénzem. Csak remélni tudom, hogy nem ázott át teljesen. Kérek egy jegyet visszafelé is. A fickó bambán mered rám, én pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy megérezte a pisit. Biztos, hogy érzi, lehetetlen nem érezni! Végre megtöri a hosszúra nyúló csendet: de visszafelé rövidített járat van. Azt tudod, ugye? Mielőtt még válaszolnék, ő a pénz után nyúl, és mikor elveszi, egy falu nevét mondja, amiről még csak nem is hallottam sose. Egy pillanatig elgondolkodom, aztán azt mondom, jó lesz. A sofőr beszédre nyitja a száját, de végül nem mond semmit, csak magában dünnyögve indul vissza a volánhoz.
Ezúttal alig pár ember száll fel a buszra, és mindannyian le is szállnak a végállomás előtt. Kábé egy óra múlva begördülünk egy kis faluba, a sofőr pedig megáll egy olyan kicsi buszmegállónál, hogy maga a busz nem is fér be teljesen. Leszállok, majd megállok a járdán, és a nyitott ajtón keresztül a sofőrt bámulom. Ő cigarettát gyújt, aztán rám néz. Várom, hogy mondjon valamit, de csak eregeti a füstöt. Már épp indulnék, mikor utánam szól: reggel 5:20-kor indulok az első járattal. Visszafordulok és bólintok. Nem akarsz addig fent maradni a buszon? Köszönöm, nem. Megvonja a vállát, majd elnyomja a csikket. Ha nem, hát nem. Akkor a reggeli viszontlátásra! Ezután becsukja az ajtót, majd gázt ad, és befordul az egyik keskeny utcába. Nem sokkal később hallom, ahogy leállítja a motort. Fülelek, hogy történik-e még bármi, de fagyos csönd vesz körül. Próbálom megtippelni, hogy hol lehetek, de azt sem tudom, melyik útvonalon jött a busz. A házak kivilágítatlanul állnak, senki nincs az utcán. Az út menti lámpák közül csak minden harmadik ég. Az egyik oldalon kicsi, egyszerű házak sorakoznak, a másik oldalon széles, hófödte síkság terül el, néhol kókadozik csak egy-egy bokor. A házak között széles udvarok tátongnak. Most, hogy alaposabban megnézem, közvetlenül a házak mögött egy hegy magasodik. Mindenhol csak alacsony kerítés van, ha van egyáltalán, így minden udvarba belátni. Az összes telken vastag és érintetlen a hó, mintha most esett volna frissen. Sétálok egy keveset, de mikor a falu végére érek, nem látok táblát. Felfedezek viszont egy kis csapást a hóban, felfelé vezet a hegyre. Mint kiderül, annyira nem is magas, inkább csak domb, alig húsz perc alatt felérek a tetejére. Erre-arra pislákoló fényeket látok a távolban. Hasonlóan kicsi falvak vagy városok lehetnek. Közben eszembe jut, vajon hogyan alakult az osztálytársaim bulija. Nemsokára éjfél, amikor az egész csapat koccint, és azt ünnepli, hogy utoljára vannak együtt. Arra gondolok, valamivel illene nekem is megünnepelnem az újévet. Előveszem a telefonomat, és meglepődve látom, hogy van térerő. Nem fogadott hívás viszont nincs. Leülök a hóba, aztán hamarosan hanyatt is fekszek. Hihetetlen, hogy még most is emlékszem a csillagképekre, amiket nyolcévesen tanultam a csillagász szakkörön. Megnézem az időt: egy perc van éjfélig. Úgy döntök, azzal fogok ünnepelni, hogy veszek egy nagy levegőt, és majd csak az újévben engedem ki. Egészen büszke vagyok az ötletemre. Aztán mégse megy. Némán szuszogok, és nézem, ahogy a kijelző átvált az új évszámra. Hát ezt elmulasztottam. A csillagokat figyelem, és közben fülelek, hátha az utcáról vagy valamelyik környező településről ideszűrődik valami ünnepi zsivaj. Nem hallok semmit.